- Eddigi pályád szorosan összefonódik a Don Quijotéval, hiszen már több előadásban táncoltad Basil szerepét. Milyen a viszonyod hozzá?
- Nagyon kedves számomra ez a szerep, és valóban, az élet mindig összehoz vele. A Táncművészeti Főiskolán is ezzel vizsgakoncerteztem, aztán az Operában rögtön az első évben a véletlennek köszönhetően megkaptam a lehetőséget, hogy eltáncolhassam ezt a szerepet, a következő évben megint megtalált. Utána egy jó ideig nem játszottuk a Don Quijotét, és most ismét itt van a lehetőség, hogy kihozzam a legtöbbet ebből a karakterből. Nagyon kedvelem a Don Quijote spanyolos, déli vérmérsékletét, mindig élvezet táncolni. Habár a darab minden egyes színpadra állításkor változik kicsit, de amit Basilként meg kell jelenítenem, állandó marad. A magam részéről pedig arra törekszem, hogy az eddigi tapasztalataimat beépítve kicsit továbbfejlesszem a karaktert, persze csak amennyire a stílus, a jellemvonások megengedik.
- Ha jól tudom, a balettirodalom egyik legnehezebb férfi főszerepe ez.
- Technikailag és művészileg is nagyon igénybe veszi az embert. Rendkívül nehéz emelések, ugrások vannak benne, amiknek óramű pontossággal kell működniük. Itt nem lehetnek félrelépések, megbotlások, mert nagy a balesetveszély. Ez egy olyan szerep, amivel csak akkor mer kilépni az ember a színpadra, hogyha bombabiztos technikája van, hiszen a bizonytalanságot már az első pillanatban látja a néző. Hogyha visszanézem az elsőéves Don Quijotémat, még látok némi határozatlanságot magamon.
- A balett egy kötött műfaj, már csak a jogvédelem miatt is. A kreativitásodat hol tudod kibontakoztatni a táncon belül?
- Főleg a nagy klasszikus balettek esetében szigorúan meg kell felelni a koreográfus eredeti elképzeléseinek a jogdíjak miatt. Itt nem feltétlenül jó, ha elszabadul a táncos kreativitása.
Nekünk mindig tisztelettel kell lennünk a koreográfia felé: a nézők nem Leblanc Gergelyt akarják látni, hanem Basilt.
Itt nem a táncoson van a hangsúly, hanem a táncon. Egyébként szeretem a saját ötleteimet belevinni az előadásba, de meg tudom érteni a koreográfusokat és a jogtulajdonosokat, hogy ők ezt nem preferálják. Rengetegszer van olyan, hogy kitalálok valamit, ami szerintem jól néz ki, és akkor emlékeztetnek rá, hogy ezt nem lehet, hiszen komoly jogi következményekkel járhat egy-egy ártatlannak tűnő újítás. Ilyen konfliktusokba nem akarok belemenni, úgyhogy jobb ragaszkodni az eredetihez.
- Egyre több modern balettelőadás is felkerül a Magyar Nemzeti Balett repertoárjára, például a Walking Mad. Ez milyen élmény volt számodra?
- Teljesen más modern balettet táncolni, mint klasszikust. Izgalmas kihívás, már csak azért is, mert ez egészen más mozgásvilágot követel meg tőlünk. A modern balett táncolása számomra mindig kicsit stresszmentesebb: egy ilyen előadás előtt nem izgulom halálra magam, egy klasszikus balettelőadás előtt viszont igen.
- Ennyire jellemző rád az izgulás?
- Most már ebben is sokat fejlődtem, de korábban a remegésig, a rosszullétig is eljutottam az izgalomtól. Volt olyan időszak, amikor azt gondoltam, hogy ezt soha nem fogom tudni leküzdeni. De aztán, ahogy egyre nagyobb gyakorlatot szereztem a színpadon, ez a fojtogató, remegő idegesség elmúlt. A klasszikus balett óriási fizikai és szellemi igénybevétellel jár, hiszen soha nem lehetsz elég precíz. Ezen mindig nevetek:
kilenc évig tanuljuk a balettet az iskolában, aztán évekig formáljuk magunkat a kisebb szerepektől a nagyobbak felé, dolgozunk, dolgozunk, dolgozunk, és egyszerűen soha nem lesz tökéletes. Ez valahol zavaró, ugyanakkor a szépsége is a műfajnak.
- Mostanában sok szó esik arról, hogy kevés fiú szeretne balett-táncos lenni. Ha téged kérdeznének, te mivel motiválnád a tízéves fiúkat, hogy válasszák ezt a pályát?
-Nekem a tánc gyakorlatilag az életem. Szerintem mindegy, hogy mi a motiváció, lehet, hogy te leszel a következő Spartacus, vagy hogy jó kiállásod lesz, de az biztos, hogy ha valaki szép szerepeket táncol az Operában és foglalkoztatják, akkor könnyebben megy a csajozás (nevet).