Első egészestés filmednél történelmi ihletésű témához nyúltál, a 1848-49-es szabadságharchoz. Milyen volt visszaszállni a múltba?

Minél több naplót, vagy korabeli levelet olvastam, egyre közelebb került hozzám a 19. század.  Először még archaikus szövegeknek tűntek, de aztán teljesen jelenidejűvé váltak az akkori hétköznapok és kiderült, hogy igazából a 170 év nem olyan sok idő, és sok kapcsolódásunk van hozzá.

Miért pont a világosi fegyverletétel idejét választottad?

Egy háborús konfliktust kerestem, izgalmas és feszült helyzetnek tűnt az irreguláris háború, amikor nem a hadsereg harcol, hanem az onnan lemorzsolódott szabadcsapatok, a gerillák. Egyértelmű volt, hogy ez a korszaka érdekes lesz a szabadságharcnak. Egyébként a gerilla szó, a korabeli szövegekben, a ’48-49-es sajtóban sokat szerepel, a napóleoni háborúk óta bevett volt a használata. Azt gondoltam, hogy egy ilyen cím időtlenebbé és univerzálisabbá teheti a témát és segít abban, hogy úgy tudjunk ránézni, hogy bárhol máshol is megtörténhetett volna. Az külön érdekessé teszi ezt az időszakot, hogy a gerillák nem tudtak arról, hogy elveszett a háború, lassan terjedt a hír akkoriban, vagy egyszerűen nem akarták elhinni. Más volt az időhöz és az információhoz való viszonyuk is.

Maga az erdő is érdekelt, mint helyszín?

Igen, van egy kisfilmem is aminek ez a címe, fontos helyszínem az erdő. Valahogy sokszor természeti környezetbe képzelem el a történeteket, úgy érzem, hogy az erdő egy ősvilág. A Grimm-meséknek is ez a helyszíne, a népmeséknek is, a háborús történeteknek is. Egészen más keretet ad a filmeknek, ha erdőben játszódnak.

Egy új színészgeneráció játszik a Guerillában. Miért kerestél olyan arcokat, akiket még nem ismer a kamera? 

Fontos szempont volt a szereplőválogatásnál, hogy a főszereplő, aki majdnem minden jelenetben benne van, teljesen új arc legyen. Ő Váradi Gergely lett, akinek ez volt az első ilyen feladata. Mészáros Blanka és Vilmányi Benett már játszott néhány filmben, és a forgatásunk óta még több helyen szerepelnek. Én magam nézőként is szeretem, ha ismeretlen arcokat láthatok. Erdélyből is jöttek színészek, és többen a Színművészetiről, aztán Kaposvárról, Komáromból, Szabadkáról, elég nagy körből válogattunk.

Eddigi témaválasztásaidban is a fiatalok felé fordultál, a Gólyatáborban, vagy a Provinciában például. 

Sokszor szólnak fiatal közösségekről a filmjeim és általában természeti környezetbe helyezem őket, valahogy ez is ösztönösen jön, ebben a tartományban jutnak eszembe a sztorik. Nagyon jó táborokba jártam gyerekkoromban, lehet, hogy amiatt. Vannak másfajta terveim is, de érdekes, hogy eddig éppen ezek a filmek valósultak meg.

Pedig éppen a fiataloknak lehet nehéz a 170 évvel ezelőtti történéseket megérteni, de még a 70 évvel ezelőttieket is.

Igen, mert a gimnáziumi tankönyvekből szoktak erről a korszakról hallani, vagy fekete-fehér arcképeket ismernek az iskolai folyosókról vagy ünnepségekről.

Egyébként, még jóval a mostani történelmifilm-diskurzus előtt jutott az eszembe a történet, ugyanúgy, mint annak idején a Gólyatábor, amikor a #metoo még nem volt ilyen meghatározó téma a világban.  Érdekes, hogy így alakult: egymás után, egy 2015-ös magyar gólyatábori erőszak-esetről szóló filmben, aztán egy 1849-es néhány napról szóló filmben megvizsgálhattam egy mai, és egy 170 évvel korábbi fiatal közösséget.

