Éppen ellenkezőleg: befelé irányítja a tekintetet, egy órára kivon a verbális kényszereket szülő fesztiválhangulatból és azoknak is kapóra jön egy kis magaskultúra a Sziget-nyüzsgésben, akiknek a lelkiismerete vágyik a karneváli zűrzavar ellensúlyozására.

Duda Éva Egy csókkal kezdődött című előadásában két férfi (Újvári Milán, Andor Rosu) és egy nő (Simkó Beatrix) szerelmi háromszöge, finom humorral ábrázolt dominanciaharca látszik kibontakozni. Többnyire valóban csak látszik; eleinte épp ez okoz a nézőnek nehézségeket, ugyanis itt jócskán meg is kell küzdeni azért, hogy önmagunkban is megtaláljuk az előadás befogadásához szükséges koncentrált állapotot. A nyitott sátor szűretlenül engedi be a nézőtér mögül az értelmezhetetlenül hangos fesztiválzajt, ami éles kontrasztban áll a színpad csendjével. A laikus számára így már az is óriási teljesítménynek tűnik, ahogy a táncosok a hangos zenével nem egyező ritmusra dolgoznak, zene nélkül.

Talán csak a szívükre hallgatnak, már ami a szívritmusra való mozgást jelenti. És amiért teszik ezt a táncosok a Rosana Hribar és Gregor Luštek által jól megkoreografált mozdulatok nyelvén, az ugyancsak ezt a kérdést járja körbe: ki az, aki valóban a szívére hallgat egy ilyen többszereplős szerelmi hálóban és mekkora szerepe van a kiszolgáltatottságnak, a pózoknak, az önkéntelen tetteknek és a képmutatásnak? Adott egy leopárdmintás ruhás szexi, de természetes amazonlány (Simkó Beatrix), a hanyag eleganciát sugárzó férfiú (Andor Rosu) és a laza, dinamikus srác (Újvári Milán), akik közt a mindenki által jól ismert gesztusok mentén, halványan körvonalazódik a néző számára, hogy mik a viszonyok. Azért halványan, mert nem értjük, hogy "ki kivel, hogyan", csak azt, hogy ez a játszmázás legalább annyira a szó valódi értelmében játék, mint amennyire komoly, fájdalmakkal teletűzdelt versengés. A feszes, gesztusokkal teli mozdulatok, vagy a földön hengergőzés kínokat is felidéző jelenete után hatásvadász, giccsbe hajló zenére érkeznek a kiállások, a sztereotip udvarló pózok, amik tele vannak iróniával. A néző ráismerhet ezekben a képekben a Pop-rock színpad előtt csábosan vonagló önmagára, de ez a felismerés nem hat feddőleg: az előadás nyilvánvaló tényként kezeli, hogy mindennapi életünknek természetes és megmosolyogni valóan bájos velejárója, hogy folyamatosan és felváltva vagyunk nézői és szereplői életünk jeleneteinek. Az előadásban ez úgy fogalmazódik meg, hogy olykor egy vagy két táncos kiül a "kispadra" és onnan nézi végig az akcióban lévő táncosokat. Nem szívbemarkoló héjanász ez, hanem játék, mint ahogyan az az előadás felénél Simkó Beatrix egy kiszólásából is nyilvánvalóvá válik, amikor éppen otthagyják egyedül szerepelni: "Gyertek már vissza, játsszunk még!".

Az est második felében a belga Eléonore Valère-Lachky Whirling című koreográfiája szintén kiváló magyar táncosokat vonultat fel, úgymint Egyed Bea, Horváth Nóra, Juhász Péter, Petrovics Sándor és Varga Csaba. Ez az előadás már az első percben közli, hogy nem ellene megy, hanem vállalja a versenyt a fesztivál örvényével szemben. John Zorn Dresch melódiáira emlékeztető etnojazz muzsikája megadja az alaphangulatot ehhez, bár az előadás első perceiben a felülről érkező pontfényben (fény: Dézsi Kata) álldogáló táncospárok "kéztánca" még csak sejteti a belső forrongást, ami majd később óriásivá duzzad. A Duda Éva Társulat előadásához képest itt még kevésbé vannak szerepekként értelmezhető viszonyok, sokkal inkább jellemezhetnénk az előadást a láthatatlan energiamezők térbeli megfogalmazásaként. Egy olyan, folyamatban lévő modellezést látunk, ami bemutatja a hatás-kölcsönhatás fizikai törvényét: azt, hogy a pillangószárny-rebbentés energiája hogyan alakul át, és vált ki végül akár cunamit a világ túlsó partján. A táncosok egynemű kosztümben vannak: fehér ingben és fekete nadrágban. Még Horváth Nóra is, jelezve a nemi szerepek másodlagos voltát ebben a mechanizmusban. A másik nő, Egyed Bea azonban a maga fekete, hátul kivágott ruhájával kilóg a csapatból: ő lenne az energiamező origója? Az előadás végére az örvény extatikussá növekszik és minket is elsodor, feltölt és felemel. A sátor védőburkából kilépve helyére kerül minden: felismerjük, hogy mindkét előadás esztétizált módon mutatta be azt, ami "odakint" zajlik.