Egy zenész általában minden nap kézbe veszi a hangszerét – ez a fotográfusokra is igaz? Ön mindkét „munkaeszközt” naponta váltogatja?
Ideális esetben igen. Számomra ebben az jelenti a kihívást, hogy valójában ugyanannyi időt kellene a kamerára is fordítanom, mint amennyit a hangszeremre. Minél többet gyakorolok, annál nagyobb rutinra és szabadságra tudok szert tenni, hogy valóban arra koncenrtálhassak, amit művészként kifejezésre igyekszem juttatni. Az a technika, amivel egy hangszeren, például a trombitán játszom, tanulással elsajátítható, de onnantól kezdve folyamatosan kondícióban kell tartani a testet, napi szintű gyakorlással, akárcsak a sport esetében. A fotózás esetében inkább agyban kell edzettnek lenned, és azáltal válsz egyre jobb fotóssá. Úgy érzem, nagyon jól kiegészíti a zenész énemet ez a fajta fotográfusi gondolkodásmód, és habár más-más művészeti ágról van szó, mindkét terület ugyanazokon a szabályszerűségeken alapszik.
Élesen különválik önben a fotósban rejlő csendes megfigyelő és a színpadi előadó mint jazztrombitás?
A leglényegesebb különbség, ami zenészként eszembe jut, az a színpadi létezés „itt és most” törvénye. Egyetlen esélyünk van, amit meg kell ragadnunk, ezért
mindig készen kell álljunk rá, hogy némi „zajt” csapjunk magunk körül.
Ezzel szemben a fényképezés világa inkább elmélyültebb megközelítést kíván meg a fotóstól. Még akkor is, ha itt is ugyanolyan ugrásra késznek kell lenned, mint egy zenésznek, lehetőséged van rá, hogy később hozd meg a döntést, mit mutatsz meg a képeid közül a világnak, és mit tarts a fiókban.
Till Brönner az Identitás – Európai látkép című kiállítás megnyitóján a Ludwig Múzeumban (Fotó/Forrás: Végel Dániel / Ludwig Múzeum)
Hol tudja erősíteni egymást a kétféle művészeti terület, a jazz és a fotográfia?
A fotográfia szerepe elvitathatatlan a jazz sikerességében, gondoljunk csak azokra az ikonikus albumborítókra, amelyek nélkül szinte elképzelhetetlen lenne a műfaj. William Claxton és a hozzá hasonló fotósok sokat tettek a jazz népszerűsítéséért, és megmutatták, hogy
a fotózást nem lehet elválasztani a jazz világától.
Ma már mindenkinek lehetősége van fotózni a mobiljával, ráadásul akármennyi képet lőhetünk ugyanarról a témáról, amit aztán utólag kedvünkre módosíthatunk, alakíthatunk. Önnek mi a munkamódszere?
Manapság nagyon csábító, hogy sok képet készítsünk, hiszen bőven van tárhely, utána pedig egyszerűen törölni lehet a fölösleget. De legtöbbször kiderül, hogy egy-egy sorozatból a legelső kép lesz a végső, ezért én törekszem rá, hogy minél kevesebbet lőjek, egy portré esetében legfeljebb öt-tíz képet csinálok, ami az alanyokra is nagyon jó hatással van: együttműködőbbek lesznek, mert tudják, hogy előbb szabadulnak!
Mit gondol a mesterséges intelligencia alkalmazásáról a fotográfiában?
Ez egy fontos kérdés. Úgy tűnik, nem lehet megállítani a mesterséges intelligencia térnyerését, és ez alapjaiban fog beleszólni mind a fotósok témaválasztásába és a munkába fektetett kreativitásába, mind a képeken megjelenő megoldásokba. Megvan mindennek a veszélye, de talán érdemes lenne megpróbálnunk meglátni a fejlesztések jó oldalát is, ha már valóban elkerülhetetlenül változások előtt állunk.
Mi alapján dönt színes és fekete-fehér technika között egy-egy kép esetében?
A színeknek időnként erős jelentése van a képeken, és alapvetően keresem is az ennek megfelelő témákat, amikor azonban úgy érzem, hogy túl sok zavaró tényező van egy fotón, akkor inkább a fekete-fehéret választom. Az idő is másképp jelenik meg a színek által: míg a fekete-fehér képek esetében megszabadulhatsz a készítés idejétől, egyfajta kortalanság jellemzi ezeket a fotókat, addig a színes képek esetében nagy eltérés mutatkozik a régebbi és a mai, digitálisan készített alkotások között.
Az utóbbi időben észrevettem bizonyos változást a látásmódomban és a képeim megvalósításának módjában. Évekkel ezelőtt még inkább azt vallottam, ha egy kép nem magától értetődő, akkor nem elég jó, de ma már azt az aspektust is fontosnak tartom elmesélni, hogy mi a története, milyen sztori áll mögötte. Ez inkább a kortárs megközelítés, noha továbbra is hiszek azoknak a képeknek az erejében, amik mindenkire egyaránt hatással tudnak lenni az érzelmeiken keresztül.
