Fáradtnak tűnsz. Hol tartotok most a szervezési munkákkal?

Pihenni még nem lehet, de a megnyitóesemények és az első hét volt a leghúzósabb a nagy nevekkel, Teodórosz Terzopulosszal, Tadashi Suzukival és a további vendégek érkezésének előkészítésével. Most éppen egy grúz társulat jövetelének szervezési munkáiban veszek részt, és közönségtalálkozókat tartok az előadások után. Ez egyébként nagy csapatmunka, eddig is az volt, most viszont, a Színházi Olimpiával, ami egy nagyságrendekkel nagyobb projekt, mint maga a MITEM, amit most az Olimpia részeként, annak főprogramjaként szervezünk, ez csak hatványozódott. Maga a MITEM is kibővült idén, eddig három-négy hét volt, most három hónaposra nyúlt szét. Az eseménysorozat szervezésében kiemelkedő szerepet játszik Kulcsár Edit, mint főszervező, de mellette számos kollégám végez heroikus munkát, hogy ez a színháztörténeti jelentőségű kulturális fesztivál méltó módon megvalósulhasson.

Az olimpiáról mindenkinek a verseny jut eszébe, a Színházi Olimpián azonban nincsen semmiféle versengés.

Kozma András (Fotó/Forrás: Eöri Szabó Zsolt / Nemzeti Színház)

A sportolimpia miatt valóban azonnal a versenyre asszociálunk, miközben az olimpia az ókorban szakrális esemény volt, amelynek csupán egyik része volt a sport, ezen kívül misztériumjátékok, drámaversenyek és még sokféle más esemény is kapcsolódott hozzá. Az olimpia eredetileg egy holisztikus szemléletű világban az emberi lét teljességét fejezte ki. Az egyik igazi jelentőségét abban látom, hogy a szétszórt görög városállamok arra az időszakra félre tudták tenni konfliktusaikat, és a sporton, a művészeten, a gyógyításon keresztül képesek voltak együttműködni. Ami a Színházi Olimpiát illeti, szó sincs arról, hogy díjakat osztanánk,

Kialakulhatnak szorosabb külföldi kapcsolatok, és nemcsak a határontúli magyar társulatokkal, hanem európai vagy akár Európán kívüli színházakkal is, amik az olimpia után is tovább tudnak élni.

Említetted a határontúli magyar színházakat, akik kifejezetten sok előadással vannak jelen az Olimpián, elsősorban a vidéki kőszínházainkban. Ez egyrészt jó, mert remek előadások születnek a határainkon túl, most pedig lehetőség van ezeket megnézni, viszont éppen a vidéki teátrumok közönsége elsősorban a saját színművészeire kíváncsi, vagy legfeljebb még azokra, akiket a televízióból vagy mozifilmekből ismer.

Ez hasonló, mint amikor vidéki színházak jönnek Budapestre. Kétségtelen, hogy nem olyan könnyű közönséget toborozni ezekre az előadásokra, persze vannak kivételek, és sok múlik az előadás színvonalán is, illetve a befogadó színháznak is energiát kell beletennie, hogy megértesse a közönségével, miért fontos nekik ez a fajta párbeszéd vagy találkozás egy másfajta színházi gondolkodással. Ez kicsit azon is múlik, hogy az adott városban mennyire volt nemzetközi a kulturális élet ezt megelőzően, mert akkor a közönség is nyitottabb. De pont ez a missziója a dolognak: mindenki számára rámutassunk annak a jelentőségére, hogy

A vendégjátékok egyik hozadéka az lehet, hogy akiket meghívunk, és jól érzik magukat, adott esetben visszahívják a társulatot, aki vendégül látta őket. Így elindulhat egy mindkét fél számára termékeny, kölcsönös együttműködés.  

Melyek a feltételei annak, hogy valaki megkapja a Színházi Olimpia szervezési jogát?

Ennek több összetevője van. Egyrészt a művészi része, hogy a Színházi Olimpia Nemzetközi Bizottsága hol lát pezsgő színházi életet, illetve nyitottságot és érdeklődést egy ilyen volumenű fesztivál befogadására. Másrészt, hogy az adott ország mennyire képes finanszírozni az eseményt.

A megesett hercegnő története (Fotó/Forrás: Nagyszebeni Radu Stanca Nemzeti Színház)

Ez tehát egy teljes mértékben önfinanszírozású esemény? Maga a bizottság nem is száll bele a rendezvény költségvetésébe?

