Az esemény leírása szerint "A nemzetgazdasági, társadalmi, és az ezekkel párhuzamos euro-atlanti krízis olyan kihívások elé állítja a hazai kulturális élet alakítóit, amelyben a nemrég még evidenciának vett alapvetések is bizonyítást követelnek. Ebben a helyzetben állami/önkormányzati és független szereplőknek együtt, közösen kell kiállniuk a nemzeti kultúra ügye (jelene és jövője) mellett, a magyar lakosság életminőségének javítása érdekében." Az OSA-beli konferencia célkitűzése - ennek megfelelően: "A kulturális élet meghatározó alakítóinak egybegyűjtésével (a már említett állami/önkormányzati és független leosztásban) a hazai kulturális színterek önkényes, de nem kizárólagos keresztmetszetét kívánjuk adni." Ebbe a keresztmetszetbe beletartozott - zárójelben a terület - Tarr Béla, Eötvös Péter, Zsámbéki Gábor (a magyar kulturális élet doyenjei), Mezey Katalin, Grecsó Krisztián (könyv), Kovalik Balázs, Fekete Péter, Pintér Béla, Nemcsák Károly, Erős Balázs, (színház), Román Sándor, Gergye Krisztián (tánc), Miskolczi Péter, Petrányi Viktória (film), Gulyás Gábor, Szoboszlai János (képzőművészet), Rácz Zoltán, Pándi Balázs (zene), Gerendai Károly, Hartyándi Jenő (fesztiválok), Szőcs Géza, Geszti Péter, Schilling Árpád (innováció) és Esterházy Péter is.
A konferencia "ötletgazdája", Tarr Béla filmrendező szerint ez az offenzivitás ideje, amikor le kell ülni, végig kell gondolni, hol vagyunk, mit csinálunk. A több, mint húsz felszólaló többé-kevésbé ezt tette, amikor saját tapasztalatait mintegy esettanulmányként osztotta meg. Az alábbiakban nem időrendben és nem tematikusan összegezzük a felszólalásokat, hanem a sikertörténettől indulunk, hogy eljussunk a szakmájukat teljesen reménytelennek látókig.
Miskolczi Péter szerint sikertörténet a Magyar Nemzeti Filmalap, különösen azért, mert soha korábban a filmszakma nem rendelkezett ennyi pénzzel, ilyen kiszámítható, megbízható forrással - a 2012. január 1-ji törvénymódosítással a hatos lottó játékadójának nyolcvan százaléka kerül ide -, a döntéseket pedig kizárólag az érték alapján hozzák.
Azzal, hogy a könyvipar még soha ilyen méreteket nem öltött, és lefedi az élet minden területét, törvényszerű, hogy az irodalom már nem csupán a szépirodalmat, hanem az ismeretterjesztést is magában foglalja. Mezey Katalin is pozitív fejleményekről számolt be az NKA kollégiumi rendszerének átalakítása kapcsán: a kurátori hozzáértés megmaradt, a szervezet működtetésére azonban kevesebbet költenek, azaz több pénz jut a támogatottakhoz.
Bár önerőből voltak képesek megvalósítani játszóhelyüket, a RaM Colosseumot, Román Sándornak, a független, magyar néptánckultúrát kül- és belföldön közvetítő Experidance együttest vezető koreográfusnak sem fenékig tejfel a jelenlegi helyzet, mert nem készül elég jó táncdarab. Arra kérte a résztvevőket és a konferencián keresztül a tágabb szakmát, hogy segítsenek neki, írjanak, rendezzenek, vegyenek fel darabokat, ő helyet ad az alkotóknak - mert modern korunkban nincsenek darabot író, rendező, annak zenéjét szerző, díszletét-jelmezét tervező Moliere-ek -, s a számára együttgondolkodást is jelentő Gesamtkunst által a szapult jelenből megtalálhatjuk a kiutat.
