A humanista kihúzza magát

Az utóbbi időben nem egy filmet ültettek át leleményes dramaturgok színpadra és látványosan elszaporodtak a filmekből készült musicalek is. Az első fecskék közt volt a Valahol Európában. Szelídnek ugyan nem mondható időket élünk, ám a harctéri opuszok a kilencvenes évek közepe óta elkerülték az alkotók figyelmét, a háború iszonyatát megjelenítő tragédiából azóta nem gyúrtak musicalt lelkes szerzők. Mintha azokat nehezebb lenne aktualizálni, nehezebben lehetne megtalálni az akkor és a ma közös üzenetét, nehezebben lehetne vele zöld ágra - hozza egy galamb a szájában - vergődni. Gyermek és háború kapcsolatát végignézhetetlenül irtóztató darabok vagy giccsbe hajlóak tárgyalták. Elem Klimov zsigeri, szívet kitépő Jöjj és lásd című filmjét, aki látta, nem feledi, legalábbis a sípját fújó kislányt biztosan nem. De még a másik nagy orosz Tarkovszkij is egy hasonló tárgyú remekkel nyitott, az Iván gyermekkorával.

Azon további filmeket, melyeket idecitálhatunk a francia vagy az olasz filmművészetből, már a kutya sem nézi, ahogy egyre kevesebben emlékeznek ma már a Márai-testvér, Radványi Géza jeles alkotására, a Valahol Európában-ra is. Ez a nagyszerű mű egyébként nem a szívbe metsző filmek közé tartozik, inkább sorolható a második kategóriába: a gyermekek szenvedése, sorsuk rosszra fordulása kiváltja együttérzésünket. Elvégre a legelemibb, hitet is romba dönteni tudó kérdés így hangzik: miért szenved a gyermek? Az eredeti változat, a film, keres és talál is erre választ (a felnőttek becstelensége és elaljasodása miatt, hisz a gyermek szenvedését Isten nem akarhatja). Az Emberiség (akkor még ez nagybetű), az emberiesség egyetlen menedékét is megnevezi: a humanizmus.

A legérdesebb az, hogy a Somlay Artúr megformálta figura, a vár zongoratanár ura - kinél a rablóbandává összeálló gyerekek menedéket találnak - nem a művészet megváltó erejét állítja szembe a háború szörnyűségeivel. Eszébe' sincs ilyesmi, az alkotók túl közel vannak még a háborúhoz, tudják, ez mekkora ordas hazugság lenne. A karmester letette már a pálcát. A háború megváltoztatta: ami megmaradt belőle az nem a tehetség, hanem a humanizmus, a szellem, amelynek ma már nyomát sem találjuk az interakcióinkat meghatározó viselkedési mintákban, az azóta - Auschwitz óta - született művekben. Ide lehetne citálni Rob Riement, és az új-humanizmus jeleseit, de kétségbeesett próbálkozásaik ezen eszmény revitalizálására sokkal inkább a kudarc beismerésének tűnnek, mint a humanista értékrend újabb megalapozásának.

Mindenesetre mindebből is következik, hogy Dés László (és alkotótársai: Nemes István, Böhm György, Korcsmáros György és Horváth Péter) félreértik vagy nem is értik a filmet: a Valahol Európában című musicalben a háborúval a zene áll szemben. A Zene az kell, énekli az elvetélt karmester, és a zene erejéről zeng igét. Lehet és kell dicsérni Béres Attila rendezését: lehet az ügyesen megszerkesztett tömegjelenetekért, a színészeket átmozgató a teljes nagy teret befogó mozgásokért (koreográfia: Tihanyi Ákos), a színészválasztásért, a színészvezetésért, főleg a gyerekek kiváló instruálásért, és kell, azért, hogy a film eredeti - tehát a musicalváltozattól eltérő - üzenetét közvetíti. Ebben az előadásban a humanizmus terjeszti ki oltalmazó szárnyát a gyerekek fölé. Hozzátehetjük, ez nem csupán a rendező érdeme, de a Somlay gesztusait eljátszó, a nagy alakítást olykor egyenesen parodizáló nagy színészé, Mácsai Pálé is. Együtt állítják vissza jogaiba a humanizmust ebben a műben.

Mácsai mintha nem is venné komolyan a Zene az kell áriettát, tudja, érti, érzi, hogy ebben a dalban nincs a háború ellen szegezhető erő. Mindebből következik, hogy míg Dés Lászlóék műve ügyes iparosmunka, sok áthallással, sok máshonnan ismerős dallammal, Béres Attila rendezés jóval több annál, és ezért vannak megindító, elragadó pillanatai ennek az előadásnak. Holott a dalok, a slágerek, olyanok, mintha más művek részleteiből lennének összefércelve: mutogathatjuk az Oliver! egyes részleteit, de a Jézus Krisztus szupersztárt is, ha igazolni akarjuk, nem teljesen eredeti a mű dalvilága; a Föld anya, Ég anya nem csak engem emlékeztethetett az utóbbi Hozsanna tételére, még a dalok magánhangzói is rájátszanak erre.

