A Szegedi Nemzeti Színház főigazgatói posztjára a jelenlegi vezető, Barnák László színművész-rendező mellett Peller Károly színművész-rendező és Tóth Péter zeneszerző adott be pályázatot. (Mindhármuk pályázata megjelent a Fidelión: Barnák Lászlóé itt, Peller Károlyé itt, Tóth Péteré pedig itt olvasható.)

Tóth Péter elképzeléseinek kiemelt gondolata a Szegedi Tudományegyetem Bartók Béla Művészeti Karával és a Szegedi Szimfonikus Zenekarral való szoros együttműködés, melynek nyomán új, színházi jellegű oktatási programok kapnának helyet az egyetemen, illetve egy európai viszonylatban is párját ritkító karmesterképzés is elindulhatna, ahol a növendékek teljes zenekarral tudnának dolgozni. Hamar Zsolt karmester így nem csupán a színház operatagozatának, hanem a Szimfonikus Zenekar vezető pozíciójának aspiránsaként vett részt a beszélgetésen.

Miért éppen a mostani, a kultúra számára minden tekintetben hendikepes időszakban döntött úgy, hogy színházat vezessen?

Tóth Péter: Én most vagyok abban az élethelyzetben, hogy egy ilyen feladatot el tudok látni. Ha arra vár az ember, hogy a körülmények ideálisak legyenek, akkor soha semmit nem fog csinálni az életben.

Tóth Péter (Fotó/Forrás: Szegedi Tudományegyetem)

Hamar Zsolt: A vesztes problémát lát, a győztes típusú ember lehetőségként tekint a nehézségekre. Valóban nehéz a helyzet, ráadásul úgy gondoljuk, hogy

Mivel lehet elébe menni?

HZS: Nekem határozott meggyőződésem, hogy a korunkat nagy mértékben eluralta az üzleti szemlélet: minél gyorsabban minél több hasznot termelni. A kultúra viszont örök értékeket képvisel. Ezért, amikor Péter ír egy zeneművet, én pedig azt előadom, ezt egy kicsit óhatatlanul is mindig a jövőre gondolva tesszük. Ez a két szemlélet látszólag nem kompatibilis egymással, de ha megtanuljuk azt a fajta kommunikációt, ami ma jellemző a világban, akkor egymásra tudunk találni.

TP: A világ és benne az emberek folyamatosan változnak, és nem lehet elvárni, hogy a színház most is ugyanúgy működjön, mint száz éve. Meg kell találnunk, hogyan húzzuk be a mi valóságunkba azokat a fiatalokat, akik ma rá vannak gyógyulva a telefonjukra. Hogyan hitessük el velük, hogy Mozart és Mendelssohn meg Tóth Péter jó „dolgok”. Új helyszíneken, váratlan élményeket kell mutatni nekik, hogy rácsodálkozzanak, jé, ez is színház. A színház melletti mozi épületében például el tudnék képzelni egy Rocky Horror Pictures Showt, míg a Tizenkét dühös embert vagy A vád tanúját pedig a bíróság épületében. De réges-régi vágyam az is, hogy a Reök-palota szecessziós erkélyeit belakjuk zenével és színházzal. Ahogy akár elhagyott gyárépületek vagy egy lakótelep tere is alkalmas lehet kortárs zenei koncertekre.

HZS: A kultúra óhatatlanul is tömegkultúrává vált, aminek mi nem állunk ellen, de látjuk ennek a veszélyét. Egyrészt nem szeretnénk az utca népének igényeit kielégítve elárulni eredeti feladatunkat: hogy a művészetet teljes pompájában és mélységében adjuk át, de el sem zárkózhatunk az elefántcsonttornyainkba, mondván, mindenki primitív, aki nem jön be hozzánk.

TP: A Szegedi Nemzeti Színház a Szabadtérivel együtt minimum öt előadóhelyet jelent, és mindenütt mást fogunk játszani az elit kultúrától egészen a közkultúráig. Ha már itt tartunk, azt vallom, hogy a Nagyszínházban rendezett operabálra igenis jöjjenek az emberek frakkban és nagyestélyiben, az Újszegedi Szabadtérin játszott popzenei koncertre pedig farmernadrágos fiatalokat várunk.

