- Tavaly elsőként neked ítélte oda a kuratórium a Seregi-díjat. Mit jelentett akkor számodra az elismerés?

- Seregi László az egyik legmeghatározóbb koreográfusa volt a magyar táncéletnek. Nagyon megtisztelő volt számomra, hogy a kuratórium rám gondolt elsőként a díj odaítélésekor.

- A Győri Balett harmincöt éves jubileumára készült Bolero, amelyet most a Müpába is elhoztatok, sok éves terv eredménye. Mi váratott magára eddig?

- Tényleg régóta terveztük Kiss Jánossal a közös munkát. Anno az ő ötlete volt a Bolero, mint zenei anyag és az, hogy készítsek rá koreográfiát az együttes számára.  Én akkor azt mondtam, hogy persze, nagyon szívesen, de igazából még konkrét elképzelésem nem volt rá. Aztán az évek folyamán egyszer csak megszületett a fejemben egy dramaturgia, amit két évvel ezelőtt Bécsben lehetőségem nyílt megkoreografálni. Tavaly megkeresett János, hogy most lenne egy alkalom, a harmincötéves jubileum. Úgy gondoltam, hogy ehhez az ünnepi alkalomhoz jól illik az én nagyon elegáns, ünnepi emelkedettségű Boleróm.

- Viszont ez egyáltalán nem egy szokványos Bolero, sőt: minden sztereotípiának ellenébe mész...

- Igen, csak a szívélyes felkérés miatt nyúltam ehhez a zenéhez, egyébként nem vagyok oda a "sláger klasszikusokért". Ezeket ugyanis már rengetegszer használták, a közönség pedig nagyon jól ismeri őket, ami miatt nehéz egy nagyon egyéni verziót készíteni rájuk. Ráadásul van két nagyon erős, ikonikussá vált Bolero: a Béjart és a Markó Iván-féle, ami egy plusz megmérettetésként lebegett a szemem előtt. Az én verzióm azért is váratott magára ennyi ideig, mert ugyan szerettem volna eleget tenni a felkérésnek, de azt mondtam, hogy csak akkor nyúlok hozzá ehhez a zenéhez, ha van rá egy teljesen eredeti ötletem. Félretettem a darabra rárakódott sztereotípiákat, mint a férfi-nő kapcsolat, szexualitás, érzékiség, érzelmi szál, szakítottam a piros fényektől tobzódó, megszokott Bolerókkal, és csak a zenére koncentráltam. Számomra Ravel műve egy nagyon letisztult, minimál zene, amiben egyszerre van jelen egy ünnepi, felemelő hangulat, és egy sötét, borongós atmoszféra. Éppen ezért egy sötét báli kép jelent meg előttem.

- Hogy jelenítetted meg ezt a színpadon?

- Tíz férfi és tíz női táncos van a színpadon, mindenki egy hatalmas, fekete, vizes hatású bársony szoknyában táncol, ami megadja a színpadképnek is az eleganciáját. Tudtam, amikor belevágtam a koreografálásba, hogy a Bolero egy nagyon nehéz zene, de amikor elkezdtem lépéseket készíteni rá, akkor még tisztábban szembesültem ezzel: egy folyamatos fokozás van a zenében dinamikailag, így ahhoz, hogy tényleg szépen ki tudjon bontakozni a feszültség, és a végén robbanni tudjon, ahhoz nagyon minimálban kell elkezdeni a mozgást. Úgy gondoltam, hogy a mozdulatok szintjén szinte lehetetlen egy ilyen fajta fokozást végigvinni, ezért átvittem a hangsúlyt a táncos egyéni mozdulatairól az összképre. A hatalmas jelmezzel és a hadsereg benyomását keltő, nagy létszámmal próbáltam egy szintre hozni a tánc feszültségét a zene növekvő monumentalitásával.

- Ezek szerint ez a darab is tükrözi a te alapvetően vizuális látásmódodat? A jelmezeket ebben az esetben is te álmodtad meg?

- Az alapötlet mindig az enyém, egyébként pedig egy gyerekkori barátom, Herwerth Mónika a darabjaim állandó jelmeztervezője. Mindig közös munka eredménye a végső látványvilág. Azt szokták mondani, hogy a darabjaimra jellemző egyfajta térbeli rendezettség, ami azt hiszem abból fakad, hogy én egy nagyon rendszerető ember vagyok és ez meglátszik a munkáimon is. Szeretek mindent pontosan megtervezni az elejétől a végéig. Ebben a darabban pedig ez a rendezettség extrán érzékelhető.

