Egy film sikerét több szempont alapján is lehet értékelni, hagyatkozhatunk például a kritikusok véleményére, a fesztiválokon és gálákon elnyert vagy el nem nyert díjakra, és persze ott vannak a jegyeladások is. Ez utóbbi már csak azért sem elhanyagolható, mivel végső soron a filmgyártás, főleg Hollywoodban, továbbra is pénzügyi megfontolások alapján működik. Ez a szempont azonban nem a legmegbízhatóbb indikátor, mivel nem ad egyenes visszajelzést az adott mű értékére vonatkozóan. Ma már nehéz elhinni, milyen, ma már kultikusnak számító filmek buktak meg pénzügyi értelemben a debütálásuk idején. Ezek közül gyűjtöttünk össze néhányat, amelyek jól példázzák, milyen nagy a különbség aközött, ha egy film pénzt hoz, és ha egy film megéri a pénzét. Listánk egyúttal ajánlóként is szolgál, a bemutatott alkotások közül egyet sem érdemes kihagyni.

Félelem és reszketés Las Vegasban (1998)

Ma már valószínűleg alig találni olyan művészmozit, amelynek előterében ne lógna kinn Terry Gilliam 1998-as rendezésének plakátja, ám a Hunter S. Thompson regénye alapján készült film megjelenése idején közel sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. A történet pszichotikus-szürreális világa bizonyára sokakat elijesztett, amire a kritikusok is rásegíthettek, sokan ugyanis úgy vélték akkoriban, bár vizuális értelemben kreatív alkotásról van szó, de összességében a film céltalan és nem szól semmiről. Ennek eredményeképp a Félelem és reszketés Las Vegasban bevétele meg sem közelítette a gyártási költségeket. A pozitív oldalon ugyanakkor sikerként könyvelhették el az alkotók, hogy megnövelte az érdeklődést Hunter S. Thompson regénye iránt. Mindez persze valószínűleg nem viselte meg Gilliamet, aki egy interjúban azt mondta a rendezéséről: „Azt szeretném, hogy minden idők egyik legjobb és leggyűlöltebb filmjének lássák.”

Twin Peaks – Tűz, jöjj velem! (1992)

Miután 1991-ben a második évad után váratlanul eltörölték a Twin Peakset, a rajongók legnagyobb örömére David Lynch bejelentette, hogy egész estés filmben tér vissza a sorozat világába. Csakhogy, a közönség elvárásaival ellentétben, a rendező nem folytatni akarta a félbeszakadt történetet, hanem egy előzményfilmben gondolkodott, amely visszatér a sorozat alapjaihoz. Ráadásul a film munkálataiban végül nem vett részt a Twin Peaks társszerzője, Mark Frost sem, így Lynch kis túlzással szabadon engedhette fantáziáját – a tőle egyáltalán nem meglepő, a korábbinál is különösebb, szürreális jelenetek azonban végleg kiverték a biztosítékot, a szakmánál és a közönségnél egyaránt. A filmet 1992-es cannes-i premierjekor kifütyülte a közönség, Quentin Tarantino pedig azt nyilatkozta: „David Lynch olyan mélyen eltűnt a saját s*ggében, hogy egyáltalán nincs kedvem megnézni még egy David Lynch-filmet, amíg nem hallok valami mást.” Hosszú éveknek kellett eltelnie, míg a rajongók megértették, hogy a Tűz, jöjj velem! valójában rendkívüli módon tágította és elmélyítette a Twin Peaks rejtélyét. A filmet ma már egyenértékűnek tartják a sorozattal, és utólagos elismerése is hozzájárulhatott, hogy Lynch végül 2017-ben elkészítette a várva várt harmadik évadot.

A komédia királya (1982)

Még a legendás Martin Scorsesének sem sikerült minden alkalommal beváltani a hozzá fűzött reményeket, így történt ez 1982-es klasszikusa, A komédia királya esetében. A film egy megszállott férfiról szól, aki a fejébe veszi, hogy híres komikussá válik és fellép a kor legnézettebb showműsorában. Amikor azonban a terve újra és újra kudarcba fullad, már attól sem riad vissza, hogy elrabolja a műsor házigazdáját. A korlenyomatként és médiakritikaként is helytálló alkotást a korabeli kritika többnyire pozitívan fogadta és elismerte érdemeit, a közönség viszont nem tudott mit kezdeni a történet furcsa, sötét humorával. Ebben bizonyára a Taxisofőr néhány évvel korábbi sikere is közrejátszott, amely magasra tette a nézők elvárásait, főként, hogy Scorsese ismét Robert De Niróval dolgozott együtt. A film végül 2,5 millió dollár bevételt hozott, ami igencsak csalódáskeltő eredmény volt, főleg, hogy a teljes gyártási költség elérte a 19 millió dollárt.

The Master (2012)

Paul Thomas Anderson drámája esetében a bukás relatív. A szakma ugyanis egyöntetűen jól fogadta az alkotó bravúros forgatókönyvét és rendezését, valamint a két főszereplő, Joaquin Phoenix és Philip Seymour Hoffman briliáns alakítását, (Velencében számos díjat kapott a film, emellett három Oscarra is jelölték), és a nyitónapon rekordot döntött, ugyanis több mint 240 ezer dolláros bevételével akkor minden idők legjobb függetlenfilmes indulását tudhatta magáénak, de a produkció végül az Egyesült Államokban nem érte el a szélesebb közönséget. Ma már egyértelműen a 2010-es évek legjobb filmjei közt említik. A történet egy második világháborús veteránról szól, aki a frontról visszatérve nem találja a helyét a társadalomban, ám hamarosan új otthonra lel egy furcsa szektában.

