A BIDF egyedi, különleges, máshol nem látható filmjeinek többsége először és utoljára látható Magyarországon. Az ötéves fesztivál helyzetéről, koncepciójáról, a közönségről és a filmekről beszélgettünk Sós Ágnes rendezővel, a BIDF igazgatójával.

Ötéves lett a fesztivál, stabilizálódik a helyzetetek?

Olyan értelemben nem stabilizálódik a helyzetünk, hogy a pályázható helyeken nem emelkedik a támogatásunk összege, pedig már bizonyítottunk, már nem kérdés, hogy jót csinálunk. Egy összeg sem emelkedik, és van, ahol csökken. Például Budapest Főváros Önkormányzata egy fillért sem adott az idén. Indoklás nincs. A Magyarországról befolyó összegek csökkentek, amit úgy tudunk pótolni, hogy minden lehetséges külföldi pályázaton elindulunk. Idén Európa és a NATO volt a fő támogatónk.

A nemzetközi támogatásból nullára ki tud jönni a fesztivál?

Sajnos nem. Még a minimálbért sem tudjuk odaadni az olyan kollégáinknak, akik hónapokon át napi 8-10 órát dolgoznak. Itt mindenki elhivatott, de valami másból él. Reklámra is alig van pénzünk, nemhogy nullára nem jövünk ki, hanem abszolút mínuszban vagyunk, és csak magunkon és a reklámokon tudunk szorítani.

Nadia terhe (Fotó/Forrás: BIDF)

Én úgy látom, hogy öt év alatt sokan megismerték a neveteket.

Igen, javul a helyzet, de azért kézi vezérléssel működünk, és munkával helyettesítjük a pénzt. A társadalom minden szegmensébe megpróbálunk beférkőzni és külföldön is elég jó hírünk van.

A közönség szempontjából milyen tendenciát látsz?

Szerintem az érdeklődő, igényes emberek jönnek ugyanúgy minden évben, csak a számuk nő, szerencsére. Mi tényleg megszólítjuk a tűzszerészeket, ha arról szól a film, a postásokat, a fodrászokat, és jönnek, tudom. Nincs mese, addig nem nyugszunk, amíg nem ülnek ott a nézőtéren. Nem engedhetjük meg, hogy egyetlen néző úgy menjen el, hogy nem zseniális alkotást látott.

BIDF plakát (Fotó/Forrás: BIDF)

Erről szól a civil nagykövetek kezdeményezésetek is?

Igen, minden egyes filmhez felkértünk egy nagykövetet, hogy hírt vigyenek rólunk a társadalom különböző csoportjaihoz. Civil szervezetekkel, egyetemekkel állunk kapcsolatban, így szervezzük a közönséget. Elhívtuk például a Madártani Egyesület szóvivőjét, egy genetika professzort, az állatorvosi egyetem docensét, Közel-Kelet kutatót, Európa-bajnok versenytáncost, attól függően, hogy miről szól a film. Sőt, van 12 olyan film, amelyiknek diák nagykövete is van.

Szerinted a dokumentumfilmmel kapcsolatban mitől tart a közönség?

Azt hiszem, hogy nem elég színvonalas filmeket láttak korábban, és ezért tartanak a dokumentumfilmektől. A mi filmjeink filmművészeti alkotások, örökre veled maradnak, mert annyira mélyek – de valóban vannak sztereotípiák a műfajjal kapcsolatban. Például, hogy a dokumentumfilm unalmas, vagy, hogy mindig a nyomorúságról szól, de nem a mieink! Sok film mutat nehéz élethelyzeteket, hiszen az élet maga súlyos, de a játékfilmek is nagyon kemények tudnak lenni, még akkor is, ha semmiről sem szólnak.

