A Vígszínház fiatal rendezője elsősorban önmagának akar megfelelni, bár persze amikor azt látta, 2015-ben kikkel együtt kapott az FHB Bank jóvoltából Junior Prima Díjat, és kik voltak azok a „ragyogóan tehetséges emberek”, akiket jelöltek, megerősítette abban, választott útjának van létjogosultsága.

Kovács D. Dániel (Fotó/Forrás: Takács Csilla / FHB Bank)

A Színház- és Filmművészeti Egyetemen Székely Gábor és Bodó Viktor voltak az osztályfőnökei. Székely azzal indította el tanítványait, hogy ők, tehát a diákok egymástól fognak a legtöbbet tanulni. Kovács D. Dániel ugyanezt próbálja továbbadni Bagossy László tanársegédjeként a most első éves rendező szakosoknak. „Úgy érzem, a tanítás egy csapat felelős vezetését jelenti, és ebből a szempontból nem sokban különbözik a rendezéstől.

Bár még én is keresem a pontos szerepkörömet, azt hiszem, ha jó beszélgetéseket tudok kezdeményezni, már nemcsak annyi volt a hasznom, hogy elhoztam a terem kulcsait.

Bodó úgy érezte, növendékének lehet köze ahhoz, amit ő a Szputnyikkal képvisel. „Megismertem a társulatot, jól tudtunk együttműködni, és az a munka, amit együtt végeztünk, valószínűleg jó referenciaanyagot jelentett, mi magunk és a közönség számára is érvényesnek bizonyult.” A Szputnyiknak mint társulatnak azonban rajtuk kívül álló okok miatt vége lett. Következett a Vígszínház, ami a lépték szempontjából a másik végletet jelenti, még akkor is, ha Máté Gábor hívására akkorra már többször kapott bepillantást a Katona működésbe, ahol a finanszírozási, strukturális eltéréseken kívül más különbséget a független színházcsináláshoz képest nem érzett – egy ilyen példás csapattal élvezet dolgozni bárhol, bármikor. „Eszenyi Enikő nem csupán engem hívott a Vígszínházba, hanem több olyan színészt is, akikkel már voltak közös »ügyeink«. Egy új társaságban, közösségben elég nehezen szabadulok fel, ez viszont azt is megkönnyítette, hogy a társulat többi tagjával megtaláljuk a közös pontokat. A méretek nagyobbak, de itt is adott a munkamánia. Az pedig nagyszerű, hogy Enikő látja, megéri teret engedni a következő generációnak.”

Az elmúlt évad bemutatói közül két fontos produkció is fűződik a nevéhez: az Ahogy tetszik a Katona József Színház Kamrájából és a Haramiák a Pesti Színházból. Shakespeare és Schiller klasszikusait nagyon is kortárs színházi nyelvre átültetve készteti együttgondolkodásra a nézőt.

Van egy listám, amelyen az engem foglalkoztató kérdések szerepelnek. Nem biztos, hogy kész válaszaim vannak rájuk, inkább az a célom, hogy ezekről a témákról gondolkodjam.

Annyi gelleres, furcsa szerelmi viszonnyal dolgoztam az évek során, és szerettem volna szembenézni azzal, hányadán is állok a szerelem megítélésével – így jött az Ahogy tetszik. A Haramiáknál a lázadás mibenléte érdekelt, annak a kerete, a hátulütői, az például, hogy meddig tudok lázadó lenni, ha egy kőszínházhoz szerződöm, és hogyan tudom ezeket a téziseket ütköztetni ezzel a közönséggel. Úgy érzem, izgalmas párbeszédre adhat kiindulási pontot a fiatalkori hisztéria és lázadás közti állapot talán szokatlan megközelítése vagy a provokatívabb eszközhasználat. És természetesen befolyásol az is, hogy az adott társulatban hogyan lehet kiosztani a szerepeket.” Egy ilyen közös kalandra mindig felkészülten indul, de azt mondja, azok a sűrű anyagok, amelyeket választ, magukban hordozzák a további kutatások lehetőségét, a megfejtésekre pedig a csapat vezetőjeként, de annak tagjaival közösen fogalmazva kell jutni.

Kovács D. Dániel és Eszenyi Enikő a 2015-ös Junior Prima Díj gáláján (Fotó/Forrás: Halász Nóra)

A csapat egy része – ahogyan ő nevezi: „a parancsnoki híd” – már alakul, alkotótársként Závada Péter, Fekete Ádám, Bartha Márk, Keresztes Gábor, Horváth Jenny, Bíró Bence, Hegymegi Máté, Török Adél, Csomor Katerina nevét említi. Velük együtt – persze a tervezők ráérés függvényében mindig változnak valamelyest – készül a novemberi Don Juan-premierre, december 1-től pedig a Vígszínházban a Szentivánéji álomra, amit egyfajta tanulási folyamatként fog fel, és amolyan mestervizsgának tekint. A külföld érdekli, kíváncsi más struktúrákra, de eddig sok feladata volt itthon.

Mindig a következő dolog köt le, nem távlatokban tervezek.

Mindjárt meg kell csinálni a Don Juant, közben el kell kezdeni előkészíteni a Szentivánéjit, és élvezem a tanársegédséget. Néha pedig nyílnak – nyílhatnának – olyan kapuk, mint az Újszínház pályázata, amelyen Bodó Viktorral gondolkodhattam együtt.” Kovács D. Dániel számára visszatérő vágykép egy saját csapat, de abban biztos, hogy jelenleg azt csinálja, úgy és olyan helyzetben, ami számára a legnagyobb kihívás.