Annak idején igen sok díjat nyert a népszerű olasz alkotó, Damiano Michieletto velencei Don Giovanni-színrevitele. A város viharos történelmű, ám elragadóan szép operaháza, a La Fenice pedig úgy döntött, jobb biztosra menni, elővették hát az idei szezonban a régi produkciót. A 2010-es előadás egyes részletei ma is megtalálhatók online, habár teljes felvétel legjobb tudomásom szerint nem érhető el belőle (de nagyon örülnék, ha valaki az olvasók közül megcáfolna). A tetszetős vizuális világgal és erős hangulatisággal jellemezhető kis videók régóta izgatták a fantáziámat, így nagy örömmel fogadtam a hírt, hogy a produkció ismét látható lesz, ráadásul az egykori szereposztásból Markus Werba is újból színpadra lép benne. Amellett, hogy roppantul érdekelt, hogyan érvényesül a rendezés eredeti közegében, színházban megtekintve, izgalmas volt látni, hogy a későbbi munkái alapján igen eltérő stílust alkalmazó rendező hogyan közelíti meg a klasszikus kereteket.

Michieletto színrevitele egy nagyjából Mozart-korabeli enteriőrrel rendelkező kastélyban játszódik. Vagy legalábbis feltételezzük, hogy ott, ugyanis semmi konkrétumot nem tudunk meg a helyszínről, minden teremben ugyanaz a fakó színű tapéta látható, a teljesen egyforma tartókban gyertyák égnek, néha feltűnik egy-egy bútordarab, illetve egy pár könnyezőpálma, de ezzel a variációk végére is értünk. A mű szereplői pedig a cselekmény során szobáról szobára járnak, de olyan, mintha nem is haladnának.

A kezdetben szépnek tűnő tapéta hihetetlenül nyomasztó lesz, amikor már fél órája nézzük, mintha valaki azt a rémálmot élné át, amely során nem tud kijutni egy épületből, minden szoba után egy újabb ugyanolyan fogadja. A rendező nem pontosítja, mi eredményezhet ilyen élethelyzetet (ebben is követi a konzervatív operakedvelők igényeit: a szituációkat, érzelmeket absztrakt módon jeleníti meg, és rábízza a nézőkre, hogy a kereteket a saját életük és az általuk ismert világ alapján kitöltsék). Ugyanakkor Don Giovanniban felfedezhetjük a 18-19. század irodalmából is ismert, unatkozó nemesifjú típusát, aki jó dolgában azt se tudja, mit kezdjen magával, energiáit nem képes levezetni, értelmes célja és feladata nincs, marad tehát a kicsapongás.

Regiszterária: Alex Esposito mint Leporello és Francesca Dotto mint Donna Elvira (Fotó/Forrás: Michele Crosera / La Fenice)

A rendező igen magas szintű mesterségbeli tudásáról árulkodik, milyen remekül oldja meg a perspektívaváltásokat: néha a címszereplő szemszögéből látjuk az eseményeket, máskor valamelyik mellékkarakter fejében vagyunk. Visszatérő motívum, hogy a női szereplők áriáikban igazából Don Giovannihoz szólnak, neki vallják meg érzelmeiket.

hiszen a lány ott eredetileg épp a „kéznél lévő” férfival éli meg frissen felfedezett vágyait. A nők számára végzetesnek bizonyul, hogy bezártságukból, egysíkú életükből a szexualitáson keresztül keresnek kiutat. Miközben Don Giovanni élete utolsó perceinek hallucinációiban holtan látja a többi szereplőt, a kulcsfontosságú zárószextettben ismét nézőpontot váltunk: a férfi ereje/szellem(iség)e egyetlen mozdulattal szó szerint padlóra küldi a többieket.

Don Giovanni karakterének különlegességét, vonzerejét illetően Michieletto igen egyszerű választ ad: a férfi pusztán abban különbözik a környezetétől, hogy még erősebben vágyik valamire, ami kiragadja ebből a megfeneklett állapotból, még aktívabban keresi azt, ami boldoggá teszi. Persze a veszély is izgatja, de az inkább csak adalék, ő elsősorban játszani, szórakozni szeretne. Elképesztően pimasz, az embernek viszketni kezd a tenyere, ahogyan szemrebbenés nélkül hazudozik olyan szituációkban is, amikor mind neki, mind a másik számára teljesen világos, mi az igazság. Céltalan energiái sokszor agresszívvá is teszik, a kormányzót botjával veri agyon, de a többieket sem kíméli, Donna Annán egyértelműen erőszakot kísérel meg végrehajtani, a nő későbbi lelkiismeret-furdalását tehát nem az okozza, hogy engedett neki, pusztán annyi, hogy vágyott rá.