A pályázatban szerepel, hogy a produkcióknak gazdasági értelemben minimum önfenntartóknak kell lenniük. Hogyan lehet rentábilissá tenni például a nagyoperákat úgy, hogy legyen elég néző akár frakkban, akár anélkül?

A Covid-járvány előtti években évi 45-55 operaelőadás volt a Szegedi Nemzeti Színházban. Szeretnénk abban hinni, hogy fel tudjuk építeni újra ezt a közönségréteget, és ha most még nem is veszik fel a frakkot, de néhány év múlva már igen.

Ehhez azonban olyan előadásokat kell játszani, amelyek azok számára is élményt adnak, akik nem zeneértők.

Az önök által elképzelt színház milyen pontokon tér el leginkább a jelenlegi Szegedi Nemzeti Színháztól?

HZS: Tóth Péter a színház és a Szegedi Szimfonikus Zenekar szoros együttműködésében gondolkodik. Óriási károkat tud ugyanis okozni, amikor egy színháznak nincsen saját szimfonikus zenekara, hanem csupán kényszerházasságban él a helyi zenekarral.

Hamar Zsolt (Fotó/Forrás: Balogh Zoltán / MTI)

TP: Együtt találjuk ki, Zsoltnak mi a dolga a zenekarral, például milyen koncerteket adjon előtte, hogy az együttes a bemutatóra megfelelő állapotban legyen. A nemzetközi és a korábbi szegedi tapasztalatok is azt mutatják, az a jó, ha a zenekar és a színház egy kézben van.

HZS: Nátyi Róbert, a Szegedi Tudományegyetem Bartók Béla Zeneművészeti Karának dékánja is a csapat része, aki egyébként a Reök-palota művészeti vezetője is: így a színház, a zenekar és az egyetem között erős koalíció alakulna ki.

TP: Ebben az esetben karmesterképzést és olyan szakmai stúdiumokat is lehetne hirdetni az egyetemen, amelyek a színházhoz kapcsolódnak. Egy nemzetközi érdeklődésre számot tartó operastúdiót is be tudnánk indítani, ami biztosítaná az utánpótlást. Olyan komplexitásban gondolkodunk, ami túlmutat ezen az öt éven, mivel mi nem magunknak ültetjük a diófát, de úgy gondoljuk, most van itt az ideje elkezdeni megásni a gödröt és elültetni a csemetét, hogy majd valakinek árnyékot adjon. Szép hasonlat, de komolyan is gondolom.

Mi a helyzet akkor, ha csupán Tóth Péter kapja meg a felhatalmazást?

HZS: Csak magamat tudom idézni. Első kérdésére azt válaszoltam, hogy a vesztes lát problémát, nehézséget. Mi egyben gondolkodunk, nem egymás melletti intézményekben képzeljük el a jövőt, hanem egymásra erős kölcsönhatással bíró egységben. Ezért azt gondolom, hogy ennek a kérdésnek nem lesz relevanciája.

TP: A gazdaságosság, a tervezhető működés záloga és a színház egészének érdeke a közös tervezés. Jelen helyzetben a próza, az opera, valamint a tánckar is kiemelkedő, ezekhez kell egy jó zenekar, a szegedi szimfonikusok. Ezzel együtt mindkettőnk pályázata kerek egész, önállóan is értelmes, és önállóan is értelmezhető. Az együttműködés mértéke és minősége a két intézmény vezetőjének és együttműködési hajlandóságának függvénye. Természetesen, ha csak egyikünk pályázata lenne sikeres, akkor a nyertes elkezdi megvalósítani a pályázatban leírt programját a lehetőségek maximális figyelembevételével.

Mennyiben kapna mást a közönség a színház jelenlegi kínálatához képest abban az esetben, ha az önök pályázata valósul meg?

TP: Petrovics Emil, aki mindkettőnket tanított a Zeneakadémián, azt mondta: a közönség minden este beül az Operaházba, 99 százalékuk nem ért a zenéhez, de ha ott valami csoda történik, azt mindenki megérzi. Ha mi ezen elkezdünk dolgozni, és egy-két év múlva a színvonal átlép egy bizonyos küszöböt, garantálom, hogy az esténként oda beülő 550-600 ember meg fogja érezni a csodát. És ez az érzés el fog terjedni. Ez nemcsak az operára, hanem a prózai színházra is érvényes.