Donnie Darko (2001)

Na jó, Richard Kelly filmjéről azért utólag sem nehéz megérteni, miért nem tolongtak érte a nézők a mozikban, mert ebben a különleges hangulatú történetben minden benne van, amitől a szélesebb közönség többnyire irtózik: furcsa párbeszédek, egy mentális problémákkal küzdő főhős, szürreális álmok, a természetfelettibe hajló fizikai elméletek és egy igencsak nehezen értelmezhető befejezés. A helyzeten az sem segített, hogy a filmet október 26-án, másfél hónappal a szeptember 11-i terrortámadások után mutatták be. A Donnie Darkóban ugyanis van egy jelenet, amelyben egy repülőgép futóműve lezuhan az égből, ez pedig a korabeli előzetesben is látható volt, valószínűleg ennek is köszönhető, hogy kevesen voltak kíváncsiak rá a mozikban. Ennek ellenére a rajongók életben tartották a produkciót, és óriási kultusz alakult ki körülötte, nem csak lenyűgöző narratív ereje és felkavaró, újranézésre csábító titokzatossága miatt, hanem az akkor még csak 21 éves Jake Gyllenhaal döbbenetesen érett alakítása miatt is.

A remény rabjai (1994)

Az IMDb 250-es toplistájának élére még évtizedekkel ezelőtt bebetonozta magát Frank Darabont klasszikusa a közönség szavazatai alapján, éppen ezért ma már nem könnyű elképzelni, hogy a megjelenés idején pénzügyileg miért nem lehetett sikeres, de tény, hogy 1994 szeptemberében kis túlzással alig voltak rá kíváncsiak a nézők: egy anekdota szerint, amikor a rendező és Liz Glotzer producer a nyitóhétvégén beültek a filmre egy Los Angeles-i moziba, egyedül voltak az egész teremben. A Stephen King regénye alapján készült börtöndráma később megkapta a megérdemelt figyelmet, miután hét Oscar-díjra jelölték, a mozik ismét műsorra tűzték, és ezzel már a gyártási költség sokszorosa jött vissza a jegyeladásokból. Utólag sokan úgy gondolják, több oka is volt, hogy a film nem szerepelt jól eleinte. Ebben szerepet játszhatott a konkurens filmek, mint például a Forrest Gump vagy a Ponyvaregény sikere, a börtönfilmek általános népszerűtlensége, a női karakterek hiánya, illetve az amerikai cím (Shawshank Redemption) is, amely talán túlzottan elvont volt az amerikai közönségnek.

Szárnyas fejvadász (1982)

Ridley Scott filmjét meglehet, ma minden idők legmeghatározóbb sci-fijének tartják – teljes joggal –, de a premierje idején mégsem gondolta mindenki így. A Philip K. Dick regénye alapján készült produkció megosztotta a kritikusokat is, ráadásul a rendezőnek ugyancsak szembe kellett néznie a ténnyel, hogy a konkurens közönségfilmek, például az E.T., a földönkívüli, A dolog vagy a Star Trek 2. – Khan haragja sokkal nagyobb tömegeket vonzanak. A Szárnyas fejvadász ettől függetlenül nem volt totális bukás, de mindenképpen a várakozások és érdemei alatt teljesített, a produkciós költségeket pedig csak később hozta vissza, miután már a közönség és a szakma is felismerte jelentőségét.

Harcosok klubja (1999)

David Fincher 1999-es rendezése minden bizonnyal a 90-es évek egyik legmegosztóbb filmje, amely iróniával kritizálja a fogyasztói társadalmakat. A Harcosok klubja, hiába szerepel előkelő helyeken ma már minden listán, premierjekor közel sem váltotta be a reményeket pénzügyi értelemben, amiben valószínűleg az elhibázott és sokszor újratervezett marketingstratégia is közrejátszott. A stúdió és a rendező ugyanis nem értett egyet abban, hogy ki a produkció célközönsége, valamint azt sem sikerült eldönteniük, tulajdonképpen milyen alkotásról is van szó: művészfilmről vagy közönségfilmről? A stúdió végül húszmillió dollárt költött egy kampányra, amelynek részeként a legnagyobb pankrátorszövetség, a World Wrestling Federation csatornáin is sugározni kezdték az előzetesét – ez ellen maga a rendező tiltakozott a legjobban, mondván, teljesen hibás kontextusba helyezi a történet jelentését. Fincherék látszólag tehát éppen a film legnagyobb erényére fáztak rá: hogy olyan alkotásról van szó, amely a határán mozog a szórakoztatásnak és a társadalomritkának, és éppen ezért sok szemszögből, sokféleképpen lehet nézni, értelmezni. Szerencsére a Harcosok klubja VHS-premierjét követően mindenki számára kiderült, hogy egy felejthetetlen remekműről van szó.

Fejléckép: Jelenet A remény rabjai című filmből (Fotó/Forrás: Port.hu)