Többnyire a dagerrotípiák fekete-fehér képeiről és festményekből ismerjük a szabadságharcot, mégsem ezt a filmnyelvet választottad, mint például az Amerikai Anzixban annak idején Bódy Gábor. Miért?

Mindig érdekeltek a régi fényképek, jó nézni egy 170 éves arcot, a legrégebben lefényképezett emberek arcát. Minden lehetséges ilyen portrét összegyűjtöttünk és inspirációt merítettünk belőlük, de eldöntöttük, hogy nem akarunk fekete-fehér filmet készíteni, mert a színes sokkal közvetlenebb élményt tud adni. A fekete-fehér mindig távolságtartóbb, stilizáltabb.

ugyanakkor nem akartunk tévésorozat-szerű, gyors, dinamikus, intenzíven alázenélt filmet sem csinálni. Inkább egy pszeudó régifilmet, ami készülhetett volna akár az elmúlt évtizedekben is.

Ezért döntöttetek úgy, hogy filmre forgatjátok és nem elektronikára?

Igen, 16 milliméteres Kodak filmre dolgoztunk. A nyersanyag szemcséssége, ez a fajta képi karakter erősen hozzátartozott a történet világához.

Először dolgoztál igazi filmre?

Egy-egy egyetemi gyakorlattól eltekintve igen. Nehezebb is volt és nagyon meghatározta a 28 napos forgatást. Többet próbáltunk, jobban beállítottuk a jeleneteket. Lényegében a nyersanyag minden méterét számolnunk kellett, mert be kellett osztanunk. Több tervezéssel járt, lassabb is volt egy kicsit, de amikor láttuk, hogy milyen anyagok jönnek ki a laborból, mindenki érezte, hogy megéri.

Miért az oroszokat választottad ellenségnek, és nem az osztrákokat? Mert előttük tettük le a fegyvert?

Úgy éreztem, hogy érdekesebb lehet, ha a cári sereg, a kozákok is megjelennek a filmben, mert összetettebben mutatja meg az akkori a történelmi helyzetet: hogy két nagyhatalom verte le a szabadságharcot. Nyugatról, és keletről is jött az ellenség.  Sőt, még tovább is lehetett volna bonyolítani, mert rengeteg országon belüli, etnikai konfliktus is volt.

Azt mondtad egyszer, hogy időutazóként akartál szemlélődni a múltban. Sikerült?

Annak örülnék, ha a nézőkben is olyan élményt okozna ez a film, mintha másfél óráig körülnéznének a múltban, hogy milyen volt egy gerillatábor, és milyenek voltak az emberek.

Szinte dramaturgiai szerepe van a piszoknak, a kosznak a szereplőkön. Miért?

A naplókban is ott volt a fáradtság, a kosz, fontos volt megjeleníteni, hogy megértsük ezt a háborús korommal ellepett állapotot.

Aztán ez egyezményes jellé vált, és nem bántam azt sem, ha valakin túl sok volt.

A háborúról is szól a film, ez is alapvető kiindulópont volt?

Fontos kérdés, hogy meddig lehet a békés mivoltunkat, az emberséget megőrizni. Olyan helyzeteket akartam megjeleníteni, amelyekben nem eldönthető, hogy jók, vagy rosszak a szereplők, bujdosók, vagy hősök, meddig gyávák, honnan bátrak.

mert szerintem egy háborús helyzetben nem mindig lehetségesek a jó döntések – de ugyanakkor ezeket néha nem ítélhetjük meg rosszként. A főszereplő útjával ennek az esetlegességét akartam megmutatni.

Fejléckép: Váradi Gergely a Guerilla című filmben (Fotó: Mozinet)