Sokáig nyitva hagyok dolgokat – árulja el munkamódszeréről Kincses Réka. – A színpadi szöveg olyan, mint egy élő organizmus: folyamatosan alakul a próbák során, hogy aztán felvegye a végleges formáját. Egyébként szerintem, ha nem én lennék a szerző, hanem egy kész darabot rendeznék, akkor is így dolgoznék a szöveggel.

Többnyire a saját írásaidat állítod színpadra, ez alól volt kivétel Péterfy Gergely Nem vagyok Miriam című írása, amit a Vígszínház Házi Színpadán rendeztél meg, de annak is alakítottál a szövegén.

Igen, és Berlinben is rendeztem egyet, amit egy katalán szerzőnő írt. De legtöbbször valóban saját szövegekkel dolgozom. Ez abból jöhet, hogy filmrendező szakon végeztem, az első munkáim dokumentum- és játékfilmek voltak, amiknek magam írtam a szövegét is. Európában és Magyarországon is a filmrendezés elsősorban szerzői filmek készítését jelenti. Mindenki a saját történetét írja.

A színházcsinálásba később csöppentem bele. Volt egy ötletem, amit addig-addig alakítgattam, mígnem színpadi mű lett belőle, aztán egyre több hasonló munka született. Később rájöttem, hogy tulajdonképpen minden munkám amiatt jött, hogy saját szöveget írjak és rendezzek. Rengeteg ember van, aki nagyon jól tud rendezni, de olyan, aki írni és rendezni is, abból nincs olyan sok, ráadásul ha még nő is az illető, akkor az már tényleg egészen ritka. Mindig azt keresem, mi az én utam, nem szeretnék beállni ezerötszáz ember mögé ezerötszázegyediknek, hogy én is jöttem Három nővért rendezni.

Hogyan változik a történetírás módja attól függően, hogy filmet vagy színdarabot készítesz? Milyen különbségeket veszel észre?

Ehhez az is hozzátartozik, hogy nem vagyok drámaíró olyan értelemben, hogy valaki leül és ír egy darabot, hanem mindig műhelymunkában születnek meg a szövegeim, nagyon szívesen dolgozom együtt a színészekkel. Előfordult, hogy a történet csak nagyon vázlatosan volt meg, és szinte a semmiből született meg az előadás a közös improvizáció révén. Ilyen volt a tavaly, Berlinben bemutatott előadásom, ami a női dühről szólt. Revü formában adtuk elő, hogy még szabadabb lehessen, de ott is volt azért egy történet. A teljesen posztdramatikus struktúrák nem érdekelnek annyira alkotói oldalról. Valószínűleg a filmes hátterem köt valamennyire a realizmushoz. Időnként kilépek belőle, de aztán gravitációszerűen visszahúz a klasszikus cselekményszövés.

Kincses Réka a Karácsonyozzatok velünk, vagy ússzatok haza olvasópróbáján (Fotó/Forrás: Horváth Judit / Örkény Színház)

Hamarosan bemutatjátok a Karácsonyozzatok velünk, vagy ússzatok haza című darabodat az Örkény Színház Stúdiójában. Itt is a próbák során alakult ki a végleges szöveg?

Ennek az előadásnak az előzménye egy marosvásárhelyi műhelymunka volt a Yorick Stúdió színészeivel. Adottak voltak a karakterek, a helyzet, hogy karácsony előtt vagyunk egy nappal, Berlinben, amikor egy fiatal párhoz megérkeznek a lány szülei Erdélyből, és nagy vonalakban a történet is a fejemben volt, de akkor még egy sort sem írtam le belőle. Megszületett egy improvizációkra épülő előadás, amit közönség előtt is bemutattunk úgy, hogy én közben kívülről instruáltam a színészeket. Ezt követően írtam le először a darabot, amit aztán megkapott az Örkény Színház, de jeleztem, hogy ezt még szeretném továbbfejleszteni az ottani színészekre, amire a múlt nyár folyamán került sor, így most januárban már egy nagyjából véglegesnek tekinthető szöveggel láttunk neki a próbáknak.