Fekete Péter a békéscsabai színház igazgatójaként és a vidéki színigazgatók képviseletében a színházi progresszió és közfeladat-ellátás vidéken témájában tartott előadásában sikeres példákat citált annak kapcsán, hogy a magyar lakosság nyolcvan százalékát érintő nem-Budapest elöregedő közönsége mellé hogyan próbálják meg eseményekkel - Ádámok és Évák ünnepe -, új játszóhelyekkel - saját színháza esetében Porondszínház, vízi színház Szarvason - az új nézőket becsábítani. "Közszolgálati műsorpolitikájukkal" a legszélesebb rétegekhez kell eljutniuk, mert intézményüket adóforintok, nem a jegybevételek finanszírozzák, s - akár ezt kiegészítendő - nyitottan állnak a tévésekhez, filmesekhez, akiket mi sem csábíthatna jobban, mint a gazdaságos forgatás lehetősége, mert Fekete Péter szerint mozit egy vidéki színházban igazán lehet olcsón, produktívan csinálni.
A csak pozitív fejleményekről szóló Eötvös Péterből/-től valóban lehet okulni. És nem csupán az ifjú karmestereknek. Eötvös kiemelte: van igény a modern repertoárra, nálunk azonban a kreációnak, azaz az új művek bemutatásának alacsonyabb az értéke, mint tőlünk nyugatabbra. Nem értjük az élő idegen zenei nyelvet, ezért az nem kerül repertoárra, és mivel nem játsszák a zenekarok a kortárs darabokat, esélyünk sincs, hogy megértsük azokat. Így itthon ha fel is tűnnek műsoron kortárs darabok, nincs következménye az ősbemutatóknak, nem látszik a folyamatosság. A zenehallgató azonban nevelhető és nyitottá tehető, ez Eötvös meggyőződése, ráadásul van egy generáció, amelynek fiatal dirigensei fontos pozíciókban dolgoznak szerte a világon - bizalommal említette és dicsérte Vajda Gergelyt is, az MR Szimfonikus Zenekarának frissen kinevezett vezető karmesterét -, és igénye van a modern repertoárra. Ez, a zenei tudat művelése lesz fő feladata az év végén megnyíló a kelet és nyugat közti híd és kommunikációs fórum szerepét betölteni kívánó, a BMC-vel létrehozott Eötvös Intézetnek, ahol amellett, hogy szakmai központként működnek, könyvtárba és étterembe is várják a betérőket.
Erős Balázs, a MU Színház vezetője két problémakört és annak működést illető következményeit járta körül. Egyrészt azt, hogy mit jelent a befogadás kultúrájának alacsony foka. A MU-ra sokan sokáig csupán egy helyként tekintettek, ahol a kötelező előadásszám teljesíthető, s azt elfogadni, hogy a befogadás együttműködést jelent, következésképp a befogadó helyszín szakmai, nem pedig ízlésbeli alapokon válogat, egyes társulatoknak nehéz. A másik problémakör a közérzeti, az, hogy egyre kevesebb lesz az érzékeny néző, s az életével kevéssé elégedett, összlétszámához képest 55%-ban dolgozó munkaképes korú lakosság hatékony megszólításához a színházcsináló mellett kulturális antropológusra, szociológusra, marketingesre is szükség lenne, mert az életminőség javulásához a bulvár nem elég. A színház és a civilek viszonyának újradefiniálását sürgette - passzivitásból aktivitásba váltani -, valamint annak megértését, a szolgáltatás párbeszédet jelent, nem kiszolgálást. Ennek megfelelően mint XI. kerületi intézmény rendelkeznek közszolgáltatási szerződéssel, és a 2011-ben elindított, mobil tantermi előadások mellett idén egy másik réteget, a nyugdíjasokat próbálják meg megcélozni, és a 60+ programmal igyekeznek beépíteni a MU működésébe a nyugdíjas civilek kohézióját.
(A hozzászólás teljes szövege ide kattintva olvasható.)
Nemcsák Károly, aki saját megfogalmazása szerint valószínű, hogy politikai ráhatás okán lettózsef Attila Színház igazgatója, leszögezte: a befogadó színház nem arról szól, hogy jönnek-mennek a társulatok. Mivel a József Attila Színház saját erőből nem tud bemutatót kiállítani, a folyamatosságot így, a vidéken bérletben kijátszott, de számára minőséget képviselő előadások továbbjátszásával biztosítja. Elismerte, művészi koncepció ebben az esetben nem lehet, a saját arculat néhány év múlva, anyagi stabilitással alakulhat ki.
