A Vass Imre–Somló Dávid páros három évvel ezelőtti lakásszínházi előadása különös hangulatú élmény volt: egy gangos ház emeletére invitálva kicsit beleleshettünk az életükbe, amit ők előttünk szálaztak szét. A darab, öt másik előadással együtt, 2020-ban Halász Péter-díjat nyert, amelyet az alapítók kifejezetten a színházi innováció elismerésére hoztak létre.
A most készülő darabról a teljes dezinformáció jegyében megtudtunk ezt is, azt is, aztán ezek ellenkezőjét is: „szeretünk csavarni a helyzeteken” – mondják, és csavarnak is. Egy dolog biztos: aki ott volt ezen a nyolcadik kerületi, Teleki tér környéki előadáson, most familiárisabb környékre számíthat. Kivéve persze a nyolcadik kerületieket. Illetve még egy: az OOTTHHOONN két szóló, először Somló Dávid Listening Club hangperformansz-sorozatának saját nappalijára komponált kiadása, majd Vass Imre You know what I mean című, helyspecifikus improvizációja lesz látható. De erre azért senki ne fogadjon nagy tétben!
Hol vagyunk most pontosan?
Somló Dávid: Ez a bérelt lakásom.
Az előző előadás viszont nem itt zajlott. Volt valami különösebb oka a váltásnak?
SD: Imre lakott ott, és folyamatosan cukkolt, hogy mikor lesz már valami az én nappalimban is, mivel az a helyzet csomó praktikus kényelmetlenséggel járt: például nonstop próbahellyé vált a lakása. Akkor még én is azon a környéken éltem, azóta költöztem át ide. Már nem is emlékszem pontosan, végül miért alakult úgy, hogy éppen ezt és éppen itt csináljuk meg, de mintha összefüggött volna azzal, hogy az energiaválság miatt a színházak hosszabb-rövidebb időre bezártak, nekem pedig már régóta a fejemben járt, hogy folytatva azt a hangulatot, lehetne csinálni egy második részt.
Vass Imre és Somló Dávid (Fotó/Forrás: Simon Iringó/Trafó)
Finoman szólva: az a környék sokkal kevésbé volt budai.
Vass Imre: Abba nem gondoltunk bele, hogy az embereknek már az komoly élmény lesz, amíg végigsétálnak a Népszínház utcán, és egyáltalán a lakásig eljutnak. Akik nem itt élnek, nincsenek hozzászokva a nyolcadik kerületi hangulathoz és energiához,
számukra ez olyan lehetett, mintha a világ végére érkeztek volna meg, és a lakás egy pislákoló fény lenne, ahová el kell érniük.
Volt egy néző, aki az interneten választotta ki ezt a programot, ráadásul nagyon korán is érkezett, Dáviddal épp a konyhában álltunk, és még senkire nem számítottunk. Nyílt a konyhaajtó, egy középkorú hölgy nézett be, és az volt az első kérdése: hol vagyok? Akkor ébredtünk rá, hogy mire a nézők megérkeznek az előadás terébe, addigra már sok mindenen keresztülmentek. De ez is része az előadásnak, ami még akkor is tart, amikor kisétálnak onnan, és újra végigmennek a környéken. Pláne, hogy úgy lett vége, hogy magukra hagytuk őket a lakásban egy cetlivel: az utolsó dobja be a lakáskulcsot a postaládába.
Cél volt felrúgni szinte minden színházi szokást?
VI: Mindet azért nem rúgtuk fel. Például fogadtuk őket, és teával kínáltuk: gondoskodtunk róluk, ha nem is a szokványos módon.
SD: A fő vezérvonal az otthon dekonstrukciója volt – és aztán kihasználtunk minden lehetőséget, ami ezzel kapcsolatban eszünkbe jutott.
Adva van egy zenész… mert, Dávid, te azért zenélsz…
SD: Zenélek, de nem zenészként definiálom magamat. Ha nagyon kellene… mi a legújabb meghatározás?
Vass Imre és Somló Dávid (Fotó/Forrás: Simon Iringó/Trafó)
Az előadás honlapján interdiszciplináris alkotóként szerepelsz.