Izgalmasnak ígérkezik a szereposztás is, az Örkény csapatából szerepel az előadásban Csákányi Eszter, Szandtner Anna és Znamenák István, meghívott vendégművészként pedig Mesés Gáspár és Dyssou Bona. Milyen szempontokat vettetek figyelembe a színészek kiválasztásánál?

Azért is az Örkény Színházat kerestem meg először a szöveggel, mert azt gondoltam, Csákányi Eszter nagyon jól el tudná játszani az anya karakterét. Szerencsére Eszter is és Polgár Csaba, a Stúdió művészeti vezetője is látott benne fantáziát. Mivel a történet Berlinben játszódik, olyan színészeket kerestem, akik akcentusmentesen beszélnek németül, ezért is lett nagyon jó választás Szandtner Anna a lány karakterére, az ő partnerét pedig Mesés Gáspár alakítja, aki szintén jól beszél németül, mert Annához hasonlóan több évet élt kint Németországban.

Elkezdenek lélegezni benne, és hirtelen megvillan egy olyan aspektus, amire nem is gondoltam volna. Ez nagyon jó érzés! Mivel egészen közel ülünk hozzájuk a Stúdióban, mintha egy filmet néznénk, mindent nagyon meg kell tölteni belülről. Ennek a formának ez a kihívása. Csak itt nem azt a két-három percet kell tartani, ami csapótól csapóig van, hanem kilencven percen keresztül végig.

Mesés Gáspár, Szandtner Anna, Csákányi Eszter, Dyssou Bona és Znamenák István a Karácsonyozzatok velünk, vagy ússzatok haza című előadás próbáján (Fotó/Forrás: Horváth Judit / Örkény Színház)

A nők mellett a férfiak mintha csak mellékszereplők lennének a darabban.

Igen, erősebbek a nők, de Znami (Znamenák István – a szerk.) ebből nagyon sokat kihoz, képes teljesen egyensúlyba helyezni az anya és az apa kettősét. Gazsi karakterének még meg kell tanulnia, hogyan vívja ki magának a tiszteletet a családban. Nagyon próbálkozik, nagyon izzad. Az már egy következő történet, ő hogyan emancipálódik ebben a helyzetben. Ha készülne egy családi sorozat, abban el lehetne mesélni… Én többnyire nőkről írok. Azt gondolom, nagyon sok olyan női karakter van, akiknek érdemes lenne elmondani a történetét. Amikor az elsőéves filmemet csináltam az egyetemen, azt mondta nekem a Filmakadémia igazgatója – egy német rendező, nagyon szerettem –, hogy ez rendben van, de csináljak filmeket nőkről, mert a másik oldal már foglalt. Ez nagyon megmaradt.

A darabon végighúzódik egyfajta bábeli zűrzavar: magyarul, németül, angolul és franciául kommunikálnak egymással a szereplők. Ezt technikailag hogy fogjátok megoldani? Feliratoztok? Vagy pont az a lényeg, hogy a néző is a saját bőrén élje meg a nyelvi kihívásokat?

Lesznek olyan jelenetek, ahol használunk feliratokat, de aránylag kevés. A legtöbb ilyen helyzetet úgy oldottuk meg, hogy követhető legyen, ha más nem, akkor kézzel-lábbal mutogatnak a színészek. Ha pedig a szereplők meg tudják érteni egymást a darabban, akkor a nézők is követni tudják majd a történetet.

A készülő produkció rendkívül aktuális témákat érint: menekültválság, multikulturalizmus, hagyománytisztelet, a múlt feldolgozásának módozatai. Azt látni a világban, egyre jobban megmérettetik, kellően nyitottak tudunk-e lenni a változásokhoz.

