Egy kis amerikai színházban a 2018-2019-es szezonban elindult a koreográfus Naomi Brand, az inkluzív tánctársulat, az All Bodies Dance Project és az audionarrációra specializálódott VocalEyes közös programja, amely vakok számára igyekszik élménnyé tenni a táncelőadásokat. Ehhez először is meg kellett vizsgálniuk a tánc leírására használható verbális eszközöket, az érintés funkcióját és a hangot, mint a koreográfia kommunikációjának eszközét.
Abból indultak ki, hogy bár a tánchoz vizuális úton kapcsolódik a néző, a percepció, vagyis az észlelés szintjén sokkal komplexebb, testi élményt okoz egy táncelőadás
– akkor is, ha az nem interaktív, hanem csupán a „passzív” befogadó szerepét szánja a nézőnek. Szerintük ugyanis a mozgó test nézése közben az ember kinetikus empátiát érez, vagyis a szemtanúnak valósidejű testérzetei, testi élményei vannak. Végső soron ez teszi a művészetnek ezt a formáját hatásossá. De mi marad, ha elvesszük a tánctól a látványt? A VocalEye csapata már a színházi előcsarnokban elkezdi az előadást, ahol a közönség minden vak és gyengénlátó tagja mellé egy látó koordinátor, segítő szegődik. A közönség látó tagjait pedig megkérik, hogy csukják be a szemüket, és tartsák is zárva a műsor alatt, hogy ők is megtapasztalják, milyen az, amikor a mozgó testet más érzékszervek közvetítik.
Ezután a közönség minden tagját bevezetik az előadás helyszínéül szolgáló térbe, ahová körben leültetik őket. Az előadóművészek neonsárga kontúrú fekete ruhát viselnek, így láthatják egymást a gyengén megvilágított térben. A tánc a körön belül és kívül egyaránt zajlik, mind a közönség előtt, mind pedig mögötte. A darab folyamán különböző technikákat alkalmaznak a „színpadi” történések közvetítésére:
az előadás egyes szakaszaiban a közönséget megérintik, míg máskor a táncosok tartanak verbális jellemzést a mozgásukról és érzeteikről. A záró szakaszban pedig kizárólag a mozgó test által kiadott hangokból épül fel az élmény.
A felkészülés során váratlan kérdések is felmerültek: Szükséges-e leírni a táncos ruháját? A bőrszínét? A magasságát? Mi a helyzet identitásukkal, etnikai hátterükkel, történelmükkel vagy személyiségükkel? Normál esetben ezek mind alakítják a színpadi karaktert. Az alkotók végül úgy döntöttek, a táncosok maguk választhatják meg, hogyan jellemzik magukat. A leíró nyelv ugyanis a kulturális különbségekből fakadóan minden egyes emberben különböző jelentéseket idéz fel. Így aztán nem elég pontos jellemzés az például, hogy egy táncos fiatal, fehér, vékony vagy molett testalkatú nő. Ugyanez vonatkozik a mozdulatok leírására is, amelyek a táncszakírásban jellemzően az atletikus ugrások és a kecses fordulatok képeit tartalmazzák. Az All Bodies Dance Project azonban eleve olyan táncosokból áll, akik nagyon különböző testtel, mozgáskészséggel és térhasználati metódusokkal bírnak. Vannak köztük kerekes székes táncosok és „épek”, akik itt együtt táncolnak. Ezért aztán
a mozgásakciók leírására két különböző nyelvet alkalmaztak: egy metaforikusat és egy tárgyszerű, informatív jellemzést.
A kétféle leírás a darab egyik pontján például így nézett ki: „Széttártam a karjaimat és lábaimat a földön fekve” (tárgyszerű). „Elolvadtam, mint mogyorókrém a pirítós kenyéren”(metaforikus).
Az élmény intenzitását fokozza, hogy a csukott szemek és a sötét tér, valamint a táncosok érintése miatt nagy bizalomra van szükség a befogadók részéről. Ugyanakkor a táncosoknak is kitárulkozónak kell lenniük, hiszen minden egyes kiadott hangjukra és lélegzetvételükre figyel a közönség – enélkül ugyanis eltűnnének a sötétben.
Hasonló kezdeményezésre itthon is van példa, bár egyelőre csak prózai színházi keretek között. Mi is ellátogattunk 2016-ban a Katona József akadálymentesített beavatószínházi programjára, amely során nemcsak audionarrációval, de előkészítő foglalkozással és színpadbejárással is hozzásegítették a vak és gyengénlátó fiatalokat a minél teljesebb színházi élményhez.
(forrás: danceinternational.org, fejléckép: Getty Images)