A hattyúk tava olyan balett, amely keletkezése óta szinte folyamatosan látható a világ valamennyi színpadán, hervadhatatlan klasszikus, közönségsiker, táncos szerepálom, szüntelen téma a tánctörténészeknek, esztétáknak. Vajon mivel vívta ki páratlan és töretlen népszerűségét? A melankolikus herceg története, aki saját világában nem talál párt magának, az elvarázsolt hattyúlányban azonban álmai szerelméért küzd, igazi mese látványos jelenetekkel, szemet-lelket gyönyörködtető, színes táncokkal. Érzelmek és szenvedély, talány és szépség, fehér és fekete, kékes fényben úszó tópart és pompás bálterem... Minden együtt van ahhoz, hogy a darab a műfajt kedvelő közönségnek élvezetet nyújtson. Ezért is válhatott A diótörő mellett a balettirodalom igazi bestsellerévé.
A Budapestre érkező produkció a Holland Nemzeti Balett által 1988-ban bemutatott változat, ráadásul igazán látványos előadás. Különleges értéke, hogy alkotója nagy hangsúlyt fektetett a szereplők karakterének kidolgozására, a táncok tiszta szépségére, a dramaturgiai pontosságra. És - bár van Dantzig 2012-ben elhunyt - örökségét méltóképpen őrzi a holland társulat és Toer van Schayk koreográfus, aki ugyancsak részt vett az eredeti változat létrehozásában. Schayk nem csupán a harmadik felvonás nagyszabású karaktertáncait állította színpadra, de az előadás díszlet- és jelmeztervezője is volt. Így azután a mostani budapesti bemutatón is "rajta tartja a szemét".
Az is érdekesség, hogy ez a változat nem a szerelmesek boldog egymásra találásával zárul, azaz nem a "happy endes" verzió, hanem az eredeti alkotói szándéknak megfelelően drámai befejezést kap, a herceg a végső küzdelemben a viharban kiáradt tóba fullad.
A hattyúk tava sikerében ugyanakkor az 1895-ös ősbemutató óta nagy szerepe volt Pjotr Iljics Csajkovszkij muzsikájának. Bár a zeneszerző a második, immár sikeres premiert (előtte 1877-ben, Moszkvában színpadon volt már egy rosszul sikerült változat, Julius Reisinger koreográfiájával) nem érhette meg, mégis szinte "társszerzőnek" tekinthető, hiszen muzsikájának minden taktusa összeforrott a koreográfiával, egyes részei éppúgy fülébe csengenek a nézőnek, mint ahogyan egyes táncos részek is felejthetetlenek maradnak. Csajkovszkij ezúttal valóban nem csupán "talp alá való" muzsikát komponált, ahogyan ez akkoriban divatban volt, hanem valóságos programzenét, amely az érzelmeket mélyről fakadó költészettel ábrázolja. Talán a saját érzelmeit, saját vívódásait is... Gondoljunk csak a tóparti jelenetre, ahol az elvarázsolt hattyúlány vall sorsáról a szabadulásának reményét sejtető hercegnek.
A "balettek balettje" tehát nem akármilyen kihívást jelent a klasszikus balettegyütteseknek. A tökéletes technikai tudás mellett a szerepformálásra is nagy hangsúly kerül, különösen a kettős főszerep, Odette és Odília esetében. A fehér és a fekete hattyú két különböző karakterét egyetlen balerinának kell megformálnia, nem csupán a romantikus kettősség végleteit érzékeltetve, de a női jellem kettősségét is megmutatva. Hiszen a poétikus, törékeny, légies álomlény mellett ott áll a temperamentumával csábító hús-vér asszony, aki - ha csak egy pillanatra is - el tudja téríteni ígéretétől a herceget. Az már a tánctörténészek dolga, hogy ebben a kettősségben a romantika két balerinatípusát a tündér- és a karakterbalerinát is felfedezzék. Kétségtelen, hogy bár A hattyúk tava a 19. századi balettek klasszicizálódásának idején született Oroszországban, mégis olyan romantikus vonásokat tartalmaz, amellyel különlegesen egyedi helyet vívott ki magának a tánctörténetben.
Nem véletlen tehát, hogy az elvarázsolt hattyú-lány alakja modern koreográfusokat, filmrendezőket, rajzfilmkészítőket, színházi rendezőket is megihletett. Lehet újabb és újabb értelmezéseket keresni és adni a mesebeli történetnek, lehet modern kori párhuzamokat keresni, lélektani magyarázatokkal operálni. Ezek a megoldások, mint például a Fekete hattyú című 2010-ben bemutatott pszicho-triller, ugyancsak a balett halhatatlanságát szolgálják. De van más módszer is arra, hogy a 19. századi eredeti alkotás ne csupán múzeumi ereklyeként éljen tovább. Rudi van Dantzig ilyen megoldást választott. Nem azt tűzte ki célul, hogy csupán "leporolja" a darabot, sokkal inkább úgy „restaurálta", hogy értékei tündöklőbbek legyenek, a színpadi látvány korunkhoz szóljon, a figurák elevenek legyenek, a közönség megértse az érzéseiket, kapcsolataikat, a táncok pedig szikrázó szépségét tükrözzék annak a korszaknak, amelyben a klasszikus balett megszületett, de egyben a ma táncosainak képességeihez is igazodjanak. Talán ez az igazi út ahhoz, hogy a romantikus-klasszikus balettek korunk színpadán is megállják a helyüket, ne csupán muzeális értékként, hanem újraértelmezett műalkotásként is.
A hattyúk tava különböző változatainak felidézése és főbb szerepei híres alakítóinak felsorolása könyveket töltene meg. A mostani bemutató is fejezetet jelent a darab történetében és minden bizonnyal a mai magyar táncos generáció pályafutásában is. Mert A hattyúk tava legenda. A hattyúk tava etalon.