Az interjú eredetileg az Opera Magazin 2023. nyári számában jelent meg.
Mi volt az első reakciód, amikor megtudtad, hogy Kamaraművész lettél?
Leírhatatlan boldogságot éreztem. Természetesen, amikor fiatal korom ellenére grand sujet-nek választottak, szintén meghatódtam. Nekem ez óriási elismerés. A grand sujet azt jelenti, hogy bár kartáncos vagyok, karakter- és főszerepet is kaphatok, azaz egyedül táncolhatok a színpadon.
Kartáncosként figyelni kell, hogy egyszerre mozdulj, a sorból sem lóghatsz ki, egy nagyobb szerepnél vagy összetettebb karakternél pedig a sok próba, a hatalmas koncentráció jelenti a kihívást.
Nagy álmom vált valóra azzal, hogy egy neves külföldi operaházban főszerepet táncolhatok. Mária hercegnő gyerekkori vágyam volt, de minden várakozásomat felülmúlta, hogy az Anyegin Olgáját és a Párizs lángjai Jeanne-ját is megformálhattam már.
Ha visszakanyarodunk a gyermekkorodhoz, honnan ered a balett iránti szereteted, és később hogyan sodort az élet Európába?
Eredetileg műkorcsolyázó akartam lenni, de a közelünkben sajnos nem volt jégpálya, és drága is lett volna. Édesanyám azt javasolta, hogy inkább balettozzak, mert az egyszerűbb, kézenfekvőbb, és ott is táncolhatok, csak épp nem a jégen. Hétéves voltam, amikor elvittek egy táncstúdióba, de az első évben nem kedveltem a balettet, mert kitartóan korcsolyázni szerettem volna. Aztán valahogyan, szépen lassan kialakult a szenvedélyem iránta. Magyarországra úgy kerültem, hogy tizennégy éves koromban részt vettem egy balettversenyen Japánban, ahol a Magyar Táncművészeti Egyetem akkori igazgatója vendégórát tartott nekünk. Ő volt az, aki Magyarországra invitált, és felajánlott nekem egy féléves ösztöndíjat az itteni egyetemre.
Japánban sajnos nem olyan támogatott a balettkultúra, mint Magyarországon, nincsen olyan jó balettiskola, sem balettegyüttes.
Ennek az az oka, hogy Japánban inkább a tradicionális, nemzeti tánc van előtérbe helyezve, a balett idegen kultúrához kötődik. Természetesen vannak, akik nagyon szeretik és megnézik, de egyértelműen más pozícióban van, mint Magyarországon. Ezért is szerettem volna külföldön kipróbálni magam.
Meglepően jól beszélsz magyarul. Ez annak is köszönhető, hogy azonnal beleszerettél az országba?
Hogy őszinte legyek, az első három hónap maga volt a katasztrófa. Alig tudtam angolul, magyarul pedig egyáltalán nem, és ez ijesztő volt. De az évfolyamtársaim nagyon kedvesek voltak, minden nap tanítottak nekem egy új szót.
Fogták a japán szótárt, kikeresték az adott szó jelentését, és ezzel napról-napra, hétről hétre rengeteget segítettek, szépen lassan elsajátítottam a nyelvet.
Hétvégén pedig diákjeggyel néztem meg az Operaházban a darabokat. Japánban egy kis balettiskolába jártam, ahol évente maximum egyszer van előadás. A művészek egyetlen koreográfiát tanulnak egy évben, nincs akkora változatosság, mint itt. Magyarországon sok produkció fut, széles a repertoár és nagy az érdeklődés. A nézők lelkesednek a balett iránt, és a tetszésüket ki is fejezik, az öltözőben is sokan gratulálnak. Kis idő alatt megszerettem az országot és úgy döntöttem, hogy maradok, és itt diplomázom. Leírhatatlan érzés volt, amikor utolsó évben, a képesítővizsga után Solymosi Tamás balettigazgató úr szerződést ajánlott nekem. Azonnal igent mondtam!
Ha jól tudom, a diplomád megszerzését megelőzően is már azt mondták, „készen vagy” a színpadra.
Tizenhét-tizennyolc éves voltam, amikor elhangzott, hogy elkezdhetem a táncos karrierem. De akkor még nagyon fiatalnak éreztem magam, és fontos volt számomra a diploma. Végig akartam csinálni az egyetemet, hogy papírt szerezzek arról, amihez értek, és ha bármi történik, esetleg lesérülnék, akkor is találjak munkát. Nem beszélve arról, hogy a táncoskarrier köztudottan rövid, ezért muszáj volt abban is gondolkodnom, hogy utána milyen irányba indulnék.
A lausanne-i versenyen is részt vettél, és végül a középdöntőben végeztél. Hogyan élted meg?
Sokkoló élmény volt. Magyarországon szinte mindig én voltam az első az évfolyamban. Mellbe vágott, hogy a világ minden tájáról érkezett táncművészek mennyire ügyesek, ráadásul magasabbak voltak, mint én. Díjat nem kaptam, és az utolsó körbe már nem jutottam be.
Igaz, a versenyzés mellett minden nap balett- és moderntánc-tréningen vettünk részt, így tapasztalattal kétségtelenül gazdagodtam.
De elbizonytalanodtam, csalódásként éltem meg. Visszatérve Magyarországra azonban folyamatosan kaptam a jobbnál jobb szerepeket, és a régi közegben ismét rájöttem, mennyire szeretek táncolni.
A Vaganova Balettakadémiától egyéves ösztöndíjat kaptál.
Hasonló élményben volt részem. Itt is nagyon vékony, magas lányok tanultak, szigorú képzés keretein belül. Emlékszem, ebédre és vacsorára is általában lencse- vagy bableves volt egy kis salátával, kenyeret vagy rizst egyáltalán nem ehettünk, gyümölcsöt kaptunk második fogásnak. Mindenesetre magyarázatot kaptam arra, miért olyan karcsúak a növendékek. Mindezek miatt is döntöttem úgy, hogy nem szeretnék ott egy teljes évig tanulni.
Ha választanod kellene, melyik karaktert érzed magadhoz közelebb?
A Don Quijote Kitrijét mindenképp, mert pattogós, tüzes, energikus szerep, vágyam, hogy egyszer eltáncolhassam. Nem tartom magam kifejezetten hercegnő típusú táncosnak, így A diótörő Mária hercegnője igazi kihívást jelentett. A játékos, fiatal lány karaktere könnyebben ment, de a kecses, elegáns hercegnő megformálása a koronával sok fejtörést okozott. A próbán is azt jelezték vissza, hogy egy kicsit kitrisre sikeredett…
Talán a személyiségemből fakad, hogy az erőteljesebb, vadabb, sokszínűbb karaktert könnyebben magamévá tudom tenni.
Az egyik nagy szerepálmom vált valóra, amikor eltáncolhattam, de mind technikai nehézségei, mind a hercegnői elegancia megformálása miatt, a mai napig az egyik legnehezebb szerepemnek tartom.
Fejléckép: Takamori Miyu (fotó/forrás: Kummer János / Magyar Állami Operaház)
hírlevél
