Azt nyilatkozta, megtört a jég azzal, hogy egy intermediális művész kapott Kossuth-díjat. Mit szólt, amikor megtudta, hogy idén ön is részesül az állami elismerésben?
Nagyon örültem, és meg is lepődtem. Ez a meglepettség még most is tart. Korábban inkább a klasszikus festő- szobrász- vagy grafikusművészek kaptak ilyen magas szintű elismerést, intermédia művészek nem. Noha ez nem az én személyemről szól, különösen örülök annak, hogy valahol mégiscsak értékelik a több évtizedre visszanyúló, a vidéket ábrázoló műveimet, és a munkáim műfaji sokszínűségét.
Feltételezem, rengetegen gratuláltak a Kossuth-díjhoz. Támadás nem érte esetleg amiatt, hogy elfogadta? Gondolok itt arra, hogy 2012-ben a Műcsarnokban performanszt rendezett a szabad művészetért, kiállt a távozni kényszerült akkori igazgató, Gulyás Gábor mellett, és az MMA-ból is kilépett, később azonban visszalépett.
Szerencsére nem ért semmilyen támadás. 2012-ben és 2013-ban viszont valóban sokan nekem ugrottak, ami nagyon megviselt. Több mint tíz éve nyílt a Másik Magyarország című kiállításom,
az akkori kiélezett politikai helyzet miatt pedig méltatlan szituációkba kerültem. Ez viszont már a múlté.
Most mindenhonnan pozitív visszajelzéseket kapok. Mondhatnám azt is, ha nem nagyképűség, hogy a művészetem a napi politikai csatározások fölé emelkedett.
Bukta Imre (Fotó/Forrás: Váraljai Szandra/Fidelio)
Mi volt a koncepciója a Godot Intézetben most látható, Műveljük kertjeinket! című kiállításnak?
A tárlat kurátora, Gulyás Gábor fogalmazta meg a koncepciót, miszerint ne menjek messzire a lakhelyemtől, a közvetlen környezetemből merítsek. A legtöbb művet kifejezetten erre a kiállításra készítettem, beleértve a helyspecifikus installációkat is. A tárlaton minden szekció külön címet kapott. A Kertek alja egység képeinek motívumait például a mezőszemerei Kertekalja utcából csipegettem össze. Az utca tényleg ott húzódik a házunk sarkánál. Jó ötletnek bizonyult a koncepció, mert lám, milyen izgalmas történetek bontakoztak ki, alig néhány száz méterre a lakhelyemtől.
Bukta Imre (Fotó/Forrás: Váraljai Szandra/Fidelio)
Évtizedekig élt Szentendrén, ahol saját bevallása szerint bátor volt, bátran alkotott. Amikor visszaköltözött szülőfalujába, Mezőszemerére, hová lett a bátorsága, eltűnt vagy átalakult?
Megszelídült valamilyen formában. Még 1975-ben költöztem Szentendrére, így a „szentendreiségem” főként a szocializmus időszakához köthető. A Vajda stúdióval és annak tagjaival, mások mellett ef Zámbó Istvánnal és feLugossy Lászlóval, sok akción és performanszon vettünk részt, valamint kiállításokat szerveztük. Bátorságot adott a viselkedésük és hozzáállásuk, amit akár posztdadának is nevezhetünk. A „mindenki művész és mindent szabad” jeligére alkottak és dolgoztak. Engem ez vonzott.
Noha csendesebb figura voltam, csinálhattam a magánmitológiámat.
Kicsit kilógtam ugyan közülük, de azért attitűdben mégis hasonlóak voltunk. A szentendrei évek így ketté oszthatóak, mert a rendszerváltással egy új időszak kezdődött a közéletben is, én pedig sokkal többet éltem ott a szocializmus alatt.
Bukta Imre (Fotó/Forrás: Váraljai Szandra/Fidelio)
Milyen volt, amikor visszaköltözött Mezőszemerére?
Kihagytam egy-két évet, nem festettem. Ha úgy tetszik, terapikusan ápoltam magamat, nyalogattam a sebeimet, mert nagyon rossz volt eljönni Szentendréről. Túléltem viszont, és fel tudtam állni, utána pedig egy új szemszögből kezdtem látni a falut. Nemcsak látogatóba utaztam haza, mint korábban, hanem letelepedtem, és ott élek a mai napig. Egy vagyok a falubeliek közül.
Ugyan én nem a füvet gereblyézem, de magam is napszámos vagyok, csak másképp: ecsettel szórakozom a vásznon.