Gerendai Károly szerint az állam szerencsére kimaradt az összművészeti, ifjúsági-kulturális fesztiválok szervezéséből, s ez a helyzet versenyre, a lehetséges források felkutatására ösztönöz. Ezen a piacon a kultúrafogyasztó fizet a kultúráért. Ugyanakkor az ország méretei határt szabnak - bár Gerendai szerint kis országként a túlélés egyik kérdése az, hogyan adjuk el a kultúránkat -, a rendszerben nincs pénz, a meglevőt elvonják - világviszonylatban nálunk a legmagasabb áfa -, valamint a kulturális menedzserek is rosszul szocializáltak, s amíg a problémáinkat nem beszéljük ki, esélyünk nincs a továbblépésre.
A Mediawave-et szervező Hartyándi Jenő úgy vélte, a fehér civilizáció válságának időszakában abban reménykedni, hogy tartósan jobb lesz, nem lehet. Ugyanakkor feladni sem szabad, inkább az új formákat kell keresni. "A jelenben élünk, a múlt elmúlt, ezzel kell valamit kezdenünk" - fogalmazott.
Geszti Péter a piac és kulturális innováció elemzésénél - mert jelen helyzetben a kulcs az új termékek fejlesztése - nem hagyta figyelmen kívül a piac félperiferiális jellegét és az informális kapcsolatokkal teli világot. Ez utóbbiak ráadásul egyre inkább meghatározóak és az ezredforduló óta egyre inkább felerősödnek, a kormányváltás óta pedig "financiális értelemben narancsjelzésű riasztás van érvényben". Geszti úgy véli, nehéz lesz visszaszoktatni a vállalatokat a kultúra támogatására, mert ez egy bizalomra épülő befektetés, és amíg a politikától nem várható a bizalom megteremtése, a kultúracsinálóknak kell tenni ennek érdekében. Ehhez véleménye szerint meg kellene szüntetni a negatív energiákat, a rosszindulatot, általános irigységet és féltékenységet, fel kellene számolni a szekértáborokat. Kitért a felsőfokú kulturális menedzser képzés hiányosságaira, valamint annak szükségességére, hogy megismerjük és elemezzük, a vállalati szféra mennyivel támogatja a kultúrát. Sürgette politikai inspirációtól mentes, a kultúrát támogatók által létrehozott, nagy elismertségű díjak rendszerének kialakítását is.
Schilling Árpád egy független innovációs központ létrehozását sürgette - ehhez 1000 eurót letétbe helyezett egy számlán, további csatlakozó adományozókat várnak -, amely egyebek mellett ilyen típusú konferenciákat, kulturális és gazdasági szakemberek találkozóit szervezne;és csatlakozva Gesztihez, a konfliktusos szekértáborok felszámolását szorgalmazta. Továbbá azt, hogy bizonyos érdekképviseletek ne legyenek túl-, mások pedig alulreprezentálva, a szerepek tisztázódjanak - egy kurátor ne pályázhasson -, a kormányzat ne lobbiérdekek mentén, hanem széles körben konzultáljon, ne zárkózzon el egyes szakmáktól és egyes szervezetektől. Ugyanakkor az egyes szakmákat és egyes szervezetek illetően is kritikával élt: tanulják meg artikulálni a problémákat, használják a szervezetfejlesztési módszereket, váljanak profikká. Csakúgy, mint Erős Balázs, Schilling is a kulturálisan inaktív polgárok aktivizálására hívott fel.