Bár ezt sem szándékosan teszi, nem is próbálja megakadályozni saját pusztulását, holott már az első felvonás zárójelenetében bódult víziók kísértik a halott kormányzóról. A kőszobor megjelenése is egyfajta delírium, halálközeli roham, az alkohol vagy talán a még megfoghatatlanabb önpusztítás végső győzelme.

Markus Werba mint Don Giovanni és Francesca Dotto mint Donna Elvira (Fotó/Forrás: Michele Crosera / La Fenice)

Izgalmas kérdés számba venni, hogy a sok esetben terméketlennek, kimerültnek tűnő művészeti forma, amit az egyszerűség kedvéért hagyományos operarendezésnek nevezünk, hogyan képes ebben az esetben szemmel láthatóan jól működni. Az persze vitatható kérdés, hogy mennyire szükséges direkt módon kommunikálni a közönségnek egy darab üzenetét. Egyfelől a túl szájbarágós közlés sem szerencsés, ugyanakkor egy-egy újszerű, meglepő gondolat egyértelmű kimondása, az összefüggések erős megvilágítása, amely alól a néző nem képes kivonni magát, akár katartikus élményt is jelenthet. Michieletto ebben az esetben a stílusból fakadóan kevés konkrét állítást tesz, ám ez nem azt jelenti, hogy nem mond semmit. Még csak azt sem állíthatjuk, hogy túl általánosan fogalmaz az emberi természetről, mindig jól eltalálja, hol van az egyensúly a két véglet között. Rendezésének másik fontos vonása, hogy

a díszlet és a környezet nem eleve elrendelt, hanem kommunikációs eszköz, szimbólum; nem önmagáért való, és legfeljebb szépsége miatt említésre érdemes, hanem erős kölcsönhatásban áll mindazzal, ami a szereplőkkel történik.

A hagyomány kreatív módon történő továbbvitele jellemezte az előadás zenei megvalósítását is. Bevallom, most először találkoztam a mexikói-amerikai karmester, Robert Treviño nevével, ám a leghatározottabban biztatnék mindenkit, hogy igyekezzen valahol meghallgatni. Bár jó pár kiváló Don Giovanni-produkciót hallottam már életemben (a legutóbbit alig pár hónapja, Budapesten), ez az előadás egészen rendkívüli módon szólalt meg. A tempók az átlagnál kicsit lassabbak voltak,

Már a nyitányban különösen emlékezetes élményt jelentett, ahol a fafúvósok hangonként adják tovább egymásnak a dallamot, milyen szépen kigömbölyödtek mindegyik hangszer egyedi vonásai, a La Fenice Zenekarának játékában. A visszafogott tempótól a zene egyáltalán nem lett energiaszegény (már az első akkordok valósággal izzottak), és könnyedségét sem veszítette el. A bécsi klasszikus zene légiessége nem abból következett, hogy a muzsikusok gyorsan elkapták a hangok végét – ahogyan az sokszor történik –, hanem magának a hangképzésnek a rugalmasságából fakadt, legyen szó akár a zenekarról, akár az énekesekről, illetve a La Fenice Énekkaráról. Nagy öröm volt hallani, hogy az egész produkciót egységes zenei megközelítés jellemezte, ám nemcsak a szólisták voltak partnerek a karmester számára, a törekvés kölcsönös volt. A dirigens nem csupán kézben tartotta a produkciót, és gyorsan reagált a szereplők egyéni megoldásaira (nem mintha ez olyan magától értetődő lenne), hanem elképesztő érzékenységgel, valódi interakciót folytatott velük. Csak egy különösen szép példát kiemelve: a Donna Elvira második felvonásbeli áriája előtti recitativóban a zenekar felelget a nő önmarcangoló gondolataira – még sosem hallottam, hogy mindezt ennyi tapintattal tették volna.

Jelenet a Don Giovanni-előadásából (Fotó/Forrás: Michele Crosera / La Fenice)

Mind a színpadi történés, mind a zenei megvalósítás finomságai többek között azért is tudtak ilyen kiválóan megvalósulni, mert a produkció szereposztásáról is csak szuperlatívuszokban lehet nyilatkozni. Don Giovanni aprólékos önpusztítását kevesen tudnák olyan minden részletében követhető módon megmutatni, mint Markus Werba tette. Az emberi lélek mélységére hatoló alakításairól és kifejező vokális produkcióiról híres énekes most azonban énektechnikai értelemben is az egyik legnagyszerűbb teljesítményt nyújtotta, amit valaha hallottam tőle. Baritonja végig teljesen kompaktul, kiegyenlítetten szólt, meleg fénye már önmagában csábítóvá tette.

