Ha másra nem is, Stefano Poda fekete-fehér színpadképére, mely helyenként vérvörös fényben úszott, mindenképpen emlékezni fog az Operaház közönsége az Otello kapcsán. Az olasz mester más munkáihoz hasonlóan ezúttal is letisztult szimbolikával, puritán formákkal ellensúlyozta az ízig-vérig modern koncepciót és külcsínt. Nem csak rendkívül esztétikus, hanem roppant hatásos látványt is nyújt az oldalról kinyúló kezekből és a hatalmas, sarkán álló négyzetből álló díszlet; monumentalitását nem lehet elvitatni. A mediterrán helyszín cseréjével a jelmezek is mennek: helyükbe fekete bőrkabátokat, köpenyeket és nadrágokat kapunk.

Poda Otellója sötétebb, mint Shakespeare vagy Verdi eredetije, és bár néha túlzásnak tűnik a kiúttalan világ naturalista, szikár ábrázolása, kétségkívül nem funkciótalan a viharjelenet meztelen felsőtestekben gazdag képe, sem az első felvonás szerelmi jelenete felett kártékonyan őrködő Halál angyala. Poda minimalista, kimérten bánik a szimbólumokkal, nem száll szembe a zenével, nem modernkedik, hanem modern. Egyszerűen hagyja, hogy a színpad kopársága beszippantsa a nézőt. És ez jó eséllyel meg is történik, még ha a második részt meg is viseli a színpadkép statikussága – egyazon díszletben zajlik ugyanis az egész opera –, és így a tragédia némileg fékezett lendülettel halad a zárlat felé.

S ha gonosz vagyok, mondhatom, hogy először egy nevetséges sisak zökkent ki: például Cassio fején díszeleg egy ilyen, csillogó kövekkel van kirakva. Megyek tovább: hiába volt nagyon hangsúlyos a könyörgőn – vagy épp fenyegetőn – kinyúló kezek motívuma, mégsem hozta ki az ötletből a maximumot a rendező, a Jago cselszövését szimbolizáló kötelek pedig inkább ügyetlennek és körülményesnek hatottak a gyakorlatban. És lehetetlen panasz nélkül hagyni Desdemona erőtlenül előadott meggyilkolását, illetve Otello hasonlóan hiteltelen öngyilkosságát. Fájdalmas öngól az ilyen hiba egy modern, újító rendezésben: épp az ilyen jelenetekre hivatkoznak sokszor az opera „idejemúlt” műfajától viszolygók. De ha ezekért jár is az Arany Málna, dicséretet érdemel a díszletet jól kihasználó jelenet, melyben Otello hallgatja ki Cassio és Jago párbeszédét.

Annál érdekesebb a két férfi főszereplő oppozíciója. Sok Shakespeare-kutató tartja Jagót a mór vezér sötétebb oldalának: az álnok zászlós nem más, mint Otello félelmeinek, gyanúinak, agressziójának kivetülése. Ezúttal a lélek sötét oldala, Jago érvényesült inkább. Ha a történet nem is engedi, színpadi jelenlét szempontjából egyértelműen domináns karakterré vált, míg a címszereplő testi jellegzetességeitől, barna bőrétől, tekintélyt parancsoló megjelenésétől is megfosztatott. Otello szerepében Lance Ryan nem ért fel Kálmándi Mihály Jagójával, akinek kiválóan illik a szerep (most énekli először), s képes volt a manapság oly divatos „rokonszenves főgonoszt” az opera műfajába átmenteni. Persze a kanadai tenor is hamar magára talált, s a szerelmi jelenetben már méltó partnerévé vált Létay Kiss Gabriellának, aki előnytelen hajviselete és öltözéke ellenére remekelt. Ezúttal a primadonnai karaktert csupán hangjával közvetítve, s a történet áldozatszerepét maradéktalanul felvéve alakította Desdemonát.

Az este legemlékezetesebb pillanatát jelentő Ave Mariáért már érdemes volt jegyet váltani az előadásra. Meg kell mondanom, jót tett az énekesi gárdának a wagneri vonalról érkező vérátömlesztés is: mind Ryan, mind Németh Judit a német mester műveinek tolmácsolója, s az utóbbi Emilia szerepében kiválóan teljesíti apró, de jelentékeny feladatát.

Noha a tavalyi Tannhäuser után joggal szívták a fogukat sokan, hogy miért is kell drága külföldi karmestert szerződtetni, főleg, ha itthon jobbat is találhatunk, Pinchas Steinberg most nem okozott csalódást, az Otello zenéje végig gondosan interpretált, eleven és tüzes maradt. Nem utolsósorban az Operaház énekkarát és gyermekkarát is méltatnom kell: mesterműhöz méltón tették fel a pontot Steinberg remekül megrajzolt i betűjének tetejére.