- A Nyúzzatok meg! című előadásotok tele van vicces jelenetekkel, ami elég ritka a táncelőadásokban. Milyen eszközeitek voltak a humor beemelésére?

- Amikor alkotunk, akkor nem az lebeg a szemünk előtt, hogy feltétlenül egy humoros darabot szeretnénk létrehozni. Például a darab elején barokkos zenére találtunk ki egy koreográfiát, amiben a koncepció szerint csak olyan testtájakon érintkezünk, ahol egyébként nem szoktunk. Ezen a jeleneten szakadt a közönség a röhögéstől, talán balett-paródiának értelmezték. Mi ezt nem szántuk kifigurázásnak, de nyilván a zene és az absztrakt mozdulatok kontrasztja beemelte ezt az asszociációt. Egyébként pedig a legtöbb vicces jelenet nem a próbaterem izzadságszagú, agyalós hangulatában született, hanem amikor már fáradtan poénkodtunk az öltözőben. A mi hármasunkban egyébként is mindig jelen van a humor.

- Amikor külföldön játszottatok, érzékeltetek különbséget abból a szempontból, hogy adott esetben az ottani közönség jobban hozzászokott a kísérletező táncelőadásokhoz?

- Nem igazán. A kortárs tánc mindenhol nagyon nagy kalap. Külföldön is vannak progresszív előadások, mint ahogy hagyományosabb felfogást tükröző koreográfiák is. Szakmailag tehát nem látok különbséget, viszont abból a szempontból igen, hogy mennyire van benne a köztudatban érvényes műfajként a kortárs tánc. Nálunk talán még mindig nehezebben jönnek el egy újító előadásra a nézők, ugyanakkor a Nyúzzatok meg! című előadással talán sikerült átlépnünk egy határt: egy idő után olyanok is bejöttek az előadásra, akik azelőtt nem hallottak rólunk. Nyilván ebben nagy szerepe van a Trafónak is, hiszen magának az intézménynek olyan hitele van, hogy sokan ismeretlen alkotók előadásaira is bátran beülnek. Egyébként az egészben az az érdekes, hogy mi nem szándékoztunk újítást hozni a kortárs tánc műfajába: a darab populárisra sikerült, ezért jól működik. Egyébként az Aerowaves kapcsán a nemzetközi kortárs táncszakma felfigyelt a magyarokra, rájöttek, hogy Magyarországon valami történik.

- Dramaturg és rendező nélkül dolgoztok. Amikor alkottok, nem érzitek a külső szem hiányát?

- Mi arra voltunk szocializálva a Goliban (a Kortárs Tánc Főiskolán), hogy mindent magunk hozzunk létre. A Nyúzzatok meg! esetében még egyszerűbb volt a történet abból a szempontból, hogy hárman táncolunk és egymásnak tudtunk kritikát megfogalmazni, de a legújabb darabunkban, amit Vass Imrével ketten hoztunk létre (Egyet nekem, egyet neked - a szerk.), ez már problémásabb volt, hiszen a legtöbb dolgot ketten csináltuk, nehezebb volt rálátni. Volt és van is arra példa, hogy még a próbafolyamat alatt kikérjük a véleményét olyan szakmabelinek vagy barátnak, akinek az ízlésében megbízunk. A fő törekvésünk ettől függetlenül mindig az, hogy közösségi alkotásként valósuljon meg a darab. Egyébként úgy látom, a Nextfeszt résztvevőinek mindegyikénél alapvetés, hogy nem egy meglévő rendszer elemeivel dolgoznak, hanem mindenki próbál előadásról előadásra egy teljesen új táncnyelvet vagy színházi formanyelvet kialakítani.

- Mindkét említett előadásban élőzenére dolgoztok. Miért fontos ez?

- Ez szintén abból az elhatározásból eredt, hogy szerettünk szerettük volna az "alkotást" az előadás minden részére kiterjeszteni. A mozgástól először elmozdultunk a színpadi beszéd irányába, onnan pedig jött az ötlet, hogy mi lenne, ha a saját zenéinkre dolgoznánk. A Nyúzzatok meg! próbáin rengeteget énekeltünk, számokat írtunk úgy, hogy a fiúk zenéire vicces szövegeket improvizáltunk. Az előadáshoz eleve olyan zenészeket kerestünk, akikben megvan a kísérletezető kedv. Porteleki Áron és Czitrom Ádám abszolút partnerek voltak ebben: mivel az ő kompozícióik is a közös víziókból születtek meg, ezért a zene szerves részévé vált az előadásnak. Az Egyet nekem, egyet neked kapcsán pedig már bennem is felmerült a zenélés iránti igény, holott azelőtt nem foglalkoztam komolyabban ezzel. Végül többen dicsérték az előadás zenéjét is.

- A Nyúzzatok meg! cím kapcsán azonnal beugrik a meztelenség gondolata. Hogy álltatok ehhez a kérdéshez?

- Ebben a darabban csak félig vetkőzünk le, de a próbateremben kísérleteztünk azzal, hogy mi van akkor, ha egyáltalán nincs rajtunk ruha. Valószínűleg táncosként teljesen más a testhez való viszony, mint civilként. Mi nem azért meztelenkedünk, mert sokkolni akarjuk a közönséget, hanem mert az emberi testet természetes valójában egy érvényes kifejezőeszköznek gondoljuk. A darabban végül ez is egy szituációba ágyazva jelenik meg. Egyébként ez a jelenet sok nézőből hozott elő negatív élményeket. Érdekes felismerés volt, hogy mi nem akartunk ebbe belevinni semmilyen társadalmi üzenetet, de egy ponton túl magát írta a darab.