Több évtizede élek Berlinben, amikor odakerültem, még nem volt ennyire nemzetközi hely, főleg Kelet-Berlin nem. 2015 óta nagyon megváltozott a város, közelről néztem végig annak a folyamatát, ahogy betört a multikulturalizmus. Persze, ez globális jelenség, mindenkit érint valamilyen szempontból. Egyre fontosabb kérdéssé válik az identitás is, amivel tényleg foglalkozni kell – úgy érzem, jelenleg nem vagyunk képesek utolérni magunkat az erről való gondolkodásban, olyan gyorsan történnek a változások. A magánegyetemen, ahol tanítok, van olyan diák, aki osztrák, iráni és japán felmenőkkel is rendelkezik – akkor ő most hogyan definiálja magát? Régebben ilyesmi nem sűrűn fordult elő, ma viszont hétköznapi, modern jelenség. Emellett rengeteg olyan identitás is bejött a képbe, ami teljesen individuális, tehát már nem csoportidentitások vannak, hanem mindenki a saját maga csoportja lesz. És ez nagyon sok mindenre kihat. Arra is, hogy nem tudom eldönteni, hol akarok élni vagy mit akarok csinálni. Elvész a lehetőségek ködében, minden súlytalanná válik. Minél izoláltabb vagy, annál kevésbé tudsz kapcsolódni egy nagy, közös ügyhöz, és ez nyomasztó. Azt látom, hogy az emberek szenvednek attól, hogy nem tudják, hová tartoznak. Nincs kapcsolódásuk a gyökereikhez, a hagyományokhoz.

Csákányi Eszter a Karácsonyozzatok velünk, vagy ússzatok haza című előadás próbáján (Fotó/Forrás: Horváth Judit / Örkény Színház)

Nem szokatlan, hogy a saját életedet dolgozod fel a munkáidban, mint például a Balkán bajnok című film esetében, amiben a szüleid is szerepelnek. Ebben a darabban is párhuzamként említhető Berlin, az Erdélyből érkező család vagy a lány, aki írással foglalkozik.

Gyakran indulok ki személyes történetekből, amiket aztán átalakítok, kiegészítek, sűrítek. Az érdekel, hogy az egyéni történetekben meglássam az univerzálisat, amihez aztán sok ember tud kapcsolódni. A rövidfilmjeimnél is, amikor olyan történettel foglalkoztam, amiről tudtam, hogy jó, de nem volt vele személyes kapcsolatom, ott éreztem, hogy hiányzik valami. Az irodalomban is az önéletrajzi ihletésű művek izgatnak a legjobban. Ha ugyanez fikció lenne, akkor lehet, hogy nem érdekelne, de mivel a szerző azt szuggerálja, hogy amit olvasok, az megtörtént, ezért borzasztóan izgalmas tud lenni.

A környezeted nem veszi zokon ezt a fajta kitárulkozást, ami őket is felfedheti?

A Balkán bajnoknál tudtak a forgatásról, beleegyeztek, hogy filmezhessük őket, a bemutató előtt pedig megmutattam nekik a kész filmet, és mondhatták, ha valamin változtatni szerettek volna. Szerencsére az nagyon jól sült el, mindenki elégedett volt a végeredménnyel. Más munkáimban pedig figyelek arra, hogy ne legyen ennyire direkt a párhuzam, tehát megváltoztatom a neveket, átgyúrok szereplőket, ha kell. De van olyan író, például Karl Ove Knausgård, aki sokkal durvábban vásárra viszi a környezete bőrét, mert ő a rendes nevükön szerepelteti a barátait és családtagjait a regényeiben. Az én családom különben ebben nagyon laza, anyámról akármit lehet írni, ő még életében nem sértődött meg. Apámmal azért előfordulhat. De a férjemmel is volt már olyan, hogy egy veszekedés közepén azt mondta: és ha ezt valahova beleírod, akkor elválok!