Werba amúgy sem az a típus, aki elsősorban a hangerejével hódít, ám a valóban ellenállhatatlan Zerlina-duett és a behízelgő szerenád mellett a Pezsgőária lehengerlő férfiassága sem szenvedett csorbát.

A népszerű cseh koloratúrszoprán, Zuzana Marková magabiztosan szólaltatta meg Donna Anna igen technikás szólamát. Bár az énekesnő egyes magasságai túlságosan kivilágosodtak, ezzel végére is értünk a hibáknak, az opera legnagyobb részében gazdag hangot hallhattunk tőle, amely mind a drámaibb, mind a gyors részekben jól érvényesült. Francesca Dottónak legutóbb azt róttam fel, hogy nem tudta elég olaszosan énekelni a Verdi-muzsikát, és lám, most kiderült, hogy Donna Elvira szerepe sokkal jobban illik hozzá. Bár a rendezői koncepció szerint elsősorban komikus figurát kellett megformálnia (amit igen szórakoztatóan meg is tett), a szólama ékkövének számító, második felvonásbeli áriában szépen árnyalta a figurát, miközben a komoly kihívást jelentő zenei anyagot is átütő erővel adta elő. Nem ismertem korábban a Zerlinát éneklő Lucrezia Dreit, ám egészen ragyogó produkciót láthattunk-hallhattunk tőle. A fiatal szoprán üde, mégis telt hangja, sokszínű kifejezőeszközei és a megfelelő időben adagolt erotikus kisugárzása a szerep eszményi megformálójává tették.

Jelenet a Don Giovanni előadásából (Fotó/Forrás: Michele Crosera / La Fenice)

Bár számos kiváló előadót hallgathattunk az előadás folyamán, akadt két művész, akik basszusuk volumenével is nagy hatást tudtak gyakorolni a nézőkre. Alex Esposito Leporellóként nagy közönségkedvencnek bizonyult, amire sötéten zengő, masszív hangja mellett rendkívül mulatságos színészi játéka is okot adott. A kormányzót éneklő Gianluca Buratto valósággal mennydörgött, kevés megszólalása is lehengerlő volt. Azt hiszem, ezt a szerepet éppen ilyen hanggal képzeljük el. Újabb örömteli meglepetést okozott William Corrò, aki kellemes színű, férfias baritonjával és eleven színészi alakításával nagyon emberi figuraként mutatta meg Masettót. Don Ottavio egyszerre hálás és hálátlan szerepét Francesco Demuro a tőle megszokott erényekkel és hibákkal formálta meg. Bár az énekes értékes hanganyaggal rendelkezik, amellyel viszonylag nagy magasságokat képes megszólaltatni, tenorja időnként beszorul, erőltetetté, feszítetté válik. A Dalla sua pace áriát nem értékelném, mert épp a zenekari bevezető alatt lett valaki rosszul a nézőtéren – a művész számára is egyértelműen láthatóan –, ám az Il mio tesoro sem szólalt meg olyan könnyedséggel, mint ahogy egy neves bel canto tenortól várnánk.

Vajon milyen tanulságot vonhatunk le Damiano Michieletto tizennégy évvel ezelőtti rendezéséből? A hagyományos operarendezés mint művészeti forma mégsem halott? Az eddigiekből is sejthető, hogy a kérdésre a legvalószínűbb válasz az „igen, de…” lenne. A tradicionális keretek éppúgy megmutathatják egy darab cselekményének mélyebb rétegeit, a szereplők karakterének és lelki életének bonyolult mozgatórugóit, mint bármilyen más, nemcsak háttérként, de az előadás szerves részeként funkcionáló környezet. Ehhez azonban az szükséges, hogy ne gondoljuk, a korhű interpretáció mintegy megrendezi magát, felejtsük el végre a rendezők „közlekedési rendőri” funkcióját, és ami talán még nehezebb,

Az úgynevezett hagyományos rendezés nem igényel kevésbé kidolgozott alakításokat, kevésbé szimbolikus vagy gondolatébresztő megközelítést, mint a modern, hiszen ezek adják a színrevitel lényegét. Ha mindez elég színvonalas, az események egyaránt játszódhatnak tizenhetedik vagy huszonegyedik századi környezetben. Vagy akár egy teljesen üres térben.

Fejléckép: Markus Werba mint Don Giovanni, Francesca Dotto mint Donna Elvira és Alex Esposito mint Leporello (fotó/forrás: Michele Crosera / La Fenice)