„Csodálatos embereket ismertem meg” – Déri Miklós egy erdőben állította ki legújabb képeit

A helyi lakosok és a bebírók kapcsolata évszázadok óta téma a Balaton-felvidéken élők számára. A fotó mágikus hatásának köszönhetően a most kiállított kettős portrékon megjelenik az eddig talán meg sem fogalmazódott, de mégis jelenlevő kapcsolódás a két csoport között. A képeken kirajzolódó viszonyrendszerek, a környezet apró részletei, mind-mind további kérdéseket és gondolatokat indítanak. Erről, és sok minden másról is beszélgettünk Déri Miklós fotóművésszel, aki régóta visszajár erre a vidékre.

Évek óta fontos neked az online jelenlét, már a megnyitó előtt az összes képet feltetted a facebookra. Miért?

Fontos a számomra, hogy minél több helyre eljussanak a képeim. Ha elvinném egy galériába, mondjuk két-háromszáz ember látná, így több ezerhez eljut. Adminisztrálni sem szeretek, nem is tudok, és rájöttem, hogy tökéletes platform a Facebook, gyakorlatilag, mintha egy galéria lenne. Pillanatok alatt eljutnak a képek a világ másik felére, és még a visszajelzéseket is elolvashatom. Szeretem, ahogy az emberek megbeszélik például azt, hogy milyen az igazi portré. Én nem szólok bele, hagyom folyni a dolgokat. Most is sokat gondolkodtam, hogy tegyek-e valamilyen magyarázó szöveget a feltöltött anyaghoz, hogy mi is az a bebíró, vagy kiket látnak a képeken, de aztán rájöttem, hogy akit érdekel, annak a kiállításon úgyis kiderül.

Honnan jött az ötlet, hogy egy erdőben állíts ki?

Már régóta szerettem volna felhasználni azokat a környezeti elemeket, amelyek éppen az adott anyagot meghatározzák, akár épített, akár természeti környezetről volt szó. Ez a harmadik olyan kiállításom, ahol hasonló a koncepció, ezeken a portrékon is meghatározó a környezet. Ilyen volt a Rákóczi-téri Csarnok és környezete, ott is azt szerettem volna, ha a csarnok oszlopai közé lettek volna kifeszítve a képek, de sajnos nem tudták megoldani. Aztán amikor az újpesti kismestereket fotóztam, egy parkban szerettem volna kiállítani, az sem jött össze. Itt Salföldön, a Bányánál, végre ki tudjuk használni a lehetőséget, és a mellette levő domboldalon végre térben tudjuk kiállítani az anyagot.

Egy fiatal akácerdő ösvényén keresztül vezet az út a kiállításhoz, nem nagy terület az egész, 10-15 perc alatt bejárható. Olyan, mint egy galéria az erdőben, a végén egy tisztással.

Déri Miklós (Fotó/Forrás: Becze Anita)

Ezért nyomtatod teherautóponyvára a képeket?

A külső megjelenés miatt, hiszen idő- és időjárásálló. Szeretem az anyag struktúráját is, nagyon jól kijönnek rajta a részletek és könnyen kezelhető. A csarnokbélieket ott is hagytam, a zöldségesek azóta is használják, például letakarják vele az árut. Gyűrődik, koszolódik a ponyva, és azt vettem észre, hogy mindez jót is tesz a képnek: megérleli. Itt kétméterszer másfélméteres méretűek a nyomatok, úgyhogy elég nagyok ahhoz, hogy egy külső térben is értelmezhetővé váljanak.

Esti megvilágítás lesz?

Arra nem volt büdzsé, de egy bebíró-vacsorán, teljesen váratlanul, összejött rá a pénz. Valaki kitett az asztalra egy húszezrest, és így tovább. Iszonyú megható volt, a képek miatt is, és azért is mert egy közösség hozott áldozatot.

Ki segített még?