A darabban egy rosszul funkcionáló családot látunk, az pedig csak fokozza a feszültségeket, hogy karácsony közeleg, és felszínre kerülnek a problémák: a szülők közötti csatározások, a lányukkal való kapcsolat, a fiatal pár közötti nézeteltérések. De közben mégis mindenki jót akar a maga módján, ami érvényessé teszi őket…

Ez nekem nagyon fontos. És hogy ne skatulyázzuk be őket. Nekem az a történet leglényegesebb mozzanata, amikor megfordul egy helyzet vagy karakter megítélése. Mert mondani sok mindent lehet, de sokkal fontosabb, hogy valaki mit tesz. Annak azért gyakran voltam tanúja, hogy a helyes ideológiát követők nem biztos, hogy ugyanazok, akik helyesen is tudnak cselekedni. Mint ahogy olyan embereket is ismerek, akik szívesen hangoztatják a nem annyira politikailag korrekt nézeteiket, de konkrét helyzetben helyén van a szívük, és sokkal kevésbé félnek attól, hogy áldozatot hozzanak. Mert amikor a saját kényelmemből kell feladni, ott dőlnek el a dolgok, addig csak duma van.

Znamenák István és Mesés Gáspár a Karácsonyozzatok velünk, vagy ússzatok haza című előadás próbáján (Fotó/Forrás: Horváth Judit / Örkény Színház)

Gyakran elhangoznak a szereplőktől különféle előítéletes lózungok, illetve a propaganda-videókból ismert állítások – ezeket a szülők, különösen az anya előszeretettel veti oda egy-egy helyzetben. Elszomorító, mennyire beférkőzik az emberek gondolkozásmódjába ez a fajta leegyszerűsítő hozzáállás.

A politikáról való beszéd egyben projekciós felület is. A megoldatlan, személyes problémáinkat előszeretettel vetítjük ki a külvilágra. A darabban is ezt látjuk: nem tudunk egy személyes problémát letisztázni, de tudunk vitatkozni valami másról. Nagyon sok ember használja arra a politikát, hogy ne kelljen szembenézzen a saját megoldatlan traumáival, helyette reggeltől estig a politikával foglalkozik. Ez Kelet-Európában népszokás. És mindkét oldalon!

Szerinted Berlinben hogyan fogadnák ezt az előadást?

A darabnak arra a rétegére, ami ezzel a PC-mázzal foglalkozik, szerintem nagyon vevők lennének. Mert azért van egy elég nagy ellentmondás a német társadalomban. Nyugat-Európa a sok évtizedes jólét miatt iszonyatosan énközpontú kultúrává vált. Az énközpontúság nagyon jó dolog egy bizonyos életkorban, főként a kamaszoknál vagy a fiatal felnőtteknél, de ha valaki ebbe beleragad, az egy olyan furcsa infantilizmust eredményez, amit csak a jóléti társadalmak tudnak megengedni maguknak. Van ebben valami iszonyatosan taszító is, mondjuk amikor ezek az énközpontú emberek arra nem hajlandóak, hogy a huszonöt szobájukból egyet leadjanak mondjuk egy menekültnek, vagy pénzt adjanak kölcsön megszorult barátjuknak, de a gender nyelvet nem vétik el egyszer sem. Ettől kialakult egy rettenetesen hipokrita kultúra, ami borzasztó idegesítő.

Amikor a női dühről készítettem a már említett előadást, az asszisztensem megkérdezte az első megbeszélésen, hogy én hogyan definiálom a projektben azt, hogy nő? Azt válaszoltam, hogy mivel az 1800-as évek végén, 1900-as évek elején a hisztéria különböző megnyilvánulásait a nők méhéhez kötötték, amit tömegesen távolították el ebben az időben, hogy a női dühöt és haragot megszüntessék, ezért én erre a kultúrtörténeti aspektusra szeretnék koncentrálni. Mire ő azt válaszolta, hogy rendben van, de ez kirekesztő, mert akkor mi van a transzneműekkel? Hiába erősködtem, hogy ez ennek az előadásnak nem témája, nem lehetett meggyőzni, a színházban pedig mindenki elkezdett félni, hogy emiatt majd támadások fognak minket érni. Én ezt abszolút úgy éltem meg, mint cenzúrát.

