Érdekes volna megnézni, melyek azok az operák, amelyek nagy nemzetközi sikerük után csak viszonylag későn jelentek meg a budapesti operarepertoárban. A Ruszalka kapcsán is sokan felkaphatták a fejüket, amikor a Magyar Állami Operaház tavalyi évadbejelentésén elhangzott: az intézményben csupán két vendégjáték keretében találkozhatott a művel a közönség. Pedig a hazai operarajongók is ismerik a darabot, élőben is meghallgathatták, akik a kétezres évek elején Debrecenben jártak, illetve a Metropolitan Opera közvetítései között is szerepelt. Arról nem is beszélve, hogy a címszereplőnek a Holdhoz énekelt áriája olyan, gyakran elhangzó sláger, amely talán még azok fülébe is befészkelte magát, akik vajmi keveset tudnak magáról az operáról – de hát lehetne még példákat sorolni „egyáriás” operákat, amelyeknek egyetlen számát ismerjük.

Szikora János rendezése elsősorban azokhoz szólt, akik még nem látták a Ruszalkát, helyenként kissé modernizált látványvilággal (az emberi színtereket valahova a 20. század 30-as, 40-es éveibe helyezve), de pontosan adta vissza az eredeti cselekményt. Bár nem emelte ki a meseszerű elemeket,

Ruszalka ruhája szemet gyönyörködtető, a Víziember pedig szinte már mulatságosan illúziókeltő figura. Egy motívum volt csak, amelyet illetően a rendezés túllépett azon, hogy a műnek szigorúan csak az elsődleges jelentésrétegét adja vissza: értelmezése szerint az idillibb természeti és a romlott emberi világot egyaránt a csábító nőalakok viszik bűnbe. Jezsibaba nem a tündérmesék boszorkánya, hanem cselvető szépasszony, míg az Idegen hercegnő a két háború közti időszak femme fatale-jaira emlékeztetett.

Ruszalka és a Herceg: Brassói-Jőrös Andrea és Nyári Zoltán (Fotó/Forrás: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház)

Bár az opera erkölcsi szempontból szembeállítja a természetközeli és az emberi világot, az előadás a bűnös csábítást illetően egy szintre helyezte őket. A nyitójelenetben a nimfák a Víziembert próbálják az ujjuk köré csavarni (későbbi szépítkezési jelenetük egyértelműen a vonzerejükkel visszaélő nőalakok közé sorolja be őket), ám

Ez egyfajta szimbolikus értelmezése lehet annak a hidegségnek és szenvedélytelenségnek, amit a Herceg folyton felró neki, a rendezés azonban nem bocsátkozik részletekbe, a legtöbb kérdést, problémát inkább csak felvillantja, nem hatol az opera mélyére.

Zenei szempontból komplexebb produkcióban lehetett részünk – illetve lehetett volna, ha a nézőtéren helyet foglaló társaink nem akadályozták volna. Rossz volt azzal szembesülni, milyen közönség jár mostanában az Operába: nem csupán egyetlen zajkeltő társaság ült a teremben, de legalább három-négy helyről lehetett beszédet, műanyag vizespalackkal zörgést stb. hallani. Ez a kérdés persze igen összetett – és a jelen írásnak sem a témája, sem a terjedelme nem alkalmas kivesézni –, de talán szükséges lenne, hogy az intézmény is reagáljon valamilyen módon a problémára, hiszen így az előadás fontos pillanatai nem juthatnak el csorbítatlanul a hallgatósághoz.

A Herceg és az Idegen Hercegnő: Nyári Zoltán és Rálik Szilvia (Fotó/Forrás: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház)

A Ruszalka zenei megvalósítását az Opera korábbi főzeneigazgatója, Halász Péter vette kézbe. A karmester vezetői ciklusához több igen erős produkció kötődik, ezúttal is bebizonyította, hogy határozott és kidolgozott elképzelése van a műről.

Ugyanakkor nem először vettem észre, hogy a Magyar Állami Operaház Zenekara időnként kissé kopottas, kevéssé kiművelt hangszínen játszik, ez időnként még jó vagy kiváló karmesterek mellett is előfordul. Természetesen olyan problémáról van szó, amelyet nem egyetlen produkció bepróbálása közben, hanem alapos műhelymunkával lehetne csak kijavítani. Az Énekkar a megszokott magas színvonalon teljesített, még elég szerencsétlen elhelyezkedése ellenére is (a színpadszintnél mélyebben álltak, mintha csak a fejük lógna ki a vízből).

