Háborúról filmet csinálni hálátlan feladat, mert felelősségteljes rendező vagy forgatókönyvíró újat csak nagyon nehezen tud mondani olyan nézőknek, akik életükben legalább egyetlen jó alkotást is láttak a témában. Közelíthet bármilyen szempontból a kérdéskörhöz az alkotó, ha jól csinálja, akkor is ugyanarra juthat, mint elődjei:

Pontosabban a béke hiányának elviselhetetlenségéről, az öldöklés felfoghatatlan tébolyáról, a szabad akarat értelmetlen sárba tiprásáról. 

Jelenet a Nyugaton a helyzet változatlan című filmből (Fotó/Forrás: Netflix)

Persze, akiket a történelmi érdeklődés vezérel, esetleg kifejezetten kedvelik a műfajt, azok újra és újra élvezni fogják ezeket a filmeket, de mit tehet a művész, akinek abban a tudatban kell dolgoznia, hogy mindazt, amit ő is állítani akar a világról, jórészt mindenki tudja és senki sem vitatja? Mást nem nagyon, mint hogy megpróbál felnőni a nagy elődökhöz, és méltónak maradni a béke gondolatához. Ehhez pedig a legjobb megoldás, ha formailag a tökéletességre törekszik.

Legalábbis úgy tűnik, többek között ez vezérelhette Edward Berger filmrendezőt, amikor vászonra vitte Erich Maria Remarque Nyugaton a helyzet változatlan című klasszikusát. Filmjét a nézők és a kritikusok is remekül fogadták – leszámítva talán magát Németországot, ahol sokan kifogásolták a történelmi tévedéseket, valamint hogy sérült az eredeti regény szellemisége –, a március 13-i Oscar-gálán kilenc kategóriában esélyes, köztük a legjobb film címére is. Emellett pedig a legtöbb, tizennégy jelöléssel várhatja a február 19-i Brit Akadémia Filmdíját is, a BAFTA-t.

Jelenet a Nyugaton a helyzet változatlan című filmből (Fotó/Forrás: Netflix)

A film kezdetén már három éve zajlik az első világháború, vagyis a német katonai vezetők és a politikusok ekkor már pontosan tudják, hogy nem dicsőséges csatába, hanem vágóhídra küldik az embereket, a győzelemre pedig minden nappal egyre kevesebb esély mutatkozik. A propaganda gépezete azonban továbbra sem lankad, a hatalom azt állítja, ezek a német történelem legmagasztosabb napjai, és szükség van hősökre. A történet főszereplője a tizenhét éves Paul Bäumer (Felix Kammerer), aki nem szeretne lemaradni a történelem nagy pillanatáról. Meghamisítja szülei aláírását, és barátaival együtt jelentkezik a császári hadseregbe. A naiv, ártatlan mosoly azonban hamar az arcára fagy, amikor szembesül az állóháború poklával, és hogy végzetes hibát vétettek azzal, hogy idejöttek.

A Nyugaton a helyzet változatlan remekül kivitelezett film, lehetetlen kivonni magunkat a hatása alól. Már rögtön az elején alig lehet kibírni, hogy ne ordítsunk rá a főszereplőkre, akik önként, röhögve küldik magukat a halálba.

és szinte mi magunk is készen állunk, hogy bármelyik pillanatban megmártsuk bajonettünket a ködből előbukkanó ellenségben. Együtt borzongunk hőseinkkel, amikor megsejtjük, hogy még a közelharcnál is szörnyűségesebb sorsa volt azoknak, akik gáztámadásban haltak meg. Együtt örülünk, ha sikerül valami ehető ételt szerezni, és egy percre elfelejteni, hol is vagyunk tulajdonképpen. Igaz, mi is mindvégig ott érezzük az arcunkon az odaszáradt sarat és vért.