Znamenák István és Szandtner Anna a Karácsonyozzatok velünk, vagy ússzatok haza című előadás próbáján (Fotó/Forrás: Horváth Judit / Örkény Színház)

Maradt benned idegenségérzet több évtizednyi berlini lét után?

Én ott tök idegen vagyok. De soha nem is gondoltam, hogy bármilyen szempontból is német leszek, nem ezzel a céllal mentem oda. Viszont rengeteget tanultam attól a közegtől, például kívülről rálátni a problémákra, vagy amiben szintén nagyon jók, hogy a múltfeldolgozásnak nagyon erős technikáival rendelkeznek. A magyar közéletben – és ebből a szempontból nem teszek különbséget Erdély és az anyaország között – egyetlen dologban van egység: a megosztottságban. Hiányzik az önreflexió és az önkritika mind a két oldalon. A múltba beleragadt mentalitás akadályozza a megújulást, és ha egy közösségből kivész az elevenség, akkor az előbb-utóbb megszűnik, elhal. De van egy olyan pont, amikor a mennyiség átfordul minőségbe, tehát ha egyre több olyan ember van, aki képes saját magában reflektálni a dolgokat, akkor lehet, hogy egyszer elérnek egy olyan kritikus tömeget, ami valamit tényleg meg tud változtatni. Ehhez viszont a szembenálló felek közötti gyűlölethatárt át kell lépni.

Érzed, hogy más a levegő, amikor Magyarországon vagy Erdélyben alkotsz? Van lényegi különbség Berlinhez képest?

Nagyon más, de ennek is sok rétege van. Az itthoni az egy abszolút fehér kultúra, ami nekem rögtön feltűnik, ha Budapesten járok. Ülök a metrón, és azt látom, hogy elképesztő tisztaság van, sehol egy graffiti, metrók fala fényes hófehér. Ehhez képest a berlini metró egy túlélőtábor, irdatlan nagy a tömeg, minden össze van firkálva, és bizonyos negyedekben fehér embert alig látsz. De én nem érzem veszélyesnek, a legdurvább dzsumbuj kellős közepén dolgozom, és azt is nagyon tudom élvezni. Ugyanakkor azt gondolom, a németországi helyzet bizonyos értelemben túlment egy határon, elvesztették a kontrollt, egyre szembetűnőbb a nyomor egyes helyeken. Ami viszont Magyarországon van, az nekem túl homogén a mai világban. A mostani előadásba is alig találtunk más bőrű színészt. Nincs ez jelen a színpadokon, nincsen semmiféle hagyománya a többnyelvű vagy a feliratozott előadásoknak. Persze lehet, hogy nincs is rá igény, de azt érzem, nem biztos, hogy jó, ha kulturálisan ennyire be vagyunk zárva. Ez az elszigeteltségnek egy olyan formája, ami gátolja a fejlődést.

Csákányi Eszter, Szandtner Anna és Mesés Gáspár a Karácsonyozzatok velünk, vagy ússzatok haza című előadás próbáján (Fotó/Forrás: Horváth Judit / Örkény Színház)

Nehéz belőni az egészséges mértéket.

A toxikológia alapelve, hogy az, mi számít méregnek, a mennyiségétől függ. Minden méreg, és semmi nem az. Valami már nagyon kis mennyiségben is káros, de ha még kevesebb van belőle, az már nem.

Mi lehet képes gyógyítóan hatni?

Az, ha hátralépünk, és saját magunkba nézünk. Ez mindennek a kulcsa szerintem. Erre nagyon sok kifejezés van. Az önismeret most nagyon divatos, de nem annyira szeretem, az önreflexió meg nagyon idegenül cseng. De tény, hogy hiányzik ennek a társadalmi formája. Pedig az, hogy belenézzünk a tükörbe, megkerülhetetlen lenne.

A darabban is azt látjuk, hogy a szülők hiába vezettek le másfél napot Berlinig, már a gyerekükkel való első találkozáskor félrecsúszik valami, mintha nem tudnának kommunikálni egymással, és a saját mozgatórugóikat se értenék igazán.