Magyarország Bartók, Kurtág és Ligeti hazája. Közös bennük, hogy elmentek, ritkán játszották őket, és korszerű közlekedési eszközzel távoztak - fogalmazott Rácz Zoltán, aki szintén több problémakört vetett fel. Oktatóként úgy látja, az Eötvös Péter által említett zenei nyelvekről az oktatás nem vesz tudomást, hangszeres fiatalok képzését nem irányítják rá a 20. sz. második felér,. és a felsőoktatásból is úgy kerülnek ki muzsikusok, hogy nem tudják, az elmúlt hatvan-hetven évben milyen művek születtek, azoknak mi az interpretációs hagyománya. Mint az Amadinda és az UMZE Kamaraegyüttes vezetője jelezte: az előadó-művészeti törvény az ilyen típusú együtteseket, tehát a 12 fő alatti zenekarokat nem ismeri kategóriaként. Rácz szerint nem csupán az alulfinanszírozottság miatt vannak nehézségeik, hanem azért is, mert a tervezhetőség lehetetlen. A szimfonikus zenekarok helyzetét katasztrofálisnak nevezte. A koncertrepertoárt tekintve a legkönnyebb ellenállás felé mennek, kizárólag azt játsszák, amit el tudnak adni. „Azt már nem szeretném megérni, hogy a jegyeladás szabja meg, mit adunk elő" - jegyezte meg. Megfontolásra érdemesnek tartja azt, hogy vajon érdemes-e úgy százmilliós támogatást adni, hogy nem kérnek semmit cserébe, azaz ösztönzők beépítését tartaná fontosnak, például arra, hogy valódi felfedező lépéseket tegyenek a kortárs repertoár felé. Rácz szerint ugyanis a közönséggel nincs hiba: az értő előadást elfogadja, és ha valaki ezt módszeresen teszi, kineveli a közönségét.
Jelentős állami intézményrendszere van a képzőművészetnek, ezt azonban általános alulfinanszírozottság, valamint földrajzi aránytalanság jellemzi - vélte Gulyás Gábor, a 2014 tavaszán biennálét indító Műcsarnok vezetője. Budapest négy intézményének - Szépművészeti Múzeum, Magyar Nemzeti Galéria, Műcsarnok, Ludwig Múzeum - profilja amorffá vált, hiányzik a kiállítási stratégia. Problémát jelent, hogy a nemzetközi képzőművészet nem jut el Magyarországra, a magyar művészet külföldre anakronisztikus alkotásokkal, hozadék nélkül jut el. A velünk élő kádárizmust Gulyás is kritizálta: a fiatalok is továbbéltetik, és "nemzetköziség zászlója alá bújtatott provincializmus akolmelege árasztja el a magyar képzőművészetet", az ideológiát pedig a kiállítóhelyeken nem váltja le az esztétika. A képzés problémáival szintén szembesített: alsó- és középfokú oktatásban nem ismerik meg a diákok a kortárs képzőművészetet, felsőfokon pedig hiányzik a kurátor- és kritikusképzés. Javasolta az egyes intézmények profiljának tisztázását, átláthatóvá tételét és a szovjet minta szerinti struktúra átalakítását. (A hozzászólás teljes szövege ide kattintva olvasható.)
Szoboszlai János, a dunaújvárosi Kortárs Képzőművészeti Intézet (ICA-D) vezetője is csatlakozott azokhoz, akik az elmúlt húsz év revízióját sürgették, a prioritások meghatározását, a privát szektor bevonását, racionális és funkcionális forrásfelhasználást, a kortárs művészetek integrálása a közoktatásba és mainstreambe, azt, hogy az aktuálpolitikát a szakértelem váltsa fel. Felhívta a figyelmet arra, hogy ország- és városmarketing szempontjából kihasználatlan a kortárs képzőművészet, a múzeumokat, kiállítóhelyeket pazarló, haszontalan intézményeknek tekintik. A Budapest-vidék ellentét fokozottan érvényesül a területen, vizibilitásunk nincs. Helyzetüket súlyosbítja, hogy a város nagy beruházói elzárkóznak a közösségtől, kkv-k nincsenek, kialakult CSR-gyakorlat hiányzik, az alapító és fenntartó önkormányzat támogatása csökken. A képzőművészet, ellentétben az előadó- és filmművészettel, a látványsportokkal nem élvez kiemelt közhasznúságot. "A jövő nem Dunaújvárosban oldható meg" - fogalmazott Szoboszlai, és a kultúrpolitika végiggondolására szólított fel.
Petrányi Viktória producer szerint hibás az a kultúrpolitika, amely a különbségtételt nem támogatja. Hiányolta annak a felismerését is, hogy nehéz egy definíciós keretbe kellene sűríteni a pályázók sorát. A klasszikus zenészekhez hasonlóan kiemelte: a néző tisztelete a kíváncsiság tisztelete, az igényeit pedig nem szolgálni, hanem megteremteni kell.