Jelenet a Nyugaton a helyzet változatlan című filmből (Fotó/Forrás: Netflix)

Edward Berger kétségtelenül tudja, hogyan kell hatásosan történetet mesélni. A feszültséget szinte észrevétlenül fokozza például egy folyton visszatérő zenei effekttel, amely lassú ritmusban, két csend között hirtelen dübörög fel. Ez először „tájidegennek” tűnhet egy első világháborús filmben, de valahol mégis jól jelképezi a katonák felfokozott lelkiállapotát, akik menet közben a legapróbb éles zajokat is veszélyként észlelik. De ugyanígy dicsérnünk kell James Friend operatőri munkáját, akinek talán mindenkinél nagyobb szerepe van abban, hogy nézőként újra és újra el kell borzadnunk a látottaktól, hogy magunkat is a csatatéren érezzük. Teljesen jogos, hogy az akadémia jelöléssel ismerte el. És akkor még meg sem emlékeztünk a csodálatos vágómunkáról, a mesteri vizuális effektekről vagy épp a sminkmesterekről.

Formailag tehát nehéz volna bármit is kifogásolni ebben a filmben. Tartalmilag azonban néhol érzésem szerint baklövést követtek el a forgatókönyvírók. Ilyen problémának látom a főhős karakterét, akinek tulajdonképpen nem is igazán van karaktere. Persze, érteni vélem, hogy ez a koncepció része, ami azt mutatja meg, hogy a frontra kerülve rögtön megfosztják szabad akaratától, személyiségétől, méltóságától, és lényegében nem több, mint egy bármikor feláldozható bábu a háború sakktábláján. Bäumer azonban a film több mint két órája során egy pillanatra sem válik autonóm lénnyé, még a röpke fegyverszünet pillanataiban is csak szemlélője az eseményeknek.

aminek feltehetően az volt a célja, hogy nekünk is fájjon az elvesztésük. Csakhogy többnyire belekényszerítenek minket a főhős szemszögébe, és nem feltétlenül a tehetetlenségét, kiszolgáltatottságát éljük át, hanem egyszerűen csak követjük őt. Azonosulni is csak ritkán tudunk vele. Erről véletlenül sem Felix Kammerer tehet, színészként mindent megtesz, hogy életet leheljen a figurába. A film egyik legsokkolóbb jelenete éppen az ő alakítása miatt lesz felejthetetlen, az arcára kiülő iszonytól nekünk is megfagy a vér az ereinkben.

Jelenet a Nyugaton a helyzet változatlan című filmből (Fotó/Forrás: Netflix)

Sajnálom azt is, hogy a film kihagyta az egyetlen ziccert, amikor feldolgozhatott volna valamit, ami több, mint a háború puszta rémsége. Ugyanis a béketárgyalások idején főszereplőink már arról beszélgetnek, vajon egyévnyi öldöklés és állatias életmód után lesz-e helyük a társadalomban?

A film mindössze felvillantja ezt a problémát, jelzi, hogy ez nem lesz könnyű, de megmutatni esze ágában sincs. Ami nagy kár.

Talán az már a bevezetőből is kiderült: nem vagyok a háborús filmek nagy élvezője. Az ok, amiért összességében mégis szeretni, legalábbis élvezni tudtam a Nyugaton a helyzet változatlant, hogy látszólag arra a két alkotásra támaszkodik, amelyeket ebben a témában az abszolút etalonnak tartok. Az egyik ilyen Elem Klimov 1985-ös Jöjj és lásd! című filmje, a másik pedig az 1917 Sam Mendes-től. A rendező érezhetően sokat merített mindkét műből, előbbiből a nyersességet, utóbbiból pedig a hosszasan hömpölygő snitteket, amik belekényszerítik a nézőt a katonák helyzetébe. Meghaladni azonban egyiket sem sikerül. A Jöjj és lásd! tébolyba hajló horrorját meg sem közelíti, arra pedig nem volt képes, amire az 1917 igen: időnként túllépni a háborús kliséken, és megmutatni akár csak egyetlen percre is valamit az élet szépségéből a legnagyobb bűnök közepette.

Összességében azt gondolom, érthető a felhajtás a film körül, a legjobb nemzetközi film díját jóeséllyel el is fogja hódítani. Azt viszont túlzásnak érezném, ha a legjobb filmnek választanák: erre a címre legalább három másik film, A sziget szellemei, A szomorúság háromszöge és a Minden, mindenhol, mindenkor is méltóbb volna.

Fejléckép: Jelenet a Nyugaton a helyzet változatlan című filmből (Fotó/Forrás: Netflix)