A darabnak - vagyis nem a filmnek - tulajdonképpen öt meghatározó szereplője van: a két fiatal, Hosszú és csatlakozó banda vezetője, Suhanc - akiről kiderül, hogy a koszos pufajka egy sérült lányt rejt -, a karmester, a nyilasnak látszó Vezér és az egyetlen igazán karakteres gyerek, Kuksi, kiknek halálát megkönnyezték annyian. Már megneveztetett az, aki kiemelkedett ebből az előadásból: a Somlayt, pardon, a Simon Pétert játszó színész: Mácsai Pál. Az aktuálpolitikai olvasatról Alföldi Róbert gondoskodik, ebben a duplafenekű, már-már Tom Stoppard húzásait idéző játékban. A Nemzetihez GPS-szel eltaláló ma szélsőjobboldalisok által támadott Alföldi árpádsávos lobogóval pattan fel a hadijármű platójára, hogy előadja sokféleképpen érthető beszédét arról, hogy rendet kell teremteni. Azt játssza, hogy szélsőjobbos, de beszéde mégis erős és őszintének hat. Ki kéri itt ki - nem csak magának - a rendet? Ha komolyabban belemegyünk, elveszünk az értelmezés útvesztőjében. Mindenestre ez az egyik legérdekesebb - és egyben épp a politikai okok miatt, legmaradandóbb - pillanata is az előadásnak. A két főhős - akiknek a dolga is nehezebb, hiszen szerepük nem olyan árnyalt, mint a nagyoknak íródott - kissé egysíkúbb, a Mácsai-Alföldi pároséval összevetve sekélyesebb, és kevesebb eszközzel dolgoznak. Nem érzik még úgy a teret - holott mindketten bejárhatták már más darabokban is -, a távolságokat, mint Alföldiék. Tompos Kátya énekhangjával nincs baj - a magas tartomány, úgy vélem, rajta számon nem kérhető -, játéka azonban olykor kifejezetten erőtlen. Szőcs Artur ügyesen mozog a színpadon, akár csak a Ficsúrként kiemelkedő alszereplő, Keresztes Tamás. Az igazi, kellemes meglepetés az üdítően őszintén játszó, szépen artikuláló Grünwald Dávid, akinek artikulációja miatt tanárait is dicséret illeti.

Horesnyi Balázs impozáns díszlete egy a Dóm elé omlott ál-Dómmal és háború verte városképpel indít. A szatócsbolt már kifosztva, Velich Rita stílushű ruháiban hontalonul kering mindenki. Az állványzattá alakuló, minden helyszínné kifogástalanul átlényegülő díszletben Gyöngyösi Tamás akciórendező figurái igen mozgalmasak, nem tűnt fel, ha egyes gyerekcsoportok elvesztették a fonalat, minden tömegjelenet gördülékenyen lement.

A darabot anyukámmal néztem meg: elmondtam neki, a trolira várva, a filmtörténész David Bordwell szerint a filmnek fabulája és szüzséje van, a szüzsét a fordulatok, a helyszínek hozzák létre, a fabulát a cselekmény és a stílus fordulatiból a néző alkotja meg. Ennek az előadásnak az az érdekessége, mondtam, hogy Désék musicalje más fabulához vezet, ám az előadás után alkotott fabula mégsem más, mint az, amit a néző a Radványi film után alkothatott. Anyukám csöndben hallgatta, fáradt volt. "Nem lehet, hogy egyszerűen csak tetszett neked" - kérdezte a Centrum áruház előtt -, "csak mintha nem mernéd beismerni magadnak sem?" Igaza volt. Nem mertem beismerni neki, hogy volt, hogy elszorult a torkom. Mert a magasztos eszmék, a tartás, az emberi értelem győzelmét látva még képes vagyok elérzékenyülni.

2011. augusztus 21. 21:00 - Dóm tér, Szeged

Valahol Európában - Szegedi Szabadtéri Játékok

Szerzők: Dés András, Nemes István, Böhm György, Korcsmáros György, Horváth Péter

Hosszú: Szőcs Artur

Suhanc: Tompos Kátya

Simon Péter: Mácsai Pál

Ficsúr: Keresztes Tamás

Szeplős: Ágoston Péter e.h.

Egyenruhás: Alföldi Róbert

Tanító: Pindroch Csaba

Sofőr: Kátai István

Leventeoktató: Szarvas József