Sokkoló, elborzasztó, mégis nézzük a képeket, igaz, néhány műnél szinte eltakarjuk a szemünket. A zsigereinkben érezzük ugyanis, hogy nem akarjuk látni Boris Lurie kollázsát, amelyen egy combfixet viselő nő bámulja a koncentrációs táborban egymásra halmozott hullákat. Nem akarjuk látni, de mégis megnézzük, mert a több évtizede készült munka fontos mementó, ennyi év távlatából is erős hatást vált ki a befogadóból.

A festő, illusztrátor, szobrász, a No!art mozgalom társalapítója Leningrádban, a mai Szentpéterváron született 1924-ben, de családja kétéves korában Lettországba költözött. Tizenhat évesen került be a rigai gettóba, édesanyját, nővérét és nagymamáját meggyilkolták a nácik a Rumbulai erdőben. A fiatal Lurie több koncentrációs tábort is megjárt: édesapjával együtt, éppen Buchenwaldban raboskodtak, amikor az amerikaiak felszabadították a táborokat. 1946-ban vándorolt ki apjával New Yorkba, ahol azonnal belevetette magát a művészeti munkába, pedig korábban szinte semmilyen formális előképzettséget nem szerzett. Hamar társaságra lelt a New York-i emigráns művészek körében, és 1959-ben megalapította a NO!art mozgalmat, Sam Goodmannal és Stanley Fisherrel együtt. Az anti-művészet koncepcióján nyugvó mozgalom célja nem kevesebb volt, mint

Boris Lurie és Wolf Vostell. Művészet a soá után kiállítás. (Fotó/Forrás: Végel Dániel / Ludwig Múzeum)

A NO!art radikálisan szállt szembe az amerikai kultúrával, ez pedig leginkább Lurie munkáin tűnik ki. A művész olyan, tabunak számító témákkal sokkolta a társadalmat, mint a háború, a rasszizmus és a szexizmus. Noha Lurie egy patkányoktól hemzsegő, lerobbant helyen élt az East Village-ben – amit ő maga csak úgy emlegetett, „az én New York-i rigai gettó pótlékom” – élete végén jelentős vagyonra tett szert, de nem művészete, hanem üzleti érzéke révén: ingatlannal, később pedig részvényekkel foglalkozott. Ezt a képességét valószínűleg szándékosan nem kamatoztatta a művészet terén, mivel

A szintén zsidó származású Wolf Vostell-lel 1964 körül találkozott az USA-ban, és azonnal szellemi társra leltek egymás személyében. Lurie a festészet, Vostell viszont az akcióművészet oldaláról közelítette meg ugyanazt a témát: radikális módon vették fel a harcot a közönnyel és elértéktelenedéssel szemben, szembesítve a fogyasztói társadalmat annak hibáival, valamint a holokauszt tragédiájával.

A Das Theater ist auf der Strasse című happening során Vostell arra kérte a járókelőket, hogy egy plakátokkal befedett utcai fal előtt, a rétegeket visszatépve az előbukkanó motívumok alapján hajtsanak végre cselekvéssorokat, például gyújtsanak rá, ha egy cigaretta-ikon bukkant elő.

Boris Lurie és Wolf Vostell. Művészet a soá után kiállítás. (Fotó/Forrás: Végel Dániel / Ludwig Múzeum)

A Ludwig Múzeumban számos Vostell-happeningből láthatunk fényképet, köztük A berlini 100 esemény, az egyik leghíresebb You és a TV-borjú című munkákból. Vostell pályája kezdetén a nemzetközi fluxus mozgalomhoz tartozott, az ötvenes évek óta foglalkozott a soá kibeszéletlen traumájával.

a berlini dadaisták agresszivitását, destruktivitását és társadalombírálatát örökítette tovább művein, amelyeknél a véletlen és a rendetlenség, az egyszeri és megismételhetetlen történés fontos momentumnak számított.

Az egyik kedvenc munkánkat a kiállításról Boris Lurie jegyzi. A Szerelemsorozat: Pirosra kötözve című, 1965-ban készített, hatalmas kollázson egy összekötözött alak látható fekvő pozícióban. Első ránézésre egy magassarkú csizmát viselő nőt vélünk felfedezni a figurában, közelebb lépve azonban kitűnik, hogy az alakhoz egy férfi arca tartozik. A nagy formátum használata a politikai plakátokat idézi, a piros, fekete és fehér erős kombinációja pedig eszünkbe juttatja a náci zászlókat.

azaz a kötözés-fegyelmezés, a dominancia-alávetettség és szado-mazochizmus fogalmait. Lurie BDSM-magazinokban talált képeket korábbi munkáiban is használt, soha nem félt ugyanis az aktuális társadalmi és politikai kontextusba helyezni a szexualitást, így használva fel ezt is a szembesítésre, a fogyasztói társadalom fricskájaként. Az 1960-as évek kritikus generációjának egy része a szado-mazochizmust a tekintélyelvű, autokratikus struktúrák bizonyítékaként értelmezte, innentől pedig csak egy lépés volt azt összekapcsolni a fasizmussal.

Boris Lurie és Wolf Vostell. Művészet a soá után kiállítás. Jobbra a szélén: a Szerelemsorozat: Pirosra kötözve című mű látható. (Fotó/Forrás: Végel Dániel)

A másik nagy kedvencünk a hiánypótló tárlatról Wolf Vostell 1988-ban készített Holokauszt-emlékmű című alkotása. Az óriási vászon közepére a művész egy fekete gránitot applikált rá, amely egyszerre emlékeztet koporsóra és lövészárokra. A műből, pontosabban egy arra erősített magnetofonból, egy hangfelvétel szól:

A megrázó alkotás talán az egyik legerősebb a kiállított munkák közül.

Wolf Vostell, Zyklus Mania, Völkermord, 1973 mirror, fish skeleton, pencil, and bluring on magazine with nail in box with sign, 40.5 × 30.2 × 11.7 cm Private collection ©The Wolf Vostell Estate/VG Bild Kunst. Courtesy Archivo Happening Vostell, Junta de Extremadura (Fotó/Forrás: Ludwig Múzeum)

A művek azért is sokkolóak, és hatolnak a zsigerekig, mert noha a múlt borzalmait dolgozzák fel, a jelent is eszünkbe juttatják. Elég, ha csak a szomszédunkban zajló véres háborúra gondolunk, ahol annak kezdete óta rengeteg nőt erőszakoltak meg a katonák, és amelyben a férfiakat kötelező katonai szolgálattal öldöklésre kényszerítik. A világ tehát kicsit sem lett jobb hely a második világháború óta, sőt. Mintha az emberiség nem tanulna a hibáiból, Boris Lurie és Wolf Vostell művei pedig pontosan erre emlékeztetnek: a mit sem változó emberi természetre, amely előbb vagy utóbb, de mindenképpen katasztrófákhoz vezet.

Fejléckép: Boris Lurie és Wolf Vostell. Művészet a soá után kiállítás. Jobbra a szélén: a Szerelemsorozat: Pirosra kötözve című mű látható. (Fotó/Forrás: Végel Dániel)