Tóth Péter (Fotó/Forrás: Szathmáry Melinda / MMA)

HZS: Honnan veszem a bátorságot, hogy miután több milliószor előadták, én még egyszer elvezényeljem Beethoven V. szimfóniáját? Onnan, hogy gondolok róla valamit, és az talán hiteles. Ha ezt nem érzik az emberek, nem fognak eljönni a koncertemre, főleg úgy, hogy az V. szimfóniát bármikor meghallgathatják a zenei megosztókon. És igazuk is lesz ebben. Ez a legnagyobb kihívása a mi hivatásunknak: visszacsábítani az embereket a színházba. És hiszek abban, hogy megfelelő minőségű munkával létrehozott, hiteles produkciókon keresztül ezt mi el fogjuk érni.

Mivel tervezik az említett saját képzéseket annyira vonzóvá tenni, hogy a fiatal művészek Szegedre akarjanak jönni?

TP: Posztgraduális képzésben gondolkodunk, és olyan embereket fogunk hívni tanítani, akik az adott területen a legjobbak.

HZS: Olyan karmesterképzést akarunk felépíteni, ahol az ifjú növendékek zenekarral tudnak dolgozni.

Ami pedig az operastúdiót illeti, éveken át dolgoztam karmesterként a Zürichi Operában, ahol a világ egyik legjobb ilyen képzése van, és ott testközelből tanultam meg, mit jelent egy ilyen képzési hely működése órarendre lebontva. Ahhoz hasonlót szeretnénk létrehozni Szegeden is.

Mi az, amit Zürichből át lehet emelni egy operastúdióba, hogy az hatékony legyen, és nemzetközi vonzerővel is bírjon?

HZS: A jó hang adottság, azt nem lehet oktatni, de meg kell találni azokat, akiknek van, majd biztonságossá kell tenni a hangjukat. Ehhez jó énekmesterek kellenek, akik már nem énekelnek, de szívesen átadják a tudásukat és a technikájukat, és nem olyanok, akik a fellépéseik miatt csak kéthetente, Skype-on tudnak órát tartani. Ami a színpadi jelenlétet és a színpadképességet illeti, ma már nem elég, hogy két énekes áll egymással szemben, érintőlegesen átölelik egymást, és azt éneklik, életem-halálom. Ezzel nem lehet versenyre kelni a vizuális hatásokkal és ingerekkel szemben, ami az embereket éri akár filmekből, akár a színházban. Olyan képzést indítanánk be, amely nagy hangsúlyt fektet arra a fajta színpadi jelenlétre és mozgáskultúrára, ami például a musicalszínészekre jellemző. Mert ez lesz a jövő. Ha ezt jól csináljuk, akkor olyan operaénekesek kerülnek ki a stúdiónkból, akik eluralhatnák a világot. Többször jártam a határon túl, és óriási tehetségekkel találkoztam, akiket ide kell hozni az operastúdióba. Az a vágyunk, hogy Szegedet egy kelet-közép-európai énekesbörzévé váljon, ahová eljönnek a nagy, nyugat-európai impresszáriók meghallgatni az új tehetségeket.

Hamar Zsolt (Fotó/Forrás: Raffay Zsófia)

Az operastúdióból kinővő énekeseket, illetve akikkel szeretnének közülük dolgozni, szintén társulati rendszerben foglalkoztatnák?

TP: Igen. Az operastúdiósok is részt vennének az előadásokban estéről estére. A képzésüket viszont gazdaságilag szeretnénk leválasztani a színház működéséről, és találni rá külön pályázati pénzeket és mecenatúrát.

