Február 15-én, csütörtökön vette kezdetét a 74. Berlini Nemzetközi Filmfesztivál, amely egyben az utolsó is Carlo Chatrian és Mariétte Rissenbeek kettős vezetése alatt. A páros négy évre szóló felhatalmazása ugyanis az idén lejárt. Sok minden változott Chatrian és Rissenbeek regnálása alatt: levezényeltek két évet a pandémiában, egyet teljes lockdownban, online. Egyet pedig úgy, hogy csak maszkokban és minden nap friss teszttel léphettünk csak be a mozitermekbe. De még valami változott: A Berlinale mindig is bátor fesztivál volt, amely sohasem volt mentes a politikai kiállásoktól, de az ideiről elmondható, hogy minden eddiginél bátrabb és politikusabb. Már a megnyitó előtt viták kereszttüzébe kerültek a szervezők, visszavonták ugyanis három AfD-s politikus meghívását a megnyitóünnepségre, mondván, a Berlinale fő jelszavai a sokszínűség és a tolerancia voltak, és maradnak is, ezért gyűlöletnek nincs helye a vendéglistán.  Ebből is lehetett sejteni, hogy nem nézünk könnyű év élébe, hiszen már rég volt annyi katasztrófa a világban, mint manapság, és ezek elől a Berlinale nem elfutni szeretne, hanem, ahogy korábban is, szembenézni velük.  

Ami Chatriannak és Rissenbeeknek az utolsó, az a 74. Berlinalénak az első: először van a zsűrinek színes bőrű zsűrielnöke Lupita Nyong'o személyében. A kenyai születésű színésznő szinte egyik napról a másikra lett világhírű, amikor 2014-ben elnyerte a legjobb női mellékszereplőnek járó Oscar-díjat Steve McQueen 12 év rabszolgaság című drámájában nyújtott alakításáért. Szintén ő volt az első színes bőrű afrikai nő, aki Oscar-díjat kapott.

Cillian Murhpy a Small Things Like These című filmben (Fotó/Forrás: Shane O’Connor / Berlinale)

A versenyszekcióban húsz film versenyez a Arany és Ezüst Medvékért. A nyitófilm a Small Things like These volt Cillian Murphy főszereplésével, de Murphy producerként is jegyzi a filmet, Matt Damon mellett. A történet egy írországi kisvárosban, Wexford megyében játszódik, és egy kívülálló, a szenesember Bill Furlong szemszögén keresztül mutatja be, milyen visszaéléseket követtek el a Magdolna-apácák a hozzájuk kerülő megesett lányokkal szemben. A történet többnyire a kolostor falain kívül játszódik, mégis pontosan tudjuk, mi történik a falakon belül. Furlong, bár férfi, nagyon is tud azonosulni a kiszolgáltatót leányanyákkal, hiszen édesanyja maga is egy volt közülük, de szerencséjére őt befogadta egy jómódú egyedülálló asszony. A vizsgálatok a Magdolna-mosodák körül azt derítették ki, hogy 1922 és 1998 között kilencezer gyerek halt meg hasonló intézményekben Írországban. Az utolsó mosodát 1996-ban zárták be, az ír állam pedig végig tudott az ott folyó kegyetlenkedésekről és gyilkosságokról, mégis támogatta az embertelen rendszert.

Cillian Murphy és Matt Damon után pénteken Rooney Mara érkezett a fesztiválra, akit a La Cocina című mexikói-amerikai koprodukcióban pincérnőként láthatunk a vásznon. A fekete-fehér film erős kapitalizmuskritika. A Times Square egyik előkelő éttermének, a The Grillnek a konyhájában szinte kivétel nélkül papírok és tartózkodási engedély nélküli latin-amerikaiak dolgoznak, embertelen körülmények közt. Bár a film egy menő étteremben játszódik, nem szépségesen díszített tányérokat és ínycsiklandozó ételeket látunk a mozivásznon, hanem agyonhajszolt és állatként dolgoztatott embereket. Pedro (Raul Briones) idegei az egyik ebédidős forgatag közepén mondják fel a szolgálatot, és kirohanása megbénítja az étterem forgalmát. Alonso Ruizpalacios rendező, aki a forgatókönyvet is írta, 2011-ben látta Rooney Marát egy karácsonyestén egy New York-i moziban, a Tetovált lányban, és akkor eldöntötte, hogy egyszer majd vele fog dolgozni. 2023-ban vált valóra az álma, nem úgy, ahogy az étteremben évtizedeket lehúzó szakácsoké, felszolgálóké és kisegítőké, akik a nyomás és az embertelen körülmények hatására már álmodni is elfelejtettek.

Jelenet a La Cocina című filmből (Fotó/Forrás: Juan Pablo Ramírez / Filmadora)

A fesztivál első napjainak legpolitikusabb alkotása az iráni rendezőpár, Maryam Moghadam és Behtash Sanaeeha filmje, a Keyke Mahboobe Man volt, ami magyarul annyit tesz, hogy „A kedvenc tortám”.  

Moghaddam és Sanaeeha több tabut is döntöget a filmben, amelynek története szerint egy hetvenéves nő és férfi egymásba szeretnek. A fő bűnük, hogy a nő nem hord hidzsábot a vásznon, a férfi bort iszik, sőt táncra perdül a nővel, és megérinti tánc közben. A páros eleinte nem akart politikai filmet forgatni, ám épphogy elkezdték a forgatást – amit amúgy is teljes titokban kellett tenniük –, megöltek egy iráni nőt, Mehsa Gina Aminit, mert nem az előírásoknak megfelelően viselte a kendőjét. A film főszereplői Lily Farhadpour és Esmail Mehrabi is nagy kockázatot vállaltak azzal, hogy a nevüket adták a produkcióhoz.

A versenyszekció első német produkciója Andreas Dresen In Liebe, Eure Hilde volt, Liv Lisa Fries, a Babylon Berlin sztárja főszereplésével. Dresen nem a megszokott módon mesél a nemzetiszocializmusról, amennyire csak lehet, igyekszik magától távol tartani a kliséket, így a téma ellenére egy gyengéd filmet készített. A főszereplőket, Hilde és Hans Coppit (Johannes Hegemann) úgy ábrázolja, mintha a mai kor hősei lennének, és köztünk járnának. Dresen ezzel azt akarja mondani, hogy a 30-as évek Berlinjében nagyon is emancipáltak voltak a nők, az emberek pedig szabadságszeretők és boldogok: éltek, dolgoztak, szerettek és hittek egy eszmében, amiről azt gondolták, hogy emberségesebb, mint a fasizmus. Sorsuk ugyanaz lett, mint a Fehér Rózsa csoporté: guillotine általi halál. 

Fejléckép: Jelenet az In Liebe, Eure Hilde című filmből (Fotó/Forrás: Frederic Batier / Pandora Film)