Mezőszemerén túl azon, hogy új motívumokat bányásztam ki a mélyből, és ha nem nagyképűség ezt mondani, elkezdtem festővé válni, legalábbis igyekeztem. Elmerültem a festésben, elővettem azt a tudást, amit néhány évtizeddel azelőtt autodidaktaként elsajátítottam. Akkoriban nem kaptam nemzetközi meghívást kiállításra, nem foglalkoztam installációval, csak a festésre koncentráltam.
Korábban szívességből „ingatlanozott”, azaz a faluban üresen álló házakat ön mutatta meg az érdeklődőknek. Ezekben az épületekben a lakók gyakran otthagyták a bútoraikat, a különös látvány pedig megihlette, és új művek megfestésére inspirálta. Szokott még ilyesmivel foglalkozni?
Most már egyre kevésbé, mert elfogytak az eladó házak Szemerén. A legtöbbet megvették, és – legnagyobb megdöbbenésemre – a duplájára emelkedtek az ingatlanárak is. Nem könnyű most már egy kádárista kockaházat megvásárolni. A kiállításon a Romantika a legjobb üzlet című egységben két olyan kép is szerepel, amelyeket az ingatlanozáskor bemutatott egy-egy szobabelső ihletett. Jól tettem, hogy akkor rászálltam ezekre, mert most már be sem tudnék jutni ilyen házakba.
Bukta Imre (Fotó/Forrás: Váraljai Szandra/Fidelio)
A nyolcvanas években Németországban, Ausztriában, Svédországban is volt önálló kiállítása, 1980-ban pedig a párizsi Pompidou Központ mutatta be munkáit egy csoportos tárlaton. Sosem akart külföldre költözni, hogy nemzetközi karriert futhasson be?
Pont Párizsban találkoztam Méhes László festőművésszel, aki ide disszidált, és megkérdezte, nem maradnék-e én is ott, de nem akartam. Még Budapestet is túl nagy városnak éreztem, nemhogy Párizst. Egy alkalommal pedig, amikor Új-Mexikóban egy nagy projektben vettem részt, olyan világhírű művészekkel, mint Anish Kapoor és Bruce Nauman, egy ottani galerista felajánlotta, hogy maradjak nála. A terv szerint egy éven át dolgoztam volna a műhelyében, és utána bedobott volna az amerikai piacra. Elképzelhető, hogy egy középkategóriás, kifejezetten a piacra termelő művész válhatott volna belőlem,
de én nem akartam magamat ilyen módon listázni, így inkább hazajöttem.
Meg hát, szeretem a hazámat.
Akkor nem bánta meg, hogy hazatért?
Nem. Jó döntés volt, még akkor is, ha azután hosszú, szívós munka következett, és a figyelem sokáig nem irányult rám. Meg sem fordult a fejemben, hogy feladjam. Egy olyan úton haladok, ami még sok titkot rejt, de mégis valahonnan ismerős. Például a gyerekkoromból a szagok, az illatok. Valahol ott élnek a zsigereimben, ahogy a dédnagyapám sejtjei. Amikor megfestek egy képet falusi témában, ilyenekre gondolok, és arra, hogy a változás örök. Bizonyos dolgok, amelyek száz évvel ezelőtt léteztek és működtek, mára kikoptak, megváltoztak, de ez így természetes.
Bukta Imre (Fotó/Forrás: Váraljai Szandra/Fidelio)
Miért pont a dédnagyapját említette az imént?
Azért, mert ő például a külföldi életet választotta, kiment Amerikába a meggazdagodás reményében, jó néhány szemereivel együtt, és aztán ugyanolyan szegényen jött vissza. A kevés vagyonából azonban ő is adakozott 1903-ban, amikor felállították azt a Sarlós Nagyboldogasszony szobrocskát, ami azóta is ott áll Mezőszemere közepén, a falu védőszentjeként. A szobor megihletett, egy Sarlós Nagyboldogasszony-installáció ugyanis a kiállításon is helyet kapott. Mária az ocsúban áll, hatalmas üvegvitrinben, bizonyos időközönként pedig az ocsú belepi a szobrot, majd lepereg róla.
Ha már a gyerekkora szóba került, miért akart hatévesen világgá menni?
Mert nagyon kívántam, hogy szeressenek. Nagyon zárkózott gyerek voltam,
középső szülöttként pedig úgy éreztem, nem szeretnek, de a pontos okára nem emlékszem, csak az érzésre.
Amikor világgá mentem, egészen a falu határáig szaladtam. Huncut voltam a magam módján, mert azért olyan gyorsan nem futottam, hogy a nővérem ne érjen utol. Hát, ilyen érzékeny kisfiú voltam.
Fejléckép: Bukta Imre (Fotó/Forrás: Váraljai Szandra/Fidelio)
hírlevél
