Milyen emlékképe van Kádárnéról?

Semmilyen. Elviseltük Kádárt, de, hogy ki volt a felesége, arról abszolút nem tudtam, nem is figyeltem oda.

Aki ott élt a Váci utcában, vagy a környékén, még az sem biztos, hogy tudta, hogy Rotschild Kláránál varratta a ruháit - de úgy, hogy ő vitte az anyagot, még a béléshez is. Úgy ment be abba a boltba, mint bármelyikünk tette volna. Biztos követték messziről, de szabadon közlekedhetett - igaz, nem is volt veszélyben. Hatéves voltam ’56-ban, arról komoly emlékeim vannak és természetesen az egész Kádár-rendszerről. Előttem vannak a május elsejei felvonulások, a papírzászló lengetések, a lufik, a virsli osztás, hogy mekkora dolog volt, papírtálcán kapni a virslit!

Kútvölgyi Erzsébet a Kádárné balladája c. előadásban (Fotó/Forrás: Almási J. Csaba / Vígszínház)

Milyennek látja Kádár Jánosnét, vagyis Tamáska Máriát?

Formálódik rám az alakja. Nem hiszek abban, hogy nagy átélésekkel bele lehet bújni valakinek a bőrébe, hanem egyszer csak nagyon sokat fogok tudni róla, az intellektusáról, vagy arról, hogy milyen szerelmes volt a férjébe. Sok képen látszik, ahogy kézen fogva mennek, szerintem egy összeforrt házastársi viszony volt köztük. Amikor Kádárt bebörtönözték, felajánlották neki, hogy váljon el a férjétől, mint a többi kommunista feleség, és menjen hozzá egy védett emberhez, de eszébe sem jutott. Mélységesen hű volt Kádárhoz, pedig csak úgy adtak neki munkát, ha a lánykori nevén dolgozott.

Mégis, minden helyzetben el tudta fogadtatni magát.

Pontosan azért, mert nagyon intelligens volt. Nem azért mert három, vagy négy diplomával rendelkezett, hanem születetten volt az, olyan döntéseket tudott hozni, amelyek egészen meglepőek voltak az ÁVH-nak, és a Politikai Bizottságnak is. Ellehetetlenítették, amikor Kádár börtönben volt, de nem akarták megölni, sőt!

Például, amikor a Kisjátékárú Szövetkezetben mackókat és babákat tömött volt grófnők, hercegnők és a horthysta elit tagjai között, jó darabig úgy néztek rá, mint egy besúgóra. Egy ideig tűrte, mígnem eléjük állt, hogy ő nem jelent róluk – még ott is elfogadták.

Kútvölgyi Erzsébet a Kádárné balladája c. előadásban (Fotó/Forrás: Almási J. Csaba / Vígszínház)

Először játszik monodrámában, nem lehet könnyű egyedül a színpadon.

Halálfélelmem van. Soha nem csináltam ilyet. Ez a társtalanság!

Kire lehet ilyenkor támaszkodni? Az ügyelőre?

Nem, a súgóval kell nagyon jóban lenni. Muszáj, hogy biztonságérzetem legyen. A próbafolyamat alatt segít egy-egy felragasztott cetli a színpadon, elég, ha csak annyi van felírva rá például, hogy ÁVH-PB, én abból már pontosan tudom, hogy mi jön.

Interjúk, visszaemlékezések alapján készült a mű, időrendben halad a történet?

Egy kicsit csapong a szöveg, úgy tűnik mintha kronológiában lenne, de nem mindig van úgy. Hiszen abban a pillanatban, amikor megemlít egy húsz évvel korábban írt levelet, máris nagyot ugrunk az időben. Nem mindegyik történet folyik át a másikba. Úgy kell egyik szövegrészből a másikba belemenni, hogy felidéződhessenek az emlékek, bármi is hívja elő azokat, egy gesztus, egy illat.

Például azt, amikor ’56-ban, a forradalom alatt Kádár bent ragadt a Parlamentben, és Kádárné az ismerőseinél húzta meg magát a Rózsadombon. Tankkal ment fel hozzájuk, csak hogy láthassa a feleségét! Döbbenetes, még csak nem is voltak kettesben. Amikor megérkezett, levette a tanksapkát, mindenki nevetett, ott maradt húsz percig, és aztán visszament a Parlamentbe. Ez sokkal több, mint egy szerelmi vallomás.

Kútvölgyi Erzsébet a Kádárné balladája c. előadásban (Fotó/Forrás: Almási J. Csaba / Vígszínház)

Kádárnét „egy saját történet nélküli nőnek” tartja, ahogy a színlapon szerepel?

Hogy Kádár János felesége, saját történet nélküli lenne? Ugyan kérem! Már egy újszülött csecsemő sem az. Nagyon is megvan ennek az asszonynak a saját története, ugyanis akárhányszor a férjét föltették a posztamensre, vagy ledobták róla, ennek a nőnek élnie kellett. Ha semmi más nem történik vele, csak ennyi: már saját története van. A túlélés története.

Fejléckép: Kútvölgyi Erzsébet (fotó: Almási J. Csaba / Vígszínház)