HZS: Ez persze nem megy egyik napról a másikra, már csak azért sem, mert nagyon drága. De ha azt akarjuk, hogy komolyan vegyenek minket, elsőként nekünk kell komolyan venni magunkat. Az elmúlt másfél-két év attól a konfliktustól volt hangos, hogy az Operaház az énekeseit elengedi-e játszani vidéki színházakba. Ha a saját képzésünkből a legjobbakat tudjuk kinevelni, akkor ez a dilemma nem áll fenn. Az operajátszás üzleti rendszerének természetes eleme, hogy az énekesek vendégszerepelnek, de ez előadásonként egy, maximum két énekest jelent. A bázisnak, akik minden további szerepet el tudnak énekelni, helyben kell lennie. Ez az, ami mostanában egyre kevésbé van meg, ezért szorul rá több vidéki színház is az Operaház énekeseire.

TP: Kell és lesz nálunk egy erős ensemble, és mi is hívunk hozzájuk sztárokat, akik viszont nálunk maximum két estén énekelnek, a következő kettőn pedig egy másik közkedvenc lép majd fel. A közönség így nemzetközi csillagokat hallhat énekelni, és ugyanaz a darab két hónappal később is érdekes lehet számára.

Ebből a szempontból mindegy, hogy Beatles vagy Beethoven.

HZS: Ezek mellé tegyünk le egy alaptényt is: ebben az országban három olyan ház van, amelyik technikailag és akusztikailag valóban alkalmas nagyoperák játszására: az Operaház, az Erkel Színház és a Szegedi Nemzeti Színház. Ezek után, hogy mi operakultúrát akarunk felépíteni Szegeden, nem kettőnk hóbortja, hanem kötelesség. 

TP: Két ensemble-t kell összehozni: egy olyat, amelyik a Don Giovannit tudja előadni, és egy olyat, amelyik a Nürnbergi mesterdalnokokat. Ha ez megvan, akkor mindent el lehet énekelni. Ez egy nagy vágy, és szívesen ígérném, hogy a mostani kilenc szólistából jövőre huszonöt lesz, de ez nyilván pénz kérdése.

Tóth Péter (Fotó/Forrás: BMC)

Terveznek-e olyan ritkán játszott operákat bemutatni, amelyek a szegedinél akár szélesebb közönségréteget is bevonzhatnak?

TP: Gondolkodunk hiánypótló darabokban is, ezért is csatlakozott ebben a munkában hozzánk Kesselyák Gergő, aki nagy rajongója itthon kevéssé ismert műveknek…

HZS: …mint például Korngold és Ribnyikov szerzeményei.

TP: Ezekből nyilván nem fogunk huszonötöt játszani egy évadban, de ha elég jó egy darab, mi is beletesszük a minőséget az előadásba, és ha a marketing is megfelelő, akkor bemegy rá a közönség. Ha nem elég jó, akkor pedig Mozartra sem ülnek be. Az operák esetén is szeretnénk tartani a balanszot: a népszerű és közismert darabokon kívül különleges jellegűeket is műsorra tűzünk, de azon is gondolkodunk, hogy egyfelvonásos operákból csinálunk egy minifesztivált, ezen koncertszerűen vagy félig koncertszerűen mutatnánk be zeneműveket három-négy napon keresztül a Kisszínházban. Hiszünk abban, hogy az olvasószínház mintájára, néhány próbával elő lehet adni kortárs darabokat. Musicalíró versenyekben is gondolkodunk, ahol nem a megmérettetés lenne a lényeg, hanem hogy új művek szülessenek.

Melyek azok a konkrétumok, amelyek garanciát jelenthetnek arra, hogy az önök által vezetett Szegedi Nemzeti Színház nem válik egyfajta Szegedi Zenék Házává, ahol egyébként prózai előadásokat is játszanak? Mindezt annak tükrében is kérdezem, hogy a prózai tagozatot Nagy Viktor vezetné, aki bár rendezett prózai előadásokat is, sőt vezetett is olyan színházat, amelynek van ilyen tagozata, rendezéseinek túlnyomó része mégis csak zenés darab? 

TP: Nagy Viktor ma hazánk egyik legnagyobb tapasztalattal bíró társulatépítője. Az Magyar Állami Operaház, a Győri Nemzeti Színház, a Madách vagy most az Újszínház, mind más és más rendezői attitűdöt igényel. Pontosan ez a soktípusú színházi ismeret adja számára azt a művészi erőt, hogy közösséget építsen. Egy nemzeti színházban a prózai tagozat tagjainak szerteágazó technikai ismerettel kell bírnia: prózát játszani – legyen az kortárs vagy klasszikus –, operettben táncos-komikusként szórakoztatni, vagy éppen musicalt énekelni. Ehhez az kell, hogy egy olyan főrendező segítse a munkájukat, aki maga is ismeri ezeket a műfajokat.  