Pándi Balázs zenész, koncertszervező szerint piaci alapon nem lehet működni, a PANKK, a Magyar Zenei Exportiroda bedőlt, az állam nem ismeri fel a klubok jelentőségét. A jelenlegi helyzetet úgy sommázta: "Bozsik Yvette dilettáns pályázata - ti. a Trafóra (a szerk.) - akkor is nyert volna, ha az Ablak-Zsiráfot adja be."
Gergye Krisztián a kortársszínház-csinálás mibenlétét boncolgatta, ami szellemi és fizikai jelenlétet követel, minden lehetséges műfajjal kommunikál, ami a jelen kontextusában párbeszédet kezdeményez a nézővel, tétje van, és tetté válik. Gergye Erős Balázzsal, illetve Schilling Árpáddal egybecsengően a közönyt tartotta az egyik legkárosabb hozzáállásnak.
(A hozzászólas teljes szövege ide kattintva olvasható.)
Zsámbéki Gábor egyszerre két nézőpontot ajánlott. Az, ami kívülről kiépített, működő színházi életnek tűnik, belülről egész másképp fest, ami Düsseldorfból nézve szomorú, Chiléből, ahol a helyi Nemzeti Színházban két produkciót támogat az állam, igen jó a helyzet. A rendező problémát lát a színházi ellátottság alacsony fokában, azt pedig veszélyesnek érzi, hogy különösen vidéken nem jutnak megfelelő szintű színházi kultúrához. Kiemelte a vezetők kiválasztásának felelősségét, s a szakmaiak helyett elhangzó, hovatartozást firtató kérdések előtérbe kerülését. Ellentétben Tarlós Istvánnak, aki szerint mindenkinek jár a jog, hogy megmutassa, mit tud, Zsámbéki nem ezt gondolja. Egyértelműsítette: a kultúracsinálók csak magukra számíthatnak, mert a kultúrpolitikusokat a szakma fejlesztése, távlati stratégia helyett csak a párt rövid távú érdekei motiválják.
A nemrégiben online felületét fizetőssé tevő Élet és Irodalom szerkesztője, Grecsó Krisztián a döntést a függetlenség biztosításával magyarázta. Véleménye szerint a független források az utolsó esély, mivel minden mást bedaráltak, csak a csatlósok és párttagok kaphatnak lehetőséget. A függetlenséget, következésképp a lap előállítását, a kultúrabefogadóknak kell biztosítani, ha pedig a piacról élnek, a lap hitelesen tud élni a hatalommal szembeni retorikával. Amint író kitért arra is, hogy bizonyos írószervezetek munkáját nem veszik figyelembe. Úgy vélte, károkat okoz az, ha olyan szerzők képviselik az országot külföldön, akiknek nincs adott idegen nyelven kötete, ha négy írószervezetből kettő jelöléseit díjra, ösztöndíjra nem veszik figyelembe. "Vége az ingyenebédnek, különben pártkatonák játszótere lesz a magyar irodalom is" - fogalmazott annak megerősítéséül, hogy a kulturális ágazat óriási bajban van, és csak a civilekre számíthat.
Arcátlanul drága műfaj az opera - erősítette meg Kovalik Balázs, s hozzátette: mecénások mindig kellettek, így ha a kormány veszi át a fenntartást, övé lesz a morális felelősség. Felidézte, az elmúlt tíz évben hét operaház-igazgató volt az Andrássy úton, a cserék plakatíve történtek. Az ősztől Münchenben tanszékvezető rendező szerint a népokítás vagy népszórakoztatás mellékes kérdés. A lényeg az, hogy Magyarország lakosságának mintegy fél százaléka jár operát nézni, s ez lényegtelen mennyiség. Eötvös Péterhez hasonlóan Kovalik is a kontinuitást hiányolja, és Németország nyolcvan operajátszó színházát említi. Zenész kollégáival és a képzőművészetet reprezentálóival együtt kulcsfontosságúnak tartja a közönség nevelését; nem véletlen, hogy a szórakoztató funkciót, amit egykor Rossini, Donizetti művei töltöttek be, ma a musicalek veszik át. Magyarország centralizált, ehhez hozzávéve a Trianon után elvesztett kulturális fővárosokat, valamint az eredetileg az Operaház konkurenciájaként épült, majd abba az ötvenes években beolvasztott, s a közeli jövőben önálló vízió nélkül újra kinyitni kívánt Erkel Színházat, tisztán látszik: nincs verseny, nincs öntermékenyítő mozgás. Az Operaház Kovalik Balázs véleménye szerint arisztokratikus aranykalicka, reprezentációs helyszín. "Nem látok reményt" - zárta felszólalását.
