Egy szado-mazo maszkot viselő férfi és egy feltűnő színű parókát viselő nő – ezzel az erős képpel indul a Bajor Állami Opera új Così fan tutte-előadása, amely jól meg is adja az est alaphangulatát. Ezúttal nincs szó mozarti könnyedségről, frivol játékról, és talán azt is előre elárulhatjuk, hogy a befejezés sem hozza meg a remélt feloldást.
Ha valaki erőszakosan avatkozik bele az emberek természetes szellemi-morális fejlődési folyamataiba, a végeredmény csak zavar és talajvesztés lehet
– állítja a produkció, melynek erősen kontrasztos képi világa, a giccses idill és a lepusztult valóság szembenállása csak megerősítette a nyomasztó üzenetet.
Konstantin Krimmel (Guglielmo), Louise Alder (Fiordiligi) és Johannes Martin Kränzle (Don Alfonso) a Bajor Állami Opera Così fan tutte-produkciójában (Fotó/Forrás: Wilfried Hösl / Bayerische Staatsoper)
A koncepció középpontjában a szálakat mozgató Don Alfonso állt, aki afféle vén kéjencként, kukkolóként tűnt fel. Szinte minden jelenetben felbukkant, hol a függöny mögött, hol a szekrényben, míg a darab végére „legális” megfigyelői pozíciója lett, mint egy kísérletvezető, a történéseket jól belátni engedő, kényelmes székből követte az eseményeket. A figurát a kiváló német bariton, Johannes Martin Kränzle formálta meg, aki egyszerre képes az olasz hagyomány klasszikus komédiára épülő, kedvesen bumfordi buffóit felidézni, miközben a német, illetve modern repertoár groteszk alakjainak vonásaival színesíti azokat. Kränzle bámulatosan visszataszító karaktert jelenített meg, akit első ránézésre nem gondolnánk félelmetesnek, ám
épp határtalan perverziója (amiről legfeljebb csak sejtésünk lehet) teszi őt különösen gyomorforgatóvá.
Ez a Don Alfonso hagyományos módon nem képes kielégülni, arra csak két megoldása van: pénzért vásárol magának egy nőt, hogy aztán bevonja a szexjátékok és vad fantáziák világába (hiába próbálja a zárójelenetben meggyőzni Despinát, hogy vonzalmuk kölcsönös, a legcsekélyebb kétségünk sem lehet kapcsolatuk természetét illetően), vagy másokat vesz rá arra, hogy helyette éljék ki a vágyait.
Egy ilyen szexuális ragadozóval szemben természetesen teljesen védtelenek azok a fiatalok, akik még hisznek a tündérmesékben (nemcsak a lányok, de a fiúk is felépítik a maguk Disney-kastélyát). Vágyaik valódi természete ismeretlen a számukra, nem tudnak különbséget tenni fellángolás, fizikai vonzalom és valódi szerelem között. Nincs is rá lehetőségük, hogy ezt a maguk tempójában, kísérletezve, késztetéseiket követve megtapasztalják, ehelyett a brutális játék marionettbábuivá válnak. A kisarkított, életidegen szituációkban kendőzetlenül szembesültek illúzióik hiábavalóságával:
az obszcén graffitikkel borított fal valóságosabb, mint a rikító rózsaszín virágokkal teli kert.
Még ha végül fel is gyújtják az elfojtott, „piszkos” vágyakat jelképező, mindenütt jelen lévő matracot, akkor sem tudnak úrrá lenni azon a káoszon, amit az értékvesztés kivált bennük – a zárójelenetben a párok nem találnak egymásra, csak tanácstalanul tévelyegnek a színen.
Konstantin Krimmel (Guglielmo) és Sebastian Kohlhepp (Ferrando) a Bajor Állami Opera Così fan tutte-produkciójában (Fotó/Forrás: Wilfried Hösl / Bayerische Staatsoper)
Az előadás hideg, kegyetlen, nyomasztó volta a zenei interpretációt is meghatározta. Mostanában gyakran hallani karmesterektől, hogy a rendezővel közös produkcióként írnak le egy előadást, így nyilatkozott a Così fan tutte műsorfüzetében a Bajor Állami Opera főzeneigazgatója, az előadást dirigáló Vlagyimir Jurovszkij is.
A kiváló színházi érzékkel, érdeklődéssel és tapasztalatokkal rendelkező karmester esetében nem is meglepő, hogy ilyen alapos, a darab mélyrétegeit feltáró közös interpretációt hozott létre alkotótársával,
a rendező Benedict Andrewszal, miközben természetesen szerencsés, ha minél több produkció jön létre a zenei és a színpadi közeg közötti összhang szellemében (szemben az elmúlt évtizedekre jellemző negatív tendenciával, amikor is a rendezők újszerű interpretációi és az azokat rosszul fogadó karmesterek között kialakult feszültség sokat ártott az előadásoknak).
A historikus előadásokhoz szokott fülnek a modern hangszerek eleve némileg keményebbnek, élesebbnek tűnnek egy Mozart-operában, a karmester erre a hatásra ráerősített energikus, drámai megvalósításával. Már a nyitányban elképesztően pörgött a tempó, miközben a legcsekélyebb pontatlanság vagy elnagyoltság sem hallatszott. A Bajor Állami Zenekar ismét kiváló volt, nem véletlenül vannak már ötszáz (!) éve jelen az európai zenei életben, bármilyen döbbenetes is elképzelni ezt az időintervallumot.
A későbbiekben is inkább a mély drámák, semmint a zene játékos vonásai kerültek előtérbe, sötétebb színek, erősebb kontrasztok szólaltak meg.
Ez a tendencia az énekszólamokban is jelentkezett, az előadásban éltes, megkeseredett nőalakként ábrázolt Despina áriái például nélkülözték mindazt a derűt, bájt vagy életörömöt, amit sok előadásban megszokhattunk. Ehelyett karcosabbak, kiábrándultabbak lettek – pedig korábbi produkciói alapján tudhatjuk, hogy a nagyszerű Sandrine Piau milyen szép és könnyed hangadásra képes.
Sebastian Kohlhepp (Ferrando), Louise Alder (Fiordiligi), Avery Amereau (Dorabella) és Konstantin Krimmel (Guglielmo) a Bajor Állami Opera Così fan tutte-produkciójában (Fotó/Forrás: Wilfried Hösl / Bayerische Staatsoper)
A négy szerelmes szerepében a fiatal énekesgeneráció kiemelkedő művészei léptek színpadra. Ha tisztán a vokális produkciót