A Nemzetközi Bizottságnak nincsen saját tőkéje, a költségeket minden esetben az adott rendező ország állja. Ugyanis ez nem egy kommersz, üzleti alapú szervezet. A Színházi Olimpia alapítói, a már említett Teodórosz Terzolpulosz és Tadashi Suzuki mellett Heiner Müller, Robert Wilson vagy Jurij Ljubimov már a kezdetektől fogva arra törekedtek, hogy az esemény ne eladható termékekkel való kereskedésről szóljon, vagyis ne üzleti érdekeltség legyen azok számára, akik ebben részt vesznek.

Eleinte kisebb városokban, a görög Delphoi-ban, majd Japánban Shizuokában rendezték meg, ahol csak néhány, illetve néhány tucat előadás szerepelt. 2001-ben, Moszkvában történt egy léptékváltás, ahol Jurij Ljubimov volt az esemény egyik művészeti vezetője. Ő el tudta érni az akkori orosz kormányzatnál, hogy egy nagyobb volumenű fesztivált rendezzenek, látványos utcaszínházi megjelenéssel, a nagy mesterek munkáival és pályájuk elején lévő, de nagyon izgalmas fiatal színházi alkotók előadásaival. Az akkori fesztivál másik jelentős alakja, Anatolij Vasziljev a teatralitás gyökerét képező tradíciókat és az azokra reflektáló kortárs színházakat is elhozta az Olimpiára. Én azon a fesztiválon egyébként jelen voltam: akkoriban Anatolij Vasziljevnél tanultam Moszkvában, és részt vettem a Vasziljev színházában megvalósult, különleges színházi program megszervezésben. Ekkor jelentek meg a fellépők között először magyarok is, Vidnyánszky Attila beregszászi társulata, igaz, ukrán társulatként. A Dorottya című előadásukat adták elő, emellett egy magyarországi utcaszínházi bábos társulat, a Hattyú-dal Színház is vendégszerepelt. Ennek a hatalmas fesztiválnak a sikerén felbuzdulva aztán nagyobb országok, például Kína, Törökország és India is felvállalta az eseményt.

Hogyan kerültünk mi bele ebbe a vérkeringésbe?

Sokáig a magyarországi részvétel fel sem merült, mivel nem volt semmilyen közvetlen kontaktus az alapító mesterekkel. Még Schwajda György igazgatása alatt a Nemzeti Színházzal megpróbáltuk Tadashi Suzukit társulatát meghívni, de ő ezt mindig udvariasan elhárította. Ez egy kis kitérő, de talán érthetőbbé teszi az alapítókkal való kapcsolat fontosságát: a napokban értettem meg, hogy Suzuki akkor miért mondott nemet, és miért fogadta el most a meghívásunkat a MITEM-re. A japán mester színházi filozófiájának egyik alapvetése az úgynevezett „állati energia”, egy olyanfajta természetes, organikus energia, ami csak a személyes találkozás révén tud aktivizálódni. Ez sem telefonon keresztül, sem online nem működik. Lehet vele hivatalos levelezést folytatni, de ahhoz, hogy ő kimozduljon a kis hegyi falujából, ahol már négy évtizede él és dolgozik, ahhoz valami másra van szükség.

Hajtsad ekédet a holtak csontjain át (Fotó/Forrás: Camilla Adams / Complicité)

Fontos volt, hogy Vidnyánszky Attilával együtt tavaly szeptemberben én is személyesen találkoztam vele Japánban. Ez ugyanis nem csupán egy hivatalos látogatás volt részünkről, hanem egyfajta „zarándoklat”, ami lehetővé tette Suzuki számára, hogy megérezze, kik vagyunk, és hogy minket tényleg komolyan érdekel, amivel ő foglalkozik. Ekkor egyébként már eldőlt, hogy mi rendezhetjük meg a Színházi Olimpiát, mivel korábban felvettük a kapcsolatot az alapítókkal, és ők örömmel fogadták, hogy van egy komoly színházi tradíciókkal és infrastruktúrával rendelkező ország, amely befogadja a rendezvénysorozatot. Ehhez, persze, a 2014 óta szervezett MITEM presztízse is jelentős mértékben hozzájárult, mivel látták, hogy képesek vagyunk megszervezni egy ekkora eseményt, és a közönség részéről is van rá fogadókészség, ami garanciát jelentett számukra, hogy a Színházi Olimpia is jó kezekbe kerül.