A valóságra való reflexió közönségigény és belső alkotói igény. Legalábbis Pintér Béla - Schilling Árpád megfogalmazásában korunk Moliere-je, utalva Pintér színházcsinálói metódusára - és társulata törzsközönsége számára. A független műhelyekben mindezt kevesebb kompromisszum mentén, ilyen-olyan szempontok és állandó egyensúlykeresés nélkül tehetik meg. Annak ellenére, hogy független színházak a legkiszolgáltatottabbak a mindenkori hatalomnak az anyagiak miatt, mégis az előbb felsoroltak miatt ide megy sok egyetemet végzett fiatal színész. És ezek azok az egyéni hangú, önálló formanyelvű, saját közönséggel rendelkező csapatok, amelyeket külföldre hívnak. Az előző előadó-művészeti törvény - emelte ki Pintér Béla - élhető, a megélhetéshez közeli alternatívát nyújtott számukra, ma viszont a struktúra parazitájának, amatőrnek tekintik őket, díjaikat, sikereiket figyelmen kívül hagyják, s azt ajánlják nekik, tagozódjanak be egy-egy kőszínházba. A lassú elvéreztetés alternatívája lehet, hogy külföldre mennek, és ott kulturális menedékjogot kérnek. Ezek a szabadcsapatok azonban inkább itthon maradnának, mert csak ehhez a valósághoz van közük.
(A hozzászólás teljes szövege ide kattintva elolvasható.)
A konferencián megjelent Szőcs Géza is, aki innováció és kultúra témakörében szólalt fel. Az államtitkár úgy fogalmazott, szerepzavarban van, és mivel kerekasztal-beszélgetésre számított, koherens előadásra sem készült. Hatperces expozéjában ezért leginkább az addig elhangzottakra reagált, és tanúbizonyságot tett arról, hogy államtitkárként a kultúra több területével is tisztában van. Így megjegyezte, hogy ha Bartók itthon marad, Lajtha László szintjén lenne jelen az értéktudatunkban, a kolosszus és a szimbólum nem keletkezett volna sem a szélesebb értelemben vett, sem a szakmai köztudatban, a filmeseknek pedig azt "üzente", hogy szerinte nem kellenek testületek, emeletes paloták, ő is el tudja dönteni, hogy melyik filmeket kellene támogatni. Azt nem vitatja, új elvek mentén újra kell szabni a kultúrát, követendő példaként pedig Snétberger Ferencet említette meg. Snétberger példája, fölterjeszteném őt bármilyen magas állami kitüntetésre. El tudja ő is dönteni, nem kellenek testületek.
A konferencia szervezői lehetőséget adtak a felszólalók sorában nem szereplő Janisch Attilának, hogy két percben reagáljon az elhangzottakra. Miért nem lehet egymás mellett, sokféleségben létezni ebben az országban? - tette fel a kérdést a filmrendező, aki némi malíciával a hangjában megjegyezte: Aczél Györgynek is jó ízlése volt, hiszen a nagy filmes generáció akkor csinálta meg a filmjeit. "Nyerjük vissza a méltóságunkat, mi vagyunk erősek, miénk a kultúra, nálunk van a zsuga!" - zárta napirenden kívüli hozzászólását, s az utolsó tagmondat forrásaképp Xantus Jánost jelölte meg.
Végszóként pedig jöjjön Esterházy Péter, aki azzal zárta le a több, mint háromórás konferenciát, hogy a szakma nélkül nem tud működni az intézményrendszer, művészetet pedig nem lehet kinevezni, csak klientúrát.
A hozzászólások videofelvételei február 8-tól érhetők el a Krétakör Facebook-profilján.
hírlevél