A Háború és békében nyújtott produkciója és a mostani előadás után egyértelművé vált, hogy Brassói-Jőrös Andrea hangjához és énektechnikájához remekül illik a szláv repertoár, csodásan tudja vezetni az operák gazdag dallamíveit. Bár az általam hallott előadáson előfordult egy-két tökéletlen magasság, ezek a kis hibák tolerálható határon belül maradtak. Emellett az énekesnő érzékeny jelenlétével arra is képes, hogy megmutassa a különleges nőalakok összetett belső világát.

akár olyanokat is, amelyek a Ruszalkához hasonlóan szintén nem vagy csak nagyon régen szerepeltek repertoáron. Hercegként Nyári Zoltán lépett színpadra, aki mostanában ismét rendszeresen hallható itthon. A művész az elmúlt időben jelentős lépéseket tett a drámai tenor szerepek irányába, sőt már Budapesten is elénekelte a Siegfried címszerepét. Hangja azonban nem látta kárát a terhelésnek, még ha időnként kissé nyersnek is hangzott, a magasságok megbízhatóan szóltak, az első felvonásbeli slágerária pedig megkapóan szép lett. Mindehhez tegyük hozzá, hogy az énekes alakításának drámai ereje, a hitelesen megjelenített, szélsőséges érzelemvilág ezúttal is élményt nyújtott.

Ruszalka (Brassói-Jőrös Andrea) és egy nimfa (Fotó/Forrás: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház)

Két szereplő szólamát nagyon más típusú hanggal rendelkező művészek szólaltatták meg, mint amit a darab ismeretében megszokhattunk. A Víziembert megformáló Szemerédy Károly ugyan impozáns orgánummal rendelkezik, ám baritonja keményebb, érdesebb, mint amit Ruszalka melegszívű apjától várnánk. A zordabb, durvább vonások alapján egyesek joggal tehették szóvá a figura némiképp inkoherens voltát, ugyanakkor az énekest hallgatni mindig rendkívüli öröm, így a mérleg végül egyértelműen pozitív irányba billent. Hangja alapján Gál Erikát sem gondolnánk tipikusan a természet ősi titkainak világában élő boszorkánynak, ám világosabb, és ezáltal a szeszélyesség ábrázolására alkalmas mezzoszopránja illett a koncepcióhoz.

Hasonlóan jól építhetett az előadás a többi csábító nőt alakító énekesre, elsősorban az Idegen hercegnőt megformáló Rálik Szilviára, akinek szuggesztív karaktere és átütő erejű hangja remekül mutatta meg, hogy ez a domináns nőalak mindig megszerzi, amit akar. Szépen énekeltek a nimfák, Kapi Zsuzsanna, Fürjes Anna Csenge és Megyesi Schwartz Lúcia is.

A már változatos szerepekben kiválóan bizonyító fiatal bariton gyönyörűen vezette a szólamot, kellemes színű hangja dúsan és telten szólt. Az Erdőőr népies karakterű zenéjét Fülep Máté igényesen szólaltatta meg, figyelemre méltó, hogy a művész mennyit fejlődött az utóbbi években. Topolánszky Laura már tanulmányai során megmutatta, hogy érdemes vele számolni, most Kuktaként is szép pillanatokat okozott.

A Ruszalka után a legfontosabb kérdés, mennyire tudta betölteni hiánypótló szerepét ez a bemutató, milyen minőségben és mélységben ismerkedhetett meg a budapesti közönség a művel. A zenei megvalósítás terén különösebb panaszra nem lehet okunk, persze el tudnánk képzelni még tökéletesebb szereposztást és produkciót, de igényes és a darab szépségeit és sokszínűségét megmutató interpretációban részesültünk. Színházi oldalról már bonyolultabb a kérdés, mert bár a mű felszíni cselekményét nagyjából korrekt módon végigkövethettük, annak megértéséhez, hogy mi a történet igazi mélysége, lényege, tétje, csak kevés támpontot kaptunk. Reméljük azonban, hogy ezek után a Ruszalka jobban gyökeret ver a hazai repertoárban, és akkor még sok alkalmunk lesz, hogy különböző művészi látásmódokon keresztül találkozhassunk vele.

Fejléckép: A Víziember és Ruszalka: Szemerédy Károly és Brassói-Jőrös Andrea (fotó/forrás: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház)