A The Space – Contemporary Art Gallery and Management Hattyú utcai galériája impozáns művészkörrel lépett ki a piacra. Hozzájuk kötődik Hajnal Gabriella kárpitművész, Fürjesi Csaba és Horváth Lóczi Judit képzőművészek, Kiss Márta és Koleszár Kata festőművészek, valamint Robitz Anikó fotóművész. A galériában mostantól a művészkör önálló kiállításai követik egymást, izgalmas kísérőprogramokkal karöltve. Legújabb tárlatukon Koleszár Kata festőművész munkái láthatók.
Ez az első saját galériád, bár bizonyára régóta készülsz rá.
2009 és 2011 között a G13 Galériát vezettem a Király utcában, a Gozsdu Udvar bejáratánál, ahol olyan művészeket állítottunk ki, mint Hencze Tamás, Nádler István, Gábor Áron vagy Klimó Károly. Fiatalon, kezdőként olyan szerencsés voltam, hogy a kortárs képzőművészet legnagyobbjai közé csöppentem a város egyik legjobb galériaterébe. Azt akkor még fel sem fogtam, hogy milyen jó dolgom volt ott nekem! Nagyon sok tapasztalatot szereztem a galériák, a piac működéséről, és nagy szívfájdalmat jelentett, amikor be kellett zárni. Ez a tapasztalat egyben fel is adta a leckét, és nem hiába telt el tíz év, amíg a saját galériámat meg mertem nyitni.
Mikor döntöttél a nyitás mellett?
Elég gyorsan történt minden: 2021 szeptemberében született meg bennem az elhatározás, december végén vettem meg ezt a helyet, és június elsején nyitottam meg Hajnal Gabriella kárpitművész kiállításával. Alaposan átgondoltam, hogy mit nem szerettem a G13-ban, például azt, hogy utcafronti: benéznek az utcáról az arra járók, felhúzzák a szemöldöküket, és továbbmennek. Ezért kerestem udvari helyszínt, ahová tényleg az jön be, akit érdekel a hely, a kiállítás, aki hallott már valamit rólunk. Már a ház udvara meglepetést okoz az érkezőknek, ide belépve hirtelen mintha Párizsban találnánk magunkat.
a The Space Galéria (Fotó/Forrás: Egressy Orsolya, The Space)
Hosszú idő óta aktívan szervezed a kortárs képzőművészet különböző eseményeit és tanítasz is. Miért?
Mind a Nyitott Műtermek Délutánja, a LAOS Műteremház, a Budapest Art Week, és később a Budapest Art Mentor Program, mind-mind az edukáció különböző formái. Azért fonódtam bele ennyire, mert egyrészt szerettem volna olyanokat bevonni a kortárs képzőművészetbe, akik még nem fogyasztották azt, másrészt tudatosabbá akartam tenni a képzőművészeket. Pontosan látom, és bánt, hogy mennyi tehetséges ember hagyja el a pályát, mert a munkájuk mellett nincs idejük alkotni, és így nem marad más, mint abbahagyni.
Mit értesz a fogyasztás alatt?
Úgy látom, hogy sokan idegenkednek a kortárs képzőművészettől, mert nem ismerik.
A hírekbe szinte csak az átütő, szenzációs történetek kerülnek be, és rengeteg az olyan, javarészt installációs alkotás - például a Velencei Biennálén -, amely első ránézésre bizony nehezen fogyasztható. Tehát magyarázatra szorul, vagyis valahogy fogyaszthatóvá kell tenni. Ha már azt elérjük, hogy bejöjjenek a galériákba az emberek, azt látni, hogy érdekli őket, és hálásak az élményért. Nem egyszer megtörtént velem, hogy órákig képesek voltunk olyan részletekről beszélgetni laikusokkal, amit a szakma képviselői két perc alatt „lezavarnak”. Az újdonság, néha úgy érzem, többet tud nyújtani. Az Art Week hozadéka is ez: rengeteg embert fogtunk kézen, és vittünk el a galériákba, akik gyakorlatilag beleszoktak ebbe a tevékenységbe.
Vajon miért tartanak sokan attól, hogy bemenjenek egy galériába?
Szerintem létezik az a bizonyos fajta „küszöb-félelem”. Nehéz bemenni egy idegen helyre, ami kívülről hidegnek tűnik, nincs bent senki, tele vagyunk félelmekkel, hogy mit fognak vajon szólni hozzánk, biztos azt akarják, hogy vegyek meg valamit, és így tovább. Viszont csoportosan mindez elmúlik.
Az Art Weeken mindig azt kértem a kurátoroktól vagy a galeristáktól, hogy a legegyszerűbb, közérthető nyelven beszéljenek a műtárgyakról.
Nagyon sokan rendszeres kiállításjárók azóta, követik a művészeket az Instán, és figyelik a pályájukat.
Hajnal Gabriella Kilátás c. kiállításának megnyitója (Fotó/Forrás: Egressy Orsolya, The Space)
Milyen további tapasztalatok vezettek a galéria megnyitásához?