Emlékszel még, hogyan jött maga az alapötlet: Színházi Olimpia Magyarországon?

2018-ban az egyik jól sikerült MITEM közben mindannyian feldobott állapotban voltunk, én pedig elkezdtem azon gondolkodni, milyen nagyszerű lenne, ha a Színházi Olimpiát egyszer Magyarországon lehetne megrendezni. Kicsit később, miközben Madách Imre életrajzát olvastam, észrevettem, hogy 2023-ban lesz a 200 éves jubileuma. Ekkor felmerült bennem, mekkora dolog lenne, ha a Színházi Olimpiát összekötnénk ezzel az évfordulóval. Ez csak egy ötlet volt, el is mondtam Vidnyánszky Attilának, akinek nagyon tetszett a gondolat, de ez akkor még teljesen irreálisnak tűnt. Éveken keresztül nagyon sokat kellett gondolkodni a koncepción, és dolgozni azon, hogy az alapítók megismerjenek minket.

Csakhogy időközben bekövetkezett a pandémia, a gazdasági válság, nem beszélve az orosz-ukrán háborúról, vagyis nagyon sok minden szólt az ellen, hogy gyakorlatilag is megvalósítható-e ez az álom. De végül, nem félek kimondani, egy színháztörténeti jelentőségű eseménysorozatot sikerült tető alá hozni, komoly csapatmunka eredményeképpen. Persze, ha Vidnyánszky Attila ehhez nem tudott volna anyagi támogatást szerezni a kulturális kormányzattól, az egész megmaradt volna egy ambiciózus tervnek.

Milyen alapkoncepcióval kezdtetek bele a szervezésbe?

Úgy gondoltuk, legyen egy nemzetközi főprogram, amit a MITEM-en valósítunk meg, de annak érdekében, hogy minél szélesebbre nyissuk Magyarország számára a Színházi Olimpiát, gyakorlatilag az egész hazai színházi életet megszólítottuk: aki szeretne csatlakozni, jelezze, milyen ötletei, programtervei vannak. Az ajánlat úgy szólt, hogy egy határontúli magyar színházat és egy külföldi színházat hívhatnak meg, de ha fesztivált vagy más eseménysorozatot szeretnének megszervezni, azt is beadhatják javaslatként. Ebben teljesen szabad kezet kaptak: össze kellett állítaniuk egy költségvetést, és utána egyeztetni velünk. Például az egyik leggazdagabb program a Magyar Bábművészek Szövetségéhez kötődik, akik szinte az egész országot beterítik izgalmas, gyönyörű bábszínházi eseményekkel.    

Faust tragédiája (Fotó/Forrás: The Central Academy of Drama, Peking)

A kezdetektől részt vettél a MITEM szervezésében és lebonyolításában. Hogy látod, merre halad, hol tart most?

Az alapgondolat az volt, és ez azóta sem változott, hogy adjunk lehetőséget magunknak és a külföldi társulatoknak, alkotóknak a találkozásra fórumszerű jelleggel, aminek az előadások mellett a szakmai programok is fontos részei. Ezek a találkozások számunkra arról szólnak, hogy elindítsanak bennünk, az alkotókban és a nézőkben egy gondolkodási, ismerkedési, barátkozási folyamatot. Ennek eredményeképpen fedeztünk fel kiváló alkotókat, akiket meghívtunk rendezni, mesterkurzust tartani vagy éppen a mi előadásainkat hívták meg külföldre. Arra is volt példa, hogy elhoztunk egy izgalmas, egzotikus fellépőt, mondjuk Parvathy Bault Indiából, és a közönségből valaki rádöbbent, hogy épp ezt a színházi nyelvet, ezt a világot kereste, és emiatt elhatározta, hogy kimegy Indiába vagy éppen Lengyelországba.

Én is így indultam neki a színháznak: egyetemistaként néztem jobb és rosszabb előadásokat itthon, de hiányzott az összehasonlítási alap, és a Szkénében a Regős Jánosék által szervezett egyik fesztiválon találkoztam Min Tanakával és a butoh-val, ami olyan szinten felzaklatott és átfordított, hogy elkezdtem Japánba utazni, tanulni, majd Oroszországban tanultam különböző mestereknél, és ezekből a tanulmányokból nagyon sokat merítettem. A találkozás, amiről beszélünk, nem csak nálunk történik, az egy folyamat, ami jó esetben itt tud elkezdődni.

Ez az alapgondolat tehát megmaradt, mi az, ami szerinted alakult, változott?

Egyre inkább azt gondolom, a MITEM kicsit olyan, mint az élet. Vannak elképzeléseink, de mindig újabb és újabb szituációk teremtődnek, és mi úgy tudunk aktuálisak lenni, ha azokhoz igazítjuk a találkozót és annak üzenetét. Minden évben van egy mottónk, az egyik legerősebb, öt évvel ezelőtt, például az volt, hogy „Szeretetre születtem, nem gyűlöletre”. Ezek után kitör egy háború, és már nagyon nehéz ezt az üzenetet képviselni, miközben továbbra is érvényesnek tartjuk. A Színházi Olimpia és az idei MITEM mottója Madáchtól: „Ember küzdj, és bízva bízzál!”. Ez a mondat akár közhelyesnek is tűnhetne, ami felett gyakran átsiklunk, de azt gondolom, az üzenete a jelenlegi helyzetben felerősödött. Nem tudjuk, hogy alakul a jövőnk, de küzdenünk kell a jóért, és valamiben bízni – amit lehet, hogy nem is tudunk igazán megfogalmazni –, máskülönben nincs értelme tovább csinálni. Ezek hangzatos és közhelyesnek tűnő mondatok, de egyfajta idealizmus nélkül nagyon nehéz megmaradni ebben a világban, és nem belezuhanni valamiféle letargiába, tespedtségbe.

Milyen előadásokat emelnél ki a MITEM  hátralévő programjából, ha csak hármat lehetne?

Nehéz helyzetbe hozol, mert ez olyan, mintha a gyerekeim közül kellene választanom, melyik hármat szeretem a legjobban. De azért megpróbálom, és ez a válogatás most kizárólag az én egyéni látásmódomat fogja tükrözni. A mexikói Aurora Cano Moszkva című előadása egy Csehov-parafrázis, ami szerintem azért érdekes, mert egy vallomásos munkán keresztül megmutatja, hogyan csapódik le az emberi elvágyódás gondolata egy dél-amerikai alkotóközösségben. A formanyelve is különleges, és nálunk szokatlan. Nagy tisztelője vagyok Silviu Purcăretének, és A megesett hercegnő története megint egy nem mindennapi találkozás lesz, mert Purcărete a kabuki formanyelvét és egy japán történetet felhasználva saját misztériumjátékot hozott létre. Azt gondolom, amiket eddig rendezett, a maguk módján azok is egy európai kabukiszínház darabjai. Színháztörténeti jelentőségűnek tekintem azt is, amit Eugenio Barba csinál a Nemzetközi Színházi Antropológiai Iskolában, amit idén Magyarországra hoztak. A világ minden tájáról érkeztek ide mesterek, tanárok és diákok, akik Anasztászisz címmel egy közösen létrehozott produkciót fognak bemutatni a nagyszínpadon. Ha csak hármat lehet, ezeket emelném ki.

A Moszkva előadásának egyik jelenete (Fotó/Forrás: Teatro de Babel)

Nemrég jelent meg a Színházi Olimpia alapítójának, Theodórosz Terzopulosznak Dionüszosz visszatérése című könyve, amit te fordítottál magyarra. Miben látod ennek a műnek a jelentőségét?

Úgy fognám meg, hogy ez Theodórosz Terzopulosz színházi manifesztuma, aminek része egy filozófiai megközelítés, valamint az emberi lélek és test költői megfogalmazása: a teatralitás dionüszoszi energiájának himnusza. Emellett komoly szaktudományos alapokon is nyugszik: beszél a légzésről, a vérkeringés jelentőségéről, és konkrét gyakorlatok leírása is szerepel benne. Egy holisztikus szemlélettel megírt szöveg, ami egyszerre filozófia, költészet és tudomány. Ebben az értelemben engem visszavezetett az ókori gondolkodásmódhoz, amikor még a tudomány, a művészet és a filozófia egységet alkotott. Terzopulosz a színház lényegét az energiában látja, ahogy Suzuki is, és ezt a görög rendező archetipikus testnek nevezi. Felfogása szerint az európai civilizáció a dionüszoszi energiát, az archetipikus, ösztönös életformát háttérbe szorította, száműzte. Terzopulosz úgy látja, ha képesek vagyunk a légzés, a mozdulatok és a különböző gyakorlatok által felébreszteni ezeket az archetipikus emlékeket, a színházon keresztül ezt a dionüszoszi energiát vissza lehet hozni. Így egy sokkal mélyebb és természetesebb létezésre tudunk rácsodálkozni, mint amit a mindennapjainkban élünk. Nagyon komoly élményt jelentett számomra ennek a könyvnek a fordítása.