Egyfelől nincsenek eszközeik hozzá, másfelől viszont ez mégsem lehet kifogás, mert ösztönösen is meg lehet tudni valamit oldani. Van olyan ember, aki ösztönszerűen képes tenni egy lépést mondjuk a megbocsájtás felé. Például a darabbéli anya karakterében azt gondolom, megvan ez a képesség. Nem nagyon tudja magáról, hogy kicsoda ő, az önképe teljesen eszköztelen, de mégis van valamije: helyén van a szíve. A fiatalabb generációnak viszont már megvannak az eszközeik ahhoz, hogy reflektáljanak, és önvizsgálatot tartsanak. És ha tudom valamiről, hogy kéne megoldani, de mégsem teszem, az sokkal nagyobb felelősség, mint azok esetében, akiknek nincsenek eszközeik.

Szandtner Anna és Kincses Réka a Karácsonyozzatok velünk, vagy ússzatok haza című előadás próbáján (Fotó/Forrás: Horváth Judit / Örkény Színház)

A lánynak mintha minden egyes gesztusa igazából csak az anyjától való különbözni akarásból fakadna, miközben pont azt olvassák a fejére, hogy olyanná vált, mint az anyja. Ha képes lenne ezzel szembenézni, előrébb jutna a saját életében is.

Ez is ennek az infantilizmusban tartó kultúrának az egyik tünete. Nagyon sok emberre jellemző, hogy képtelenek felnőni, állandóan a szülőhöz képest definiálják önmagukat, miközben nem veszik észre, hogy ez szellemi éretlenségben tartja őket. Németországban pandémikus méretei vannak ennek a serdülőkori attitűdnek, amin túl kéne lépni. Ha még negyven- vagy ötvenévesen is a szüleim elutasításával vagyok elfoglalva, akkor nem tudok felnőni.

Rengeteg olyan ismerősöm van, aki nem beszél a szüleivel vagy nem találkoznak, csak egy évben egyszer. Magyarországon és Erdélyben még megmaradt valami a családi összetartásból. Sokkal erősebbek a családi kötelékek, a nagyszülők részt vesznek az unokák felnevelésében. Németországban minden nagyszülő önmegvalósít, mert azt már ők is megtanulták a saját pszichológusuktól, hogy nem arra van a nagyi, hogy pesztrálja az unokát. Ugyanakkor az otthoni nagycsaládok is borzasztó nyomasztóak tudnak lenni az elvárásaikkal és skatulyáikkal. Jó lenne mindkét kultúrából a jót kivonni és ötvözni: mondjuk ki a problémákat, nézzünk szembe a múlttal, tanuljunk belőle, de ne verjük szét a családokat és a közösségeket, hanem újítsuk meg őket.

Hol működhet egyáltalán ez még jól vagy másképp? Vagy ilyenkor jön a teljes kivonulás?

Akkor meg oda vagy bezárva. Jó pár évvel ezelőtt, ’96-ban jártam Indiában. Egy alkalommal felmásztunk egy szent hegyre, ahol mondták, hogy abban a barlangban egy remete él. Érdekes volt, egy valódi remete! Üldögéltünk, közel a barlang szájához, néztük a naplementét, és egyszer csak arra lettünk figyelmesek, hogy valaki iszonyatosan káromkodik. Nem értettük, mit mond, de a hanglejtéséből ki lehetett következtetni. És akkor láttuk, hogy a majmok bosszantották, azt játszották, hogy odamentek a barlang bejáratához, és köveket dobáltak be, amitől a fickó nagyon ideges lett. Ekkor arra gondoltam, hogy nem lehet kivonulni. Nem tudsz úgy kivonulni, hogy az élet megszűnjön körülötted. Csak beleállni lehet.

Támogatott tartalom.

Fejléckép: Kincses Réka az előadás próbáján (fotó/forrás: Horváth Judit / Örkény Színház)