Becze Anita rengeteget segített az egész projectben, korábban a Szellemkép Szabadiskolában tanítottam őt. Vitte az egész adminisztrációt, koordinálta az embereket, helyszíneket, időpontokat egyeztetett, ő hozta a lámpát, töltötte az akkumulátorokat, úgy működött, mint egy rendes asszisztens. Közben a barátom, Nagy Feri előlépett másodasszisztensnek, tőle is rengeteg segítséget kaptam.

Déri Miklós munka közben (Fotó/Forrás: Becze Anita)

A tematikát, vagyis a helyiek és az ide betelepültek, azaz a bebírók kettős portréját te találtad ki?

Ez is egy kisebb csoda. Három-négy éve foglalkoztat már a Káli-medence jelenség. A barátaim miatt kezdtem ide járni, a hegyek és a dombok annyira nem izgatnak, nem is tudom megkülönböztetni őket, nekem sokkal fontosabbak az emberek. Kik ők, mivel foglalkoznak és mitől függ, hogy egy helyen jól érzem magam, vagy visszamennék-e. Szóval

régóta tűnődőm azon, hogy is van az, hogy itt egy hét alatt több barátommal találkozom, mint Pesten tíz év alatt.

Az egész közösségi hálónk, mintha itt kötne ki nyaranta. Izgatott a téma, de nem találtam kapaszkodót az elinduláshoz. Aztán a Bányától jött a felkérés, Pálosi Bogi keresett meg azzal, hogy csinálnék-e náluk egy kiállítást. Ő dobta be a bebírók kifejezést. Ismertem már a szót, de nem tudtam igazából, hogy mi a jelentősége. Így kezdődött, ez a szó indított el.

Miért döntöttél a kettős portré mellett?

Szerettünk volna valamiféle érzékenyítést, ezért hoztam össze két csoportot. Az egyszerű, könnyen érthető eszközök érdekelnek, és ezeket a képeket is azoknak szánom, akik itt megnézik, nem kurátoroknak vagy galériásoknak, hanem ennek a közösségnek. Én jobban ismerem a bebírókat, mint a helyieket, néha az az érzésem, mintha többen is lennének, de ez nincs így, csak többet találkozom velük. Két nagyon erős halmazról van tehát szó, akik megpróbálják kezelni ezt az élethelyzetet. Érdekes módon, mégsem a konfliktus jellemző a viszonyukra, azt inkább a régebbi és az új bebírók között érzem. A helyiek és a bebírók között inkább életmódbeli különbségek vannak, Fekete Imi szerint (Mindszentkálla „mindenese”, a falu szülötte – szerk.) ez már az 1700-as években elkezdődött.

Nem gondoltam, hogy nekem itt valamiféle igazságot kellene keresnem, vagy meg kellene fejtenem ezt a jelenséget. Inkább csak úgy képzeltem el, hogy a képeimen megmutatom a helyieket, a bebírókat és azt a környezetet, ahol élnek.

Déri Miklós munka közben (Fotó/Forrás: Becze Anita)

Hogyan választottad ki a szereplőidet?

Valójában nem én választottam ki őket, ez is egy folyamat volt. A bebírók jelentős részét ismertem, az ő feladatuk volt, hogy hozzanak egy-egy olyan helyi embert, akivel valamilyen kapcsolatuk van, és akivel szívesen szerepelnének egy fényképen, akár egy játék kedvéért. Aztán rájöttem, hogy nem is a létrejövő fotó lesz itt a fontos, az csak a dokumentáció egy pillanata, hanem az, hogy két embert összehozok. Az meglepett, hogy találkoztam olyan véleményformáló bebírókkal, akiknek semmilyen felvállható kapcsolata nincs a helyiekkel. Olyan probléma is felmerült, hogy egyes favakban már nem nagyon élnek helyiek.

A hely szelleme, vagyis maga a helyszín is főszerepet kap a képeken.