HZS: Ahogy a karmester is másként foglalkozik operistákkal vagy épp prózistákkal. Más attitűd, másféle instrukciók kellenek minden műfajhoz.

Hamar Zsolt (Fotó/Forrás: Budapesti Fesztiválzenekar)

TP: Ez pedig nem pusztán zenei kérdés. Mi abban hiszünk, hogy a társulatnak egységben kell lennie, ezért is tartom fontosnak, hogy olyan rendezők és olyan előadások kerüljenek színpadra, melyekben a színész fejlődhet, kibontakozhat, megmutathatja önmagát. Ennek eléréséhez az kell, hogy a főrendező meglássa a lehetőséget a művészekben, motiválja és építse őket. Másfelől szeretnénk, ha a színművészek maguk is kiállnának a közönség elé a Reök pódiumszínpadán, amely kifejezetten alkalmas monodrámák és önálló estek bemutatására. Ezek pedig új játékélményt jelenthetnek a színészeknek. 

Ehhez kapcsolódik az is, hogy szeretnénk, ha a színházban nem csak az operisták számára nyílna lehetőség workshopokra. Ma általában hat hét alatt színpadra kerül egy kész produkció, de a háttérmunka és ennek eredményeként a színészek művészi fejlődése esetenként sokkal több időt vesz igénybe. Ezeket szeretnénk a workshopokkal biztosítani. Ezen felül a vendégjátékok, szakmai fesztiválok, az országos jelenlét ismertséget, sőt elismertséget jelent. A vidéki színészek ki kell, hogy lépjenek a fénybe! Igyekszünk ezen felül a fiatal kollégákat ösztöndíjprogrammal motiválni. Sok a pályaelhagyó fiatal. Nem szívesen vernek gyökeret egy vidéki színházban. Ha viszont megteremtjük a háttérországát annak a fajta művészi építkezésnek, amelyben jól érzik magukat, nyert ügyünk van. Bárhogy is nézzük, egy színház zászlóshajója a prózai társulat. Az ő sikerük emeli a színházat és jelenti a nívót a nagyközönség szemében. Mi pedig ezt a sikert szeretnék átadni a színészeknek.

A pályázatban leírt széleskörű infrastrukturális fejlesztésekre honnan lesz meg a szükséges fedezet éppen most, amikor mind a kulturális kormányzat, mind az önkormányzatok csökkentik/csökkenteni kénytelenek a kultúrára, azon belül a színházra fordított forrásokat?

TP: Az országban létezik egy Színházfelújítási Program, amiben jelenleg nincsen benne a Szegedi Nemzeti Színház.

Nem állítom, hogy ha mi nyerünk, holnaptól már dolgozni fognak a munkagépek. De azt igen, hogy másnaptól nagyon erősen elkezdünk lobbizni azért, hogy ez a felújítás megvalósuljon. A színészlakások fejlesztése kapcsán pedig azért vagyok optimista, mert éppen Nagy Viktor vezeti a munkacsoportot, amelyik a kormány számára előkészíti a beadványt, hogy a vidéki művészlakások felújítási programja elindulhasson. Azt gondolom, mindig van pénz, csak nem mindig oda megy, ahová kellene. A mi dolgunk meggyőzni a döntéshozókat, hogy megéri ide beruházni.

HZS: Élővé, üggyé kell tenni a színházat, és akkor, mint a „Sztrárcsinálók” híre, elterjed: ezek ott valami jót csinálnak, és ebben egy kicsit én is részt akarok venni.

TP: Mi nagyon hiszünk ebben. És lehet, hogy a pályázatunkban sokkal több minden van, mint ami öt év alatt megvalósítható, de ahhoz, hogy valaki az egy métert átugorja, a két méterre kell koncentrálnia.

Fejléckép: Tóth Péter és Hamar Zsolt (Fotó/Forrás: Facebook / Budapesti Fesztiválzenekar)