- Van benned egyfajta kettősség. Velekei László, aki szintén a Győri Balett koreográfusa mondta rólad, hogy te mindig "szívből koreografász". Mit jelent ez a te esetedben, aki mindig logikus rendszerezettséggel alkotsz?

- Nem tudom, én ilyen vagyok. Én tényleg szívből koreografálok. Ha engem egy zene nem ihlet meg, akkor nem nyúlok hozzá, legyen szó bármiféle lehetőségről. Ha viszont hallok egy szép, engem megérintő zenét, akkor az szinte automatikusan elindít bennem valamit. De ez tökéletesen megfér azzal, hogy adott esetben egy katonás képet viszek színpadra.

- Koreográfusi munkásságodat elnézve úgy tűnik, nem a cselekményes balettek foglalkoztatnak téged a leginkább.

- Jelen pillanatban inkább a cselekmény nélküli darabok érdekelnek. Ugyanakkor azért, mert valami cselekmény nélküli, attól annak még van mondanivalója, sőt. Ha a nézőben a zene, egy mozdulat, a táncos esztétikuma elindít valamit, akkor szerintem ő azonnal köti az életében egyfajta tapasztalathoz, tehát számára az jelentéssel telítődik, kialakul egy pici történet benne. Konkrétumok helyett én inkább egy érzést próbálok kifejezni. De egyre inkább foglalkoztatnak a cselekményes darabok is, csak ezek még váratnak magukra, még hagyom magamban érlelődni őket. Soha nem sürgetek semmit. Mindig azt gondolom, hogy ha valami nem fér bele egy adott produkcióba, akkor azt elrakom magamnak, és majd valahol máshol előjön.

- A bécsi Bolerohoz képest változtattál valamit a mostani bemutatóban? Átszabtad a győri társulatra, vagy pedig ez egy az egyben az, amit akkor elkészítettél?

- Miattam van benne változás, az utolsó egy percet megváltoztattam. Ezzel már két évvel ezelőtt sem voltam igazán megelégedve, de akkor már nem volt idő változtatni.  Most sikerült egy kicsit átalakítani és így jobban szeretem jelen pillanatban. Amúgy nem nagyon szeretek változtatni a meglévő koreográfiáimon.  Szeretem úgy hagni a dolgokat, ahogy vannak. Én így tesztelem önmagamat: ha öt, tíz év távlatából is meg vagyok elégedve a darabommal, akkor azt egy jó jelnek könyvelem el. Tavaly júniusban például a Müpában táncoltam az első '99-es koreográfiámat, a Connectiont, Kozmér Alexandrával. A mai napig úgy gondolom, hogy ehhez a számomhoz nem nyúlnék hozzá.

- Van valami tudatosság abban, ahogy kialakítod a saját táncnyelvedet?

- Persze, én érzékelem a saját munkáimban a visszatérő motívumokat, vannak elemek, amelyek minden darabomban visszatérnek. Tizenöt év koreografálás után meg merem kockáztatni, hogy van már egy aránylag kialakult stílusom. Ha valaki megnézi egy darabomat, egy kettősömet, akkor előfordul, hogy megjegyzi, hogy "ez olyan Lukis, vagy Andrisos volt". Ilyenkor nagyon örülök, mert az a cél, hogy az embernek az évek során kialakuljon egy önálló stílusa. Remélem, hogy ez az évek során egyre inkább így lesz.

- Milyen volt a közös munka a győri társulattal? Először dolgoztál velük?

- Nagyon jó volt, úgy gondolom, jól megtaláltam a közös hangot az együttessel. Tíz évvel ezelőtt már volt szerencsém együtt dolgozni velük egy duett erejéig. Azóta persze nagyon kicserélődött az együttes és azt gondolom, hogy ez egy nagyon jó kis csapat, sokat fejlődtek a próbafolyamat alatt is. Örültem annak, hogy volt elég idő színpadra állítani ezt a művet. A premier nagyon szépen sikerült és nagyon örülök, hogy végre létrejött a közös munka. Ez egy remek kezdet volt és remélem a jövőben is lesz alkalmam velük együtt dolgozni.