A Ludwig Múzeumban látható kiállítása széles nemzetközi merítésből építkezik. Ön hol érzi magát otthon a világban?
Határozottan európainak vallom magam, nem csupán németnek. Ha Amerikában vagy Ázsiában járok, akkor is azt érzem, hogy ide kötnek a gyökereim, itt vagyok otthon. A tárlat is azt igyekszik megértetni, hogy
létezik egy közös európai gondolkodás, ami összeköt minket, nem pedig szétválaszt.
Az Európai Unió létrejötte óta közel hetvenöt év telt el, ám ez még nem olyan nagy időtávlat, türelmesnek kell lennünk, hogy beérjen az összeurópai idea gondolata. Addig is azokra a közös értékekre és szabályokra tudunk támaszkodni, amellyel ezek az országok rendelkeznek.
Till Brönner az Identitás – Európai látkép című kiállítás megnyitóján a Ludwig Múzeumban (Fotó/Forrás: Végel Dániel / Ludwig Múzeum)
A kiállítás szándéka egyfajta európai látkép felrajzolása. Hogyan árnyalja az összképet a magyar aspektus?
Nem kérdés, hogy az a hatás, amit a magyarok a művészetre és a művészeti életre gyakorolnak, jelentős, gondoljunk csak Hollywoodra, az irodalmi alkotásokra vagy a nagy magyar zeneszerzőkre. Sajnos jelenleg hiányzik az egymás iránti megértés Magyarország és Németország részéről, más véleményen vagyunk az aktuális kihívásokról, a megoldásokat viszont közösen kell megtaláljuk, ezért bízom benne, hogy intenzívebb kommunikáció indulhat el a két ország között.
Ha úgy vesszük, ez szimbolikusan már el is indult azzal, hogy a kiállításon egy falon szerepel a magyar miniszterelnök, Orbán Viktor és a német kancellár, Olaf Scholz portréja.
Ők az a két ember, akiknek szót kell érteniük egymással, és a velük való találkozásom alapján ennek megvalósulásához én optimistán állok hozzá. Azért is volt hasznos ideutazni, mert kiderült, hogy az európai szemlélet magyar szempontból másféle megközelítést követel, mint nálunk, Németországban, de azt hiszem, kölcsönösen hasznunkra válhatnak egymás tapasztalatai.
A képre kattintva galéria nyílik:
A modelljei között zenészeket, színészeket, sportolókat, írókat és aktivistákat is láthatunk. Az egyik képen a Berlinben élő magyar gitárművész, Snétberger Ferenc látható, akit a képleírás alapján Budapesten örökített meg. Mesélne ennek a képnek a történetéről?
A közös kapocs Snétberger Ferenc és köztem természetesen a zene. Mindketten valami olyasmit osztunk meg magunkból, ami minden nyelven célba ér. Az is összeköt bennünket, hogy mindketten európaiak vagyunk, de eltérő kulturális háttérrel, különböző kérdések foglalkoztatnak minket, ezekre igyekszünk válaszokat találni, miközben mindketten tanulunk is egymástól. Különlegesen érzékeny személyiség, amennyire bátor és virtuóz a színpadon, annyira visszahúzódó az életben, ezért is nagy megtiszteltetés számomra, hogy a bizalmába fogadott, amiben talán a zenész mivoltom is közrejátszott. A jövő generációjáért tett erőfeszítései is figyelemreméltóak, sok ember bálványa, köztük az enyém is. Ugyanígy nagy hatással volt rám a Balázs Elemér Grouppal való találkozás is, akiket a próbatermükben látogattam meg, ahol nap mint nap gyakorolnak. Elképesztő, milyen magas technikai tudással és átéléssel zenélnek, néha azt kívántam, bár csak többet is meg tudnék ebből örökíteni a kamerámmal.
Milyen zenét kötne a kiállításhoz?
Azt gondolom, a jazz nagyon alkalmas rá, hogy rajta keresztül közelebb kerüljünk ezekhez a képekhez és a kiállítás üzenetéhez. Bizonyos szempontból a fotográfia is jazznek tekinthető, és fordítva. Ha megnézed a falon szereplő zenészeket, sokkal többet jelentenek pusztán képeknél. Belőlük is árad a zeneiség, ami összeköti a szemlélőket, sőt egész országokat is akár, és én ezt az egyesítő erőt mindig is nagyra értékeltem. Arra bátorítom az embereket, hogy hallgassanak mindenféle zenét, miközben végigmennek a kiállításon, de ha tehetik, leginkább mégiscsak jazzt. Valószínűleg nem fogják megbánni.
Fejléckép: Till Brönner az Identitás – Európai látkép című kiállítás megnyitóján a Ludwig Múzeumban (fotó/forrás: Végel Dániel / Ludwig Múzeum)
hírlevél