SD: Hát igen. Hanggal, térrel és interakciókkal foglalkozom. A zenélés nekem inkább már csak egy hullámzó intenzitású hobbi, de valóban onnan jövök.
Akkor így fogalmazok: adva van egy eredetileg zenét és egy eredetileg táncot tanult alkotóművész, akiknek az együttműködésére gondolva az emberek fejében azonnal kialakul egy kép, mi sülhet ki ebből a leosztásból. Nálatok viszont egyáltalán nem az sül ki. Hogyan találtátok meg egymást?
SD: Na, akkor még mindketten zenéltünk: egy salgótarjáni rockfesztiválon találkoztunk tizennyolc évvel ezelőtt. Mind a ketten egy-egy metálzenekarban léptünk fel egy tehetségkutatón.
Imre, te is zenéltél?
VI:
Egész pontosan: üvöltöttem egy bandában.
Itt kezdődött a barátságunk, és csak jó pár évvel később, talán 2011-ben dolgoztunk együtt Rózsavölgyi Zsuzsi (kortárstánc alkotó és előadó – a Szerk.) egyik nemzetközi projektjében.
SD: Ekkor kezdődött el az a fajta közös munka, ami tulajdonképpen egy folyamat: az egyes munkák valamennyire egymásra épülnek, párbeszédben állnak egymással.
Vass Imre és Somló Dávid (Fotó/Forrás: Simon Iringó/Trafó)
Már az OOTTHHOONN előadásában is…
SD: Az az IITTHHOONN volt, ez az OOTTHHOONN.
VI: Ez a marketingfogásunk: a teljes dezorientáció. Az IITTHHOONN után gondolkodtunk, mi legyen ennek az eseménynek a címe. Az első ötletünk az volt, hogy legyen valami más szó, de a betűk duplázását tartsuk meg. Végül mégis inkább OOTTHHOONN lett, ami teljesen félrevezető, mert akik látták a korábbit, vagy hallottak róla, és most azt jönnének újra megnézni, azt fogják találni, hogy ez nem ugyanaz lesz, sőt még csak nem is olyan, mivel itt nem közösen csinálunk valamit, ez ugyanis egy double bill (kétrészes műsor – a Szerk.) formátum: Dávid egy Listening Clubot csinál, én pedig egy performanszt. Ez a teljes homályosítás: a saját ismerőseim is azt hiszik, hogy valami hasonlót fogunk csinálni, mint három éve, pedig nem így lesz.
SD: Azért valamennyire mégis.
VI: Persze lesznek benne hasonlóságok, de most egy kicsit más irányba fordítjuk a fejünket. A nézők az előző részben egy performaszra indultak el egy magánlakásba, és nyilván azt képzelték, hogy majd leülnek szanaszét, ám amikor benyitottak a szobába, egy effektíve felépített nézőtér fogadta őket. Szeretünk csavarni a helyzeteken, hogy ne az legyen, amit elképzelsz.
Most az emberek úgy képzelik, hogy azt folytatjuk majd, ami anno volt. De nem.
SD: Ha lehet még tovább fokozni a félreértéseket: régóta tervezünk egy IITTHHOONN 2-t is, ám ez nem az lesz.
Visszatérnék oda, hogy valamennyire mindketten másfelé kezdtetek el gondolkodni, mint ami az eredeti képzettségetekből adná magát. Dávid, te például jellemzően nem a zenei kompozícióból indulsz ki alkotásaidban. Miért és hogyan alakult ez így?
SD: Eleinte azt gondoltam, hogy a zeneszerzés érdekel, talán azért is, mert nem volt előképem, hogy ezen kívül mit lehet még kezdeni a zenével. Aztán,
amikor tényleg komponálni kellett volna, hamar ráébredtem, hogy az egyáltalán nem izgat.