Milyen hatással volt rád?

A könyv hatását talán azzal tudom leginkább érzékeltetni, ha idézek a levélből, amit Terzopulosznak írtam a fordítás alatt átélt érzéseimről. „(…) Ez volt életem egyik legtanulságosabb és legizgalmasabb munkája, ami arra késztetett, hogy sok mindent újragondoljak a saját életemben és munkámban is. Rá kellett döbbennem, hogy (…) nem elég lefordítani, de át kell éreznem, meg kell értenem, hogy be tudjam fogadni. (…)

(…) Szinte szerzetesi elvonultságban számos szövegváltozatot készítettem, és úgy érzem, hogy ez a szöveg még most is ott működik bennem, továbbra is arra késztet, hogy újra és újra átgondoljak mindent, az életemet, a szakmámat, az emberi létezést. (…) Még az is megfordult a fejemben, hogy vissza kellene térnem ahhoz a színházi létezéshez, amit Ön képvisel. (…) Sőt, időnként arra gondoltam, hogy ott kellene hagynom teljesen a színházat, és elvonulni egy erdőbe vagy egy hegyre. (…)”.

Ezek után prózainak tűnhet a kérdés: elképzelhetőnek tartod, hogy a színházról való gondolkodásnak ezt a formáját és gyakorlatát át lehetne ültetni a hazai színházi képzésbe?

Ez a folyamat már el is kezdődött. A Bakkhánsnők előadásában a kórust a harmadéves kaposvári színészosztály játszotta (a Bakkhánsnőket 2022 májusában mutatta be a Nemzeti Színház Terzopulosz rendezésében – a szerk.), és ők a próbafolyamat során átestek egy másfél hónapos, nagyon intenzív színésztréningen. Azóta egyébként Terzopulosz SZFE-s hallgatóknak is tartott tréninget, és jelenleg is egyeztetés zajlik arról, hogy időről-időre ő vagy a tanítványa, Szavasz Trumposz tudna-e jönni foglalkozásokat tartani. Ha egy az egyben nem is adaptálható ez a holisztikus megközelítés a hazai színházi formákhoz, fontos része lehet az alapképzésnek. Ez egy életforma, amiben lehet jobban és kevésbé elmélyülni, az viszont biztos, hogy mind fizikálisan, mind mentálisan nagyon hasznos lehet bármely színházzal foglalkozó ember számára.

Theodórosz Terzopulosz a Bakkhánsnők próbáján a Nemzeti Színházban (Fotó/Forrás: Eöri Szabó Zsolt / Nemzeti Színház)

A MITEM közepe táján, kicsit hátrább lépve, van valamilyen sajátos tapasztalata számodra az idei találkozónak?

Azzal, hogy eleve hosszabb lett, és a Színházi Olimpia révén ki is nyitottuk ezt a találkozót, úgy érzem, léptéket váltottunk. Ez valamiféle összegzés, a pályánk egy nagyon fontos szakasza teljesedik ki azáltal, hogy ezt a fesztivált előkészítettük és megcsináljuk. Most már azon lehet gondolkodni, merre tudunk innen továbblépni: egy korszak most beteljesedik, és elkezdődik valami új. Remélem, nemcsak nekünk, hanem főleg az új generációnak, mert

Nekem is be kell látnom, hogy lassan át kell adni a stafétát. Itt volt például Az ifjú barbárok című előadás (ifj. Vidnyánszky Attila rendezése – a szerk.), amely Bartók és Kodály élete és művészete kapcsán beszél a fiatalok energiájáról. Terzopulosz, aki a nyolcvanadik életéve felé közelít, a Bakkhánsnők próbafolyamata során szintén elmondta, hogy a színház a fiatalok művészete. Az ifjú barbárok művészete.

Támogatott tartalom

Fejléckép: Kozma András a MITEM sajtótájékoztatóján (fotó/forrás: Eöri Szabó Zsolt/Nemzeti Színház