2017-ben indítottuk el a fiatal képzőművészeknek szóló mentorprogramunkat, ahol már négy osztály végzett. A program célja, hogy a művészek tudatosabbá váljanak. A képzés az előadások mellett beszélgetések, közösségi együttlétek, utazások, és kiállítások szervezése köré szövődik. Rengeteget tanultam ez idő alatt az alkotóktól, és sok galeristával is beszélgettem. Úgy látom, hogy alig van kapcsolat a művészek és a kurátorok között, segíteni kell őket abban, hogy jobban megismerjék egymást. Ez egy létező probléma, és igyekszem úgy vinni ezt a galériát, hogy minden hozzám tartozó művész boldog lehessen. Ráadásul folyamatosan kell foglalkozni velük, fontos, hogy tudják, bármiben számíthatnak rám. Például nemrég jött egy megkeresés a MOM Kult ÜvegHázába, és két hét alatt összeraktunk egy pop-up kiállítást. Az évek során megtanultam, hogy nincs lehetetlen.
Egyébként egyáltalán nem gondolom azt, hogy minden művésznek szüksége van galeristára, vagy a pályájának nem minden szakaszában.
Kinek kell, és kinek nem?
Ez egy nagyon érdekes kérdés. Van, aki még nem érett meg rá, és olyan is van, aki nem tud megválni a műtárgyaitól, festményeitől. Visszatérő probléma, hogy szeretnének ugyan eladni, de amikor árakat javaslok, visszakoznak. Fontos az is, hogy a művész lássa, hogy melyik galériában tudná magát elképzelni mind művészkör szempontjából, mind emberileg. Úgy látom, hogy a tudatosság sokat segít ebben is. Olyan is van, hogy a művész és a galéria viszonya elfárad, vagy más irányt vesz, és ez törést okozhat. Ha olyan befutott művészről van szó, aki képes önmagát menedzselni, illetve van egy hozzá közel álló ember, aki ezt felvállalja, előfordul az is, hogy már nincs szüksége ránk.
Felfedező, vagy újrafelfedező szereped is van. Jó példa erre a nyitókiállításotok Hajnal Gabriella kárpitművész munkáiból.
Vannak még bőven csodák, a felfedezés mindig rendkívül izgalmas.
Ez vezetett a galéria művészkörének kiválasztásánál is: olyan alkotókat kerestem, akiknek nem pusztán a munkái érdekelnek, de emberileg is jól tudunk együttműködni, hiszen ez egy véd- és dacszövetség. Hatalmas élmény volt megismerkedni Hajnal Gabriellával, szerencsére mindkettőnknek. 94 éves, és soha nem volt kereskedelmi kapcsolódása, az interneten sem találtam túl sok mindent róla, holott régen sztár volt. Például 1978-ban a Műcsarnokban volt önálló kiállítása, 2009-ben pedig a Gödöllői Királyi Kastély Lovardájában életmű-kiállítása. Körülbelül hatvan, nagyméretű kárpitja van, és olyan frissek, mintha tegnap készültek volna! Láttam a Szent Ferenc kárpitját, ami 3 méternél hosszabb, sárga-fehér-arany a színvilága; tele üres kalitkákkal, vak főalakkal, és van rajta egy elrejtett tojás is, ami a reményt szimbolizálja. Miután festő szakon végzett, úgy dolgozik, hogy megfesti a tervet, abból készít egy műhelyrajzot, és az alapján szövik meg neki a szövőnők. Mindez persze múlt idő, az utolsó harminc évben abbahagyta a kárpitkészítést, és grafikával foglalkozott, rengeteg mesekönyvet illusztrált.
Hajnal Gabriella művei aThe Space Galériában (Fotó/Forrás: Egressy Orsolya, The Space)
Legújabb kiállításotok Koleszár Kata festményeit mutatja be. Őt hogyan fedezted fel, és miért tartod különlegesnek?
Katával egy képzésünk kapcsán ismerkedtem meg, és beleszerettem az Édenkertjeibe. Még 2018-ban kezdett a növényvilág művészi ábrázolásával és a növényi ornamentikával foglalkozni, majd a pandémia alatt lett a fő témája. Az ember növényekkel, természettel való viszonya számos réteget rejt, ami a bezárkózás idejében (karantén) még inkább felerősödött. Urban Paradise olajfestmény-sorozata alapja a vallásokból és kultúrákból ismert Édenkert-ábrázolások továbbgondolása.
Egy ilyen képpel együtt élni mindennapi boldogságot jelent, a részletgazdag alkotásokban újabb és újabb tartalmakat fedezhetünk fel.
Milyen az ideális kapcsolat művész és galéria között?
