Pongor Ildikó a Giselle című előadásban (1984) (Fotó/Forrás: Magyar Állami Operaház Archívuma)

Ön volt az egyik próbavezető balettmestere Aradi Mária és Dózsa Imre mellett a felfrissített koreográfiájú Laurenciának, amit pár napja mutattak be az Erkel Színházban. A próbavezető mester és a koreográfus miben működik együtt?

A próbavezető mester olyan, mint egy karmester. A koreográfia tudója, az elvárások összetartó ereje. Mindig megköveteli a pontosságot, a muzikalitást, a stílusbeli precizitást, amit a koreográfus előír. Nagyon együtt kell dolgoznunk, mind a koreográfussal, mind a táncosokkal együtt lélegzünk, együtt gondolkodunk.

Ön is táncolta a Laurenciát. Szerette?

Negyvennyolc éve, azóta már lement egy kevés víz a Szajnán. Táncolható, de marha nehéz darab, magasan van a léc. Nagyon jó érzés volt táncolni!

Egy korábbi nyilatkozatában olvastam, hogy egészen Leningrádig kellett mennie, hogy „lenyugtassák”.  Mi hiányzott akkor az itthoni balett/tánc oktatási rendszerből, ami ott megvolt? 

Leningrádba már eleve csak a kiváltságosok mehettek. Nagyon sok mindent megtanultam ott, hihetetlen mélységekig, atomjaira szedték a testem, majd újból, az alapoktól kellett a koordinációt összerakni. De ott szereztem meg azt a tudást, ami a klasszikus balett tanításához nélkülözhetetlen. Ötvenkét éves koromig táncoltam, ami már önmagában is nagy dolog, mert általában negyvenöt éves korig szoktak „színpadon maradni” a táncosok.

Ami itthonról akkor a leginkább hiányzott, hogy a testtudata nem mindenkinek volt meg, a balettot sokan csak könyvből tanulták, pedig ez egy olyan hivatás, szakma, ahol föl kell ugrani és meg kell mutatni. Utánzás útján lehet a legjobban tanulni.

Pongor Ildikó a Adagio Hammerklavier című előadásban (Fotó/Forrás: Magyar Állami Operaház Archívuma)

Miként látja a jelenlegi fiatalok, pályára lépők lehetőségeit? Miben könnyebb vagy nehezebb most egy pályakezdő táncos élete? 

Ma már nyitva a világ, nincsenek korlátok. Ha valaki elég jó, sokkal több lehetősége van érvényesülni. Persze a színvonal egyúttal magasabb is, nagyon kell tudni az alapokat, és nagyon kell az embernek szeretnie, amit csinál. Egy olyan nehéz szakma, mint ez, nem is egy, hanem rögtön két embert kíván.

A tánc öröme és a zabolázatlan tehetség hogyan tud túlélni a poroszos oktatási metodika mellett? Ön melyik „tábort” erősítette karrierje kezdetén, tanítványként és melyiket most, mesterként? 

Itt kezdődik a művészet. Először is kristálytisztán kell tudnom, hogyan kell tojást patkolni, aztán jöhet az egyéniség belerakása, amitől az én tojásom csak az enyém lesz.

Pongor Ildikó a Bahcsiszeráji szökőkút c. előadásban (Fotó/Forrás: Magyar Állami Operaház Archívuma)

Megszámlálhatatlanul sok szerepet táncolt, az egész repertoárt. Volt olyan, amivel nehezebben tudott azonosulni?

Minden kihívás, minden feladat tud érdekes lenni, csak el kell kapni a hangulatát, meg kell látni benne a szépet. Mindent nagy örömmel és odaadással táncoltam. Amikor nehezebben megy a ráhangolódás, akkor mélyebbre kell ásni, jobban belebújni. De van olyan is, hogy az ember azonnal szerelembe esik, vannak szerepálmok.  Ilyen volt nekem például a Spartacus, A csodálatos mandarin vagy a Bahcsiszeráji szökőkút. Amikor először láttam az Ederlezit, azt mondtam, én ezt akkor is el fogom táncolni, ha piros hó esik. És eltáncoltam.

Volt olyan pillanat, amikor úgy érezte, elege van a táncból és inkább visszavonulna? Mi adta vissza az ilyen helyzetekben, szakaszokban a motivációját?  

Ha az ember telítődik, az aktív pihenés nagyon jót tud tenni. A tenger, a nap, az úszás, szépeket látni, jó társaságban lenni. Én ebben hiszek. Rögös a pálya, rendkívül nehéz, viszont nagyon rövid! Amíg az ember aktívan táncol, gyakorlatilag egy hetet sem hagyhat ki - nagyon rövid ugyanis az idő. Én tíz évente elmentem gyereket szülni (Ildikónak három lánygyermeke van – a szerk.), olyankor a természet megköveteli, hogy átalakuljon az élet, hogy átkerüljenek a hangsúlyok. A dolgok megoldódnak maguktól. Sokszor hajlamosak vagyunk túlreagálni az eseményeket, nem tudunk kilépni a szerepeinkből és kívülről rámosolyogni önmagunkra.

Fejléckép: Pongor Ildikó (fotó: Mezey Béla / Magyar Állami Operaház)