Alice Rohrwacher neve talán még nem mond sokat a magyar mozirajongók többségének, de aki látta például a 2018-as A szent és a farkas című drámáját, az bizonyára egyetért velem abban, milyen varázslatos tehetségű rendezőről van szó, aki szinte egy gyermek naivitásával képes a nézőit elvezetni a mesék mágikus világába, úgy, hogy közben mégis félreérthetetlenül a lehangoló valóságról beszél. Az olasz művész rendkívül eredeti módon, már-már a példabeszédek hangvételével mutat rá az átlagemberek vagy a vidéki közösségek hétköznapi problémáira,

Történeteit körüllengi valami furcsa, megmagyarázhatatlan szentség, annak a tudása, hogy alakuljon bárhogy is a világ sorsa, az emberi életet még mindig lehetséges csodaként szemlélni.

Ez a szemlélet pedig szerencsére ugyanígy áthatja legújabb, A kiméra című filmjét is. A 2023-as Cannes-i Filmfesztiválon bemutatott drámájában ezúttal is spirituális utazásra invitál, miközben mégis meg tud maradni szemtelenül profánnak.

Jelenet A kiméra című filmből (Fotó/Forrás: Cirko Film)

A profanitás végső soron pedig adja is magát, a történet ugyanis az 1980-as években játszódik, és egy nemzetközi bűnhálózatba beépült olasz csapatról szól, akik etruszk kori sírokat rabolnak ki. A főhős egy brit férfi, szintén a banda tagja, aki a börtönből szabadulva tér vissza Toszkánába. Arthur (Josh O’Connor) eleinte nem szívesen találkozik régi társaival, hiszen a csapat lényegében hagyta, hogy egy korábbi rablásért egyedül vigye el a balhét. Rövidesen aztán megértjük, hogy a férfinak nincs hová mennie, és valójában nincs is más választása, mint hogy ismét csatlakozzon hozzájuk. A különleges képességgel megáldott Arthur – aki egy mágikus, kettéágazó bot segítségével képes beazonosítani az eltemetett kincsek helyét – ellentétben a többiekkel ugyanis nem pénzért, a meggazdagodás reményében rabol sírokat: álmaiban az ő „kimérája”, elvesztett szerelme, Beniamina (Yile Vianello) emléke kísérti újra meg újra.

Alice Rohrwacher imádnivaló módon képes ugrálni a különböző műfajok és stílusok között: A kiméra bizonyos jeleneteiben egy sztereotipikus olasz melodrámának, máskor könnyed komédiának hat, míg a rablások alatt egy heistfilm feszültségével operál, de egyes esetekben a misztikus atmoszférától sem riad vissza. Bár alapvetően egy romantikus drámáról van szó, a különböző hangulatok remekül megférnek egymás mellett. Ennek köszönhetően hiába áll a cselekmény központjában egy súlyos – etikai és jogi értelemben is vett – bűn, a legkevésbé sem beszélhetünk nyomasztó történetről, ehelyett sokkal inkább egy felemelő, kis túlzással mágikus realista alkotást kapunk, amely

Jelenet A kiméra című filmből (Fotó/Forrás: Ad Vitam Production)

A filmnek két párhuzamos „szála” formálódik szépen lassan, mindegyik Arthurból indul ki, majd válik ketté – éppúgy, ahogy a mágikus bot, amellyel a földalatti kincseket kutatja ki. Az egyik a földi boldogság, a másik valami valóságon túli megbékélés ígéretével kecsegtet. Bármelyik utat is választja végül, az biztos, hogy alá kell szállnia a sötétségbe. Arthurt a meggazdagodás mellett „megkísérti” ráadásul egy újabb szerelem lehetősége is: Beniamina anyjánál megismer egy furcsa, de a maga különcségével és naiv tisztaságával mégis szeretetteljes szolgálólányt, Italiát (Carol Duarte), akiről nézőként hamar elhisszük, hogy képes lehet fényt vinni a férfi életébe.

Rohrwacher drámáját nem csupán a szívhez szóló, metaforikus történet, hanem a karakterek is hihetetlenül élővé teszik,

A korona című sorozatból is ismert Josh O’Connor remek választás volt a főszerepre, a színész mély érzékenységgel jeleníti meg Arthur szűnni nem akaró melankóliáját. Különös módon akkor érezhetjük át a leginkább az összetört szívű férfi bánatát, amikor néha, egy-egy pillanatra elgyötört arcán mégiscsak megjelenik egy halvány mosoly. Nem meglepő módon a Beniamina édesanyját alakító Isabella Rossellini ugyancsak varázslatosan lehel életet karakterébe.

Carol Duarte és Josh O'Connor A kiméra című filmben (Fotó/Forrás: Ad Vitam Production)

Az igazi sztár számomra azonban egyértelműen Carol Duarte, aki teljes megjelenésével, főként ragyogó tekintetével képes átadni azt a fajta eszményiséget, ami Italiát jellemzi. A történet egyik legemlékezetesebb pontja, amikor a lány táncra perdül egy mulatságon. Ez a pillanat – Hélène Louvart operatőri munkájának is köszönhetően – a film egyik legjobban sikerült, elbűvölően szuggesztív jelenete, amely sokáig beleég az emlékeinkbe.

És nem kevésbé igaz ez a befejezésre sem, ami abszolút felteszi a pontot az i-re: Rohrwacher egy gyönyörű zárással bocsátja útra a nézőket, olyan megoldással, amelyet a szívünkkel bár megértünk, mégis csupa kérdéseket vet fel bennünk. A kimérát elsősorban az ehhez hasonló emlékezetes pillanatok miatt érdemes látni, no meg azért, mert magunkra, saját fájdalmainkra ismerhetünk benne.

Fejléckép: Josh O'Connor A kiméra című filmben (Fotó/Forrás: Ad Vitam Productions)