Alapvetően bizalmi viszonyról van szó, amiben galeristaként fontos feladatom, hogy ne csak a nálunk történő kiállításaikkal foglalkozzak, hanem folyamatosan keressem a lehetőségeket a számukra. Például számos vidéki múzeum van, ahol szívesen fogadják őket, vagy a későbbiekben külföldi galériákba, vásárokba szeretném elvinni a munkáikat. Tehát nem csak ebben a térben gondolkodom a művészek menedzselése során. Mindezt ráadásul személyre szabottan tervezem meg, hiszen más-más habitusú alkotókról van szó. A lényeg az együtt gondolkodás, a közös tervezés, a jövőbe vetett hit, ami mindkettőnket építeni tud.
Koleszár Kata és Bérczi Linda (Fotó/Forrás: Egressy Orsolya, The Space)
A The Space többfunkciós hely, a kiállítások mellett itt van az irodád, és mindenféle programokat is rendeztek. Miért?
Szerintem maga a „white cube”, amikor semmi másról nem szól a kiállítótér, minthogy bemész és megnézel valamit, idejét múlta. Ezért is akartam ide egy kanapét, ezért csináltattam egy padot, hogy le lehessen ülni, nyugodtan nézelődni, átlapozni az albumokat, beszélgetni. Olyan légkört akartam teremteni, hogy aki bejön, úgy érezze, maradhat. Szeptembertől egyébként itt indul az új mentorprogram oktatása, illetve elindítunk egy nyitott művészettörténeti kurzust is Révész Emesével, és további képzéseket is tervezünk. Workshopokat tartunk Kass Eszterrel, és az év végére egy kis karácsonyi vásárral is készülünk.
Az a tapasztalatom, hogy felnőttként ugyanolyan szükségünk van a művészetben való elmerülésre, mint a gyerekkorban.
A honlapotokon olvastam, hogy szívesen beavattok bárkit a műgyűjtés rejtelmeibe, elmondjátok, miről van szó.
Nagyon sok gyűjtővel beszélgettem már, és látom, ahogy szenvedélyesen csillog a szemük, amint a gyűjteményükről mesélnek. Én is ilyen lettem az évek során, ez nem megy másként. Bárkinek adunk tanácsot a műtárgyvásárlásról, gyűjtőknek és érdeklődőknek egyaránt, mert igenis szükségük van arra, hogy egy-egy szituációban valakivel megbeszélhessék a kérdéseiket. Művészeti karrierépítésben és projektmenedzsmentben is tudunk segíteni, átbeszélni, átgondolni, esetlegesen forrásokat találni hozzá.
Egy gazdasági válság mennyire húzhatja keresztbe a számításaidat?
Pontosan emiatt állok több lábon. A képzések legalább annyira fontosak nekem, mint a kereskedelmi láb, és ott van még a tanácsadás is. Hetente kapok vadidegenektől levelet, és sokszor nem is a művész keres meg, hanem egy családtagja vagy barátja. Persze ez még semmire nem garancia, dolgozni kell, hinni és bízni abban, hogy működni fog.
Bérczi Linda, a The Space Galéria alapítója (Fotó/Forrás: Egressy Orsolya, The Space)
Friss galeristaként mire kell törekedned?
Meg kell találni azt az egyensúlyt, hogy minőségi és eladható is legyen az anyag. Egyszerűen nem vagyok még abban a pozícióban, hogy kiállítsak valamit úgy, hogy az nem eladható – értem ez alatt azokat a koncept- vagy installációs munkákat, amiknek művészetileg magas az értéke, de sokkal nehezebb vásárlót találni rájuk. Itthon már ismerik a nevem, van egyfajta bizalmi háló körülöttem, de nem véletlen, hogy a nemzetközi vásárokba csak hároméves működés után lehet jelentkezni.
Egy átlagember bele sem gondol abba, hogy milyen nehéz (és költséges) kortárs művészként érvényesülni, és így igaz ez a galeristára is. Mégis azt látom, hogy az erős belső késztetés és hit meghozza az eredményt.
Mi vonz ebben a foglalatosságban?
Azt hiszem, a művészekkel való beszélgetések miatt szerettem bele ebbe a szakmába. Akkora élményt jelent egy-egy műterem-látogatás! Felszaladok félórára, de négy-öt órán belül nem jövök el, mert annyi téma merül fel, és annyi mindenről lehet beszélgetni. Mindig csodálattal nézem, hogy mennyi gondolkodás, tapasztalat, munka, törődés van egy-egy alkotás mögött, mennyi élettapasztalat fordul át műalkotássá.
Mit mondanál azoknak, akik nem szoktak kortárs galériákba járni?
Azt, hogy a képzőművészethez nem kell érteni, senki nem vár műelemzést egy laikustól. Amit érez, az úgy jó, ahogy van. Szerintem akkor jó egy alkotás, ha érzést vált ki a nézőből, ha nem vált ki, akkor az a mű nem neki szól. Egy jó munkában nagyon sok réteg van és mindenki mást vesz ki belőle. A legfontosabbnak a nyitottságot tartom.
Fejléckép: Bérczi Linda, a The Space Galéria alapítója / fotó: Egressy Orsolya
hírlevél