Somló Dávid (Fotó/Forrás: Simon Iringó/Trafó)
Az Imre által említett, 2011-es mozgásos projekt közben jöttem rá, hogy sokkal jobban érdekel a koncepció, és az, hogyan lehet alakítani egy teret vagy élményt. Ehhez zenéből, hangból kiindulva Magyarországon nem találtam előképeket, így ez a vonal akkor tudott kibontakozni, amikor kiköltöztem Londonba tanulni. Ott találkoztam hasonszőrű alkotókkal, akik a kortárs zene felől jöttek, ám ezt a tudást egészen más területeken kamatoztatták.
Gyakorlatilag ott kezdett kialakulni a formanyelvem, aminek meghatározó eleme, hogy van valamilyen térbeli hang, ami sok hangszórón keresztül jön létre. Van, hogy a hangok hoznak létre színházi élményt, máskor pedig a hangok valamilyen nagyon egyszerű térbeli mozgással párosulnak: vagy a nézők vagy az előadók mozgatják a hangszórókat. Én évek óta azon dolgozom, hogy ezt a bizonyos nyelvet minél jobban gazdagítsam, és ezeknek az elemeknek különféle további variációit létrehozva építsem tovább. Egyébként ebből a témából doktorizom is a Képzőn, és tanítom is a Freeszfe Színház és Performansz osztályának mentoraként.
A te részed az OOTTHHOONN-ban tehát a Listening Club nevű sorozatod hatodik része. Van abban valamilyen szabályszerűség, tudatos koncepció, hogy a sorozat merre halad, és hol tart éppen?
SD: Nincsen ilyen koncepció, az eredeti elképzelésem szerint ez tényleg egy klub: időről időre létrehozott, performatív történések, amelyeknek a hang a központi eleme, és mindig olyan módon, ami éppen foglalkoztat. Ezek nem egész estés darabok, hanem
egy eseménysorozat, aminél tudhatják az emberek, hogy valami nagyon erős, hallgatásalapú élményt kapnak.
A Drift hatalmas, nyílt téren zajlik táncosok bevonásával, az Áthallás egy viszonylag nagy, belső tér, kizárólag hangokkal, a Mandalában pedig a „nézők” mozognak hangszórókkal a kezükben egy kisebb színházi térben. Mire számíthatunk most?
SD: Itt azért adja magát a játéklehetőség. Már az Áthallás koncepciójában is benne volt az életek egymásba szűrődése az otthoni térben, itt pedig egészen konkrétan egy ilyen térben vagyunk, és valóban otthoni hangok hallatszanak. Ráadásul itt a színházi tereknél jobban kezelhető falak, szekrények és mindenféle otthoni elemek is vannak, és megpróbálok velük minél többféle módon játszani. Ez a része a dolognak éppen nem nagy meglepetés, legalábbis nézőként erre számítanék. A meglepetés az lesz, hogy mindezt hogyan csinálom.
Az előadásaid jellegüknél fogva inkább átgondoltságot igényelnek, mint tényleges „kézimunkát”. Mennyire munkaigényes produkció az, amire most készülsz?
SD: Mivel ez a hatodik alkalom, már valóban nem kell hozzá százféle dolgot végigpróbálnom.
Somló Dávid és Vass Imre (Fotó/Forrás: Simon Iringó/Trafó)
A munka legnagyobb része abban a fotelben zajlott, ahol most ülsz:
sorban jöttek az ötletek, amit kellett, kipróbáltam azzal a kis fehér hangszóróval az asztalon, a többit viszont már fejben el tudtam képzelni. Ennyi előnye van annak, hogy egy nyelvet, formátumot fejlesztek: viszonylag gyorsan tudok dolgozni vele.
Imre, te ahhoz a kortárstáncos alkotói körhöz tartozol, akik egyre kevésbé táncolnak abban a formában, amit klasszikus értelemben táncnak gondolunk. Mi a viszonyod a tánchoz?
VI: Húszéves voltam, amikor egy íróasztalnál ülve feltettem magamnak a kérdést, mit szeretnék kezdeni magammal. Válaszként akkor a tánc és a színpad jelent meg számomra. Az Angelus Iván által vezetett Budapest Kortárstánc Főiskolába kerültem, ami egy kreatív műhely volt, ahol mi is készítettünk sokféle saját anyagot. És noha ezekben a munkákban lehetőségünk volt elrugaszkodni a tánctól, az mégiscsak a képzés egyik fontos eleme volt.