A bebírókat kértem meg arra, hogy mondjanak olyan helyszíneket, ami számukra fontos, bármilyen szempontból. A legtöbb helyszínen kifejezetten éreztem az érzelmi kapcsolódást. Tehát a folyamat, a két ember találkozása, közeledése túllépett a hétköznapi helyzeteken, picit ünnepélyszerű, szakrálisabb hangulatot teremtett közöttük. Még azt is rájuk bíztam, hogy milyen ruhában legyenek, csak a két szék volt állandó, és a távolság közöttük, ami szerintem éppen egy beszélgetésre alkalmas távolság.

Meggyőződésem, hogy egy fényképnek mágikus hatása tud lenni, és az, hogy együtt szerepel rajta két ember, életre szóló kötést jelenthet.

Déri Miklós munka közben (Fotó/Forrás: Becze Anita)

A festőiség ezeken a képeiden is hangsúlyos, hogyan jött a kompozíció?

Mindig késő délután, kora este fényképeztünk, és csak egy lámpát használtam az alakok megvilágítására. Sokáig gondolkoztam azon, hogy milyen plánban, milyen látószöggel fényképezzek, végül is az ülő és egészalakos beállítást választottam. Az is szempont volt, hogy a két alak és a környezet hasonló hangsúllyal jelenjen meg a képen. Ebben a beállításban erősen megjelenik a testbeszéd és a két szereplő egymáshoz való viszonya. Jó pár dolgot később vettem észre a képeken, például, hogy milyen gyakran tükrözik egymást az alakok, ami egyfajta tiszteletet jelent a testbeszédünkben.

Az is nagyon érdekes, hogy karakterre, személyiségre, milyen hasonló embereket hoztak magukkal a bebírók, sokszor mintha testvérek lennének.

Nagy a gyakorlatod a portrékészítésben, miért választottad ezt a műfajt?

Amikor a Narancsnál dolgoztam 13 éven át rengeteg portrét kellett készítenem, és bevallom, sok dilemmát okozott. Nem tudom, miért, talán a főiskolán nem tanultam meg rendesen világítani, de talán nem is érdekelt ez a műfaj. A fekete-fehér portréimmal kezdtem megtanulni ezt az egészet, a barátaimat fényképeztem – valójában újra, mert sajnos a 80-as években készült képeim mind elvesztek. Szóval nem volt olyan magától értetődő a számomra a portré. Nem jött könnyen.

Déri Miklós munka közben (Fotó/Forrás: Becze Anita)

Hiába beszélünk életmódbeli különbségről vagy távolságról a két csoport között, ezeken a képeken összekapcsolódnak az emberek.

Majdnem minden este valamilyen társaságban vagyok, helyiekkel nem nagyon találkozom ott. Úgy látom, hogy nem kapcsolódnak ezek a közösségek, nem mennek el egymás programjaira az emberek, még akkor se, ha ingyenesek, pedig rengeteget tanulhatnának egymástól. Azt hallottam, hogy nem azért nem járnak kulturális eseményekre a helyiek, mert azokat a bebírók rendezik, hanem egyébként sem mennének. Más érdekli őket. Egymással is ritkán járnak össze, nincs igazi közösségi élet, a hivatalos ünnepeken túl. És ez még csak nem is magyar jelenség. Egy New Yorker-es újságíró írt erről egy könyvet, amiben az olasz és a német bevándorlók által alapított amerikai városokat hasonlította össze. Rájöttek ugyanis, hogy alig volt szív- és érrendszeri megbetegedés az olaszok között és ennek az okát kutatták. Nem a táplálkozás, nem az ivóvíz volt a megfejtés, hanem az a közösségi háló, ami az olaszoknál jól működött: ha valakivel történt valami, mondjuk elvesztette a munkáját, mögötte állt a közösség, nem hagyták magára.

Amikor igent mondtál a kiállításra, gondoltad volna, hogy ennyire sokrétű lesz ez a project?

Egyáltalán nem. Az összes portrésorozataim közül éppen ezért talán ez volt a legizgalmasabb, legszemélyesebb folyamat. Csodálatos embereket ismertem meg!