Bajomi Nagy György már termetével is betölti a színpadot. De nemcsak ezért eszményi Orgon. Bamba balek bárki lehet, de ilyen bájosan buta óriás ritkaság számba megy. Így nem csoda, bár talán nem is egészen véletlen, hogy Béres Attila szombathelyi Tartuffe-rendezése nem annyira az álszent képmutatóról, mint inkább áldozatáról, a jámbor, becsapható, hitre, erkölcsi támaszra, biztos pontra vágyó polgárról szól. Ez az Orgon bizonyára újgazdag, aki hirtelen olyan közegbe került, ahol nincs otthon, ahol ritka körülötte a levegő, ahol nem leli igazán a helyét. Ettől van, hogy olykor jóságos alaptermészetéből is kifordul, hisztérikusan agresszívvé válik. Minél inkább érzi, hogy nincs igaza, annál dühödtebben ragaszkodik rögeszméjéhez.

Bajomi Nagy György, Németh Judit, Nagy Cili, Edvi Henrietta, Kenderess Csaba - Tartuffe

Körülötte mindenki élvezi azt a jólétet, amelyért egyedül ő dolgozott meg, ő pedig nem érti ezt a képtelen szituációt, amelyben csak ő nem leli a helyét. A vallásban keres menedéket, lelki támaszt, és a templomban akad rá Tartuffe-re, vagy az őrá. Molière-t állítólag nem kisebb személyiség, mint a király anyja, Ausztriai Anna vádolta vallásgyalázással a Tartuffe miatt, holott a komédiás joggal hivatkozott arra, hogy ő nem az igazi hitről, hanem a képmutatásról írta darabját. Csakhogy a hipokrízis is a hit, a vallás talaján csírázik ki. A dogmatikusok és a mögöttük álló diktátorok pedig mindig jobban szerették a képmutatókat, mint az igazán lelkesedő híveket. Az előbbiek mindig jó szolgák maradhattak, míg az utóbbiak kiábrándulva, harcias ellenséggé válhattak. (Mint ötvenhatban az Eörsi-féle igazi kommunisták.)

Nagy Cili, Mertz Tibor - Tartuffe

Béres Attila rendezése tartózkodik a túlzottan merész asszociációktól, aktualizálásban beéri annyival, amennyit Pilinyi Márta mai öltözetei üzennek. Orgon családja teljes meggyőződéssel, mondhatni igaz hittel képviseli a naiv, romlatlan normalitást. Éppen ezért ostorozza őket Orgon bigott anyja, ezért tartja őket romlottaknak. Molière a zsenialitás egyszerűségével ütköztet kétféle világlátást, mikor az öregasszony fanatizmusát és menye józan, derűs bölcsességét teszi egymás mellé. Nagy Cili minden szempontból kiválóan alkalmas ennek a testben és szellemben egyaránt érett, bölcs nőnek a megjelenítésére. Németh Judit meg a dühödt hárpiát hozza erőteljesen darabindító tirádájában. Csonka Szilvia, az egykori született naiva, megérett a nagyszájú cseléd, illetve komorna kulcsszerepére. Magabiztosan intézi a cselekményt, igazgatja a nélküle összegabalyodó, esetleg elhaló szálakat, és fanyar kedéllyel ironizálja a történteket. Noha ezúttal a címszerep nem főszerep, Metz Tibor nagyszerű Tartuffe. Agresszíven szürke, jelentékenyen semmilyen, fenyegetően alázatos. Képmutatása meggyőződés és alaptermészet. Kelemen Zoltán végrehajtója jól megfelel Parti Nagy Lajos fordításának: Loyal Ignác.

Csonka Szilvia, Orosz Róbert, Edvi Henrietta, Jámbor Nándor, Kenderess Csaba - Tartuffe

Horesnyi Balázs díszletének lényege egy hatalmas, író-, tárgyaló és étkező asztalt egyesítő bútordarab. Orgon otthona egyben az irodája is. Ahogy illik egy mai magyar kisvállalkozóhoz. Ha úgy vesszük, a képmutatásról szól a legújabb szombathelyi bemutató is, a Volpone. Nem szeretnék filologizálni, annál is kevésbé, mert előbb-utóbb úgyis belezavarodnék. De nem állhatom meg, hogy ne citáljam ide a József Attila Színház egy régi, 1996-os Volpone előadásának a színlapjáról, miszerint „Stefan Zweig és Jules Romains átdolgozását fordította és kiegészítette Illyés Gyula, átírta Spiró György”. Most ezt a következő változatban olvashatjuk a Weöres Sándor Színház honlapján (Ölbei Lívia Vas Népében megjelent cikke nyomán): „Volpone komédiáját a példány szerint »Ben Jonsontól elorozta Stefan Zweig, tőle Jules Romains, tőle Illyés Gyula, tőle Spiró György.«” A színlapon mindebből annyi maradt, hogy magyar szöveg: Spiró György. Föltehetőleg neki (is) köszönhetjük tehát azokat a vaskosabb ki- és beszólásokat, amelyek mostanában egyszerre irritálni kezdték a helybeli hozzáértő illetékeseket. Persze

Bányai Belemen Barna, Jordán Tamás - Volpone

Elvégre a képmutatásról volna szó. Legalábbis Ben Jonson és utólagos szerzőtársai szerint. A beszélő nevű szereplők (légy, holló, galamb, szuka, oroszlán) arra a hírre gyűlnek össze a címszereplő - magyarul róka - körül, hogy a gazdag levantei halálán van, és végrendelkezni akar. A hír természetesen nem igaz, a gonosz vénember pimasz tréfája akar csak lenni a körülötte szaglászó örökségvadászok kárára. De őt is megtréfálja ravasz szolgája, Mosaca (azaz légy). Minden vagyonából kiforgatja. Kiváló tanítványnak bizonyul.

Volpone

Kálmán Eszter díszlete egy elől nyitott háromszög, amelynek két oldalán egy-egy ajtó van, így kiválóan alkalmas arra, hogy az örökségre pályázó látogatók váltogassák vagy éppen kergessék egymást, mígnem valamennyien körbe rohannak, ahogy egy burleszkfilmhez illenék. Alföldi tehát a leegyszerűsítő karikírozást választotta az előadás meghatározó stílusának. És ezt lendületesen meg is valósítják a színészek. Szabó Tibor ragadozó közjegyzőt, Csankó Zoltán gazdag vállalkozót alakít, Hartai Petra adja az ő butuska feleségét, Bánfalvi Eszter dörzsölt kurvát, Szerémi Zoltán vagyonáért aggódó apát játszik. Balogh János meg az ő izgága katona fiát adja, aki meg is bűnhődik azért, mert igaza van. Kálmánchelyi Zoltán leereszkedő fontoskodással bíráskodik a köztársaság javára és a maga hasznára. Minden gazembert felment, csak az igaza tudatában randalírozó ifjút ítéli el. Bányai Kelemen Barna kifogyhatatlannak tetsző energiával alakoskodik a leleményes szolga szerepében, Jordán Tamás meg egy nagy barna bundába burkolózva hozza a címszereplő minden színét: gonosz, kapzsi, ravasz, tettető, álnok és így tovább. De realista: bukását szó nélkül tudomásul véve kotródik el.