Az előválogatás során könyörögtem a főszelektorunknak, Manuel Contrerasnak, hogy próbáljon meg vidámabb filmeket keresni. A legtöbb filmünknek a végén ott a feloldás, de azért van néhány olyan, amelyik bizony nagyon elgondolkodtat arról, hogy mit érdemel az emberiség, és hogy hova jutottunk. A valóság nagyon fel tudja kavarni az embereket, mert olyan dolgokba láthatnak be, amikbe maguktól az életükben soha nem tudnának. Ezek a filmek emberi életek, sztorik, mesék, és olyan erős hatással tudnak lenni, mint egy regény. Nálunk sokan nem ismerik ezt az egészestés, eleve mozikba készülő filmes-dokumentumfilm műfajt, mert sajnos nem forgalmazzák itthon, kiszorul a televíziókból is, így nehéz hozzájutni - de Európa többi országában nemhogy jól ismeri a közönség, de ez a legtrendibb filmes műfaj.

Gettó Balboa (Fotó/Forrás: BIDF)

Minden filmhez hívtok alkotókat, a vetítéseket pódiumbeszélgetések követik. Milyen a hangulat a fesztiválon?

Rendezőket, producereket hívunk, akik által jóval kibővül a film, a szereplők „lelépnek a vászonról”, beszélgetni lehet velük és kulisszatitkokba avatnak be minket. Élményt kap a néző. A szó szép értelmében a BIDF egy esemény, ide nem egy egyszeri filmnézés miatt jönnek az emberek, jóval többet ad annál. Van egy hangulata, jövés-menés, egyik teremből ki, egy másikba be, ismerős arcokkal lehet találkozni, egymást megszólítják ismeretlen emberek. A pódiumbeszélgetések mellett 9 filmhez komoly kerekasztal-beszélgetéseket is szervezünk, nemzetközi térségek szakértőivel.

Bármilyen nehéz is, kérlek, emelj ki néhány filmet az idei programból.

Rengeteg szociológiai, emberi jogi, gyerekeket érintő filmünk lesz, szegénységről, gyereksorsokról. Például a Földanya gyermekei című film, egy holland családi gazdaságban élő négy kisgyerekről szól, akik pici koruk óta segítenek a gazdaság működtetésében, imádják a paraszti munkát, a földet, az állattartást, és majd át akarják venni a szüleiktől a gazdaságot, ha felnőnek. Látni a tízév körüli kisfiút, ahogy szereti, simogatja, öleli a malackákat, akiket aztán elvisznek a vágóhídra. Nagyon megrendítő, ahogy ott áll a könnyes szemeivel és takarítja az üres istállót.

Földanya gyermekei (Fotó/Forrás: BIDF)

Izraelből érkezik a Vadkórház című film, eljön a főszereplője, egy állatorvos. Gyönyörű film, szembesít élettel-halállal. Elképesztő, ahogyan az az orvosok és ápolók hónapokon át küzdenek a vadonból kiszakadt, megsérült vadállatokért, míg aztán meg kell hozni a döntés, hogy sikerült-e megmenteni őket, vagy sem. Mert ha nem sikerült, azt az állatot nem lehet visszaengedni a vadonba.

Vadkórház (Fotó/Forrás: BIDF)

Egyik kedvenc filmem az Ugatás a távolból, amely úgy mutatja meg az ukrán válságot egy nagymama és az unokája csodálatos emberi kapcsolatában, hogy a háborút nem is látjuk, csak a folyamatos fegyverropogást és bombázást halljuk. Lesz egy filmünk Putyinról is, a Putyin szemtanúi. Vitaly Mansky, egykori propagandafilmese készítette róla húsz évvel korábban felvett anyagokból összevágva. Döbbenetes erejű filmet alkotott, amelyben egykori önmagát, mint rendezőt, saját lelkiismeretét is kérdőre vonja.

A hinta (Fotó/Forrás: BIDF)

Szívbemarkoló, gyönyörű történet a libanoni film, A hinta. Elképesztő film egy családi titokról, megríkattam vele a libanoni nagykövetséget. Egy jómódú polgári családban játszódik, idős házaspárról szól, 90 év körüliek lehetnek. A bácsi már nagyon gyenge, amikor a lányuk egy autóbalesetben meghal. A család nem meri elmondani neki, mert félnek, hogy azonnal megáll a szíve – de a néni tudja. A filmben végig ott a feszültség, ahogy titkolózik a család, szenved az anya, az apa meg várja a lányát. A mi filmjeink telis-tele vannak finom részletekkel, szomorúságukban, szépségükben igazán felemelők.