Úgy képzelem, ha akkor egy képzőművészeti intézmény talál meg, ott is jól ellettem volna,
mivel a táncot is alapvetően médiumként, inspirációként használom.
Vass Imre (Fotó/Forrás: Simon Iringó/Trafó)
Ez mit jelent pontosan?
VI: Ugyanúgy szeretek dolgozni, mint Dávid: ülni egy fotelben, és kapcsolódni a témához, a helyszínhez, elgondolkodni dolgokon, és kitalálni, hogyan lehetne mindezt a megszokotthoz képest másképpen megcsinálni. Hogy ebből aztán tánc jön vagy filmrészlet vagy egy hangötlet, az már csak folyománya a gondolatnak.
Mindig is azt éreztem, hogy korlátoz, amikor az ötleteimet egy táncelőadásba próbálom belerakni csak azért, mert kortárstánc iskolába jártam.
Az első közös munkánk Dáviddal az It comes it goes volt, ahol például az első próbán elkezdtem ugrálni, Dávid pedig egy Bach-idézetet játszott. Én az ugrást moduláltam, ő pedig a zenei idézetet, és végül az előadásban ennél több nem is történt. Ezzel együtt én ezt egy kifejezetten táncos darabnak tartom. Egy koreográfus később azt mondta róla, nem gondolta volna, hogy egyetlen mozdulatból is lehet táncelőadást csinálni. Mondjuk, lehet, hogy ő nem dicséretnek szánta.
Ha jól értelek, a hétköznapi értelemben vett, artisztikus tánc akár el is tűnhet a munkáidból?
VI: Egyrészt már el is tűnt, másrészt viszont folyamatosan van bennem egy húzás a tánc felé, mivel a tánc nagyon sok mindent tud, amikkel én is csak most ismerkedek. Ez a helyzet ennél a performansznál is:
próbálom megállni, hogy ne szólaljak meg, és ne használjak semmiféle vizuális kiegészítést.
Remélem, ezzel kapcsolatban nem remeg meg a kezem az utolsó pillanatban.
Vass Imre (Fotó/Forrás: Simon Iringó/Trafó)
Mit tapasztaltok, mennyire fogadják jól a nézők ezeket a szokatlan hangulatú és formájú előadásokat?
VI: Szeretjük azokat a dolgokat, amik túl vannak a tetszésen és a nem tetszésen. Én például azért csinálok előadást, hogy a néző találkozzon a belső világával, legyen ez a találkozás kellemes vagy éppen elviselhetetlen. Dáviddal ehhez a találkozáshoz különböző tárgyakkal dobáljuk a nézőt, néha lágyakkal, néha keményebbekkel. Nincsen világmegváltó célunk ezekkel az előadásokkal, nem gondoljuk, hogy itt fog megváltozni valakinek az élete…
SD: Nekem mindig ez a célom…
VI:
A balanszot keressük: ne legyen túl sok az információ, amivel megmondanánk a nézőknek, mit gondoljanak, de ne is legyen túl kevés, hogy valamilyen oldalról azért kezdje el őket csiklandozni.
Ezek az infók és üzenetek az IITTHHOONN esetén például egy-egy csésze alján szerepeltek, vagy éppen párnák alá voltak rejtve, így csak az találhatta meg, aki a lakásban maradva elkezdett tenni-venni. Így azért egészen másképpen hat, mintha az arcába mondtuk volna előadás közben.
Ez a mostani két teljesen különálló produkció lesz?
VI: Még dolgozunk rajta, de az biztos, hogy gondolati kapcsolódási pontok, és szerintem fizikális átjárások is lesznek egymás dolgaiba. A helyzet az, hogy mondjuk ezt is, azt is, és a nézőknek végül fogalma nem lesz, mit fognak kapni!
Fejléckép: Somló Dávid és Vass Imre (Fotó/Forrás: Simon Iringó/Trafó)
hírlevél
