„Földöntúli, szinte hátborzongató” – mondja egy látogató, amint Csontváry Fohászkodó üdvözítő című képét nézi. És valóban, ahogy mi is jobban megnézzük az éppen százhúsz évvel ezelőtt készült festményt, érezzük, mi keríthette hatalmába a mellettünk álló nézőt. Drámai a hatás, még ennyi év távlatából is. Ez Csontváry egyetlen Krisztus-ábrázolása: hosszú évekig hevert a kép saját, gácsi gyógyszertára padlásán, miután 1903-ban megfestette a művet, karácsonykor, Betlehemben járva.

Csontváry Kosztka Tivadar: Fohászkodó Üdvözítő, 1903, olaj, vászon, 100 x 82 cm (Fotó/Forrás: Wikipédia)

A művész egyébként is állandóan úton volt, bejárta a fél világot: Dél-Itáliát, a Közel-Keletet, Dalmáciát, Németországot és Görögországot.

„(...) Bérbeadtam a patikát, s hatvan forint havi jövedelemmel beutaztam a világot, negyven-ötven méteres festményeket cipeltem a Libanonon, s az arábiai sivatagon keresztül, karavánokkal

Ma tisztán saját konyhámon élek, vegetáriánus konyhán. Kigúnyoltak, követelték, hogy ha próféta vagyok, igazoljam az isteni összeköttetést földrengéssel. Ha csak ez kell, ha ez fog meggyőzni, jönni kell, jönni fog. Alig értem Münchenbe, már künn volt a plakát a kecskeméti földrengésről. Erre rögtön visszafordultam. Nem győztek eleget álmélkodni a Japánban” – nyilatkozta Csontváry 1919-ben a Pesti Futárban. (Az 1919. május 2-án a Pesti Futárban megjelent cikket az Élet és Irodalom közölte újra 1996-ban.)

Noha az 1904-ben készült, a Panaszfal bejáratánál Jeruzsálemben című, a kiállításon is látható művén egyes kritikusok a lappangó skizofrénia jeleit vélték felfedezni (kérdezzük, mégis, mi alapján?), a művész azonban – több szakember szerint – korántsem volt őrült. Ezt állította mások mellett például Czeizel Endre is, saját kutatásai alapján, áttanulmányozva a művész halála után készült boncjegyzőkönyvet is.

Csontváry Kosztka Tivadar: Önarckép (1896 körül) (Fotó/Forrás: Magyar Nemzeti Galéria)

Az, hogy sokan őrültnek nevezték, és kinevették, annak is betudható, hogy egy látomásos élmény hatására kezdett festeni, amit nem félt megosztani másokkal: 1880-ban, egy meleg őszi délután, a patikusként dolgozó Csontváry kiült a gyógyszertár elé pihenni, és a vele szemközt álló ökrös szekeret lerajzolta egy vénycédula hátuljára. A rajzot megnézve kollégája, egy idős patikusvezető felkiáltott: „Hisz maga festőnek született!”. A történet szerint Csontváry ekkor hallotta a hívást:

Az élmény olyannyira erősen hatott rá, hogy egy évvel később Rómába utazott – mások mellett Raffaello képeit tanulmányozni – rá két évre pedig Párizsba, hogy felkeresse Munkácsyt, akit azonban nem talált otthon. Évekig gyűjtögette a pénzét patikusként, hogy aztán Németországban képezze magát.

Tévhit tehát, hogy Csontváry autodidakta művész lett volna. Évekig tanult festeni, először Münchenben, Hollósy Simon növendékeként, majd 1895-től Karlsruhében, Düsseldorfban és végül Párizsban. A kiállításon müncheni portrétanulmányai is helyet kaptak, mégpedig azért, mert jelentős szerepet játszanak a festő életművében: alig találni ugyanis olyan művészt, akinél az iskolai tanulmányok ennyire kiforrott, önálló műalkotások lennének.

Csontváry Kosztka Tivadar: Wirthmüller Mihály, 1894, Szén, papír, 560 × 420 mm (Fotó/Forrás: Szépművészeti Múzeum - Magyar Nemzeti Galéria)

Munkássága megismerését nehezítette, hogy csak jóval a halála után, egy 1963-ban Székesfehérváron rendezett kiállításnak köszönhetően váltak képei népszerűvé. Olyannyira, hogy ma már 460 millió forintot is kifizetnek egy festményéért.

amelyeket végül az utolsó pillanatban megvásárolt Gerlóczy Gedeon. A többgenerációs értelmiségi családból származó építész műtermet keresve talált rá 1919 októberében Csontváry, a Fehérvári úti Hadik-házban (ma Bartók Béla út) található, kiadásra váró műtermére. A festő hagyatékát Csontváry unokaöccsével, Kosztka Istvánnal fele-fele arányban vették meg. Gerlóczyhoz tizennégy szénrajz és az óriási méretű festmények kerültek, de az építész megmentette az eltüzelésre szánt Csontváry-kéziratokat is: leveleket, naplókat és feljegyzéseket vásárolt a házmestertől.

Csaknem kocsiponyva vált a mester legnagyobb, harminc négyzetméteres festményéből is: a Baalbek (Naptemplom Baalbekben) című képet ugyanis fuvarosok akarták megvásárolni. Miközben nézzük a művet, egyrészt azon gondolkodunk, hogy ezt a garzonlakásnyi méretű alkotást, hogyan tudta egyáltalán megfesteni a művész, majd Damaszkuszból Párizsba, végül Budapestre szállítani. Csontváry kifejezetten azért utazott a libanoni cédrusokhoz Damaszkuszba, hogy a szintén hatalmas, A taorminai görög színház romjai. Napút-festmény. című képénél nagyobbat készítsen. Sikerrel járt, utána pedig

amely napimádó őseink szellemi központját ábrázolja. (Csontváry a naputat a plein air szinonimájaként is használta: a napút szó a fény és a levegő együttes megjelenését szimbolizálta számára.)

Csontváry Kosztka Tivadar: Baalbek, A Naptemplom Baalbekben, 1906 Olaj, vászon, 386 × 716 cm (Fotó/Forrás: Szépművészeti Múzeum - Magyar Nemzeti Galéria)

A tárlaton Csontváry talán legnépszerűbb műve, a Magányos cédrus is látható, körülötte rengeteg néző ácsorog, talán a kép titkát fürkészve. Az 1907-ben festett alkotás azonban csak 1922 óta, Csontváry halála után kapta a címet, a művész maga Egy cédrusfa Libanonból címmel állította ki. A festő korában népszerű elképzelés szerint a több ezer éves cédrusok az ősmagyar mitológiában kiemelt szerepet játszanak. A Magányos cédrust számtalanszor elemezték már, megpróbálván kitalálni, mit is jelképezett Csontváry számára. Hogy megtépázott, nehéz sorsa metaforájaként festette-e a művet vagy a modern civilizáció kritikájaként, arra nem tudhatjuk biztosan a választ.

Csontváry Kosztka Tivadar: Magányos cédrus, Egy cédrusfa Libanonból, 1907 , Olaj, vászon, 194 × 248 cm, Budapest, Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria (Fotó/Forrás: Szépművészeti Múzeum)

Az azonban bizonyos, hogy Csontváry megtörhetetlen elhivatottsága és küldetéstudata haláláig kísérte:

„Olyat akarok létesíteni, ami megmarad, ami a világot kielégíti, megnyugtatja, nemcsak tájképben, hanem eszmében is. Mindenütt ott leszek, ott kell lennem, ha már egyszer megindulok az energiával, nem bírom feltartóztatni. Bele kell önteni az energiát, el van ernyedve minden, a kultúrát rendezni kell, az emberek életkedvét fokozni kell, örömet és gyönyört kell éreznünk, mielőtt bekapcsolódunk a szellemi végtelenségbe. Ez a célom. A régi időnek vége, visszafejlődés nincs” – mondta abban a bizonyos 1919. május 2-án megjelent interjúban, csaknem másfél hónappal a halála előtt.

Fejléckép: Csontváry Kosztka Tivadar: A taorminai görög színház romjai, 1904–1905, olaj, vászon, 302 × 570 cm
(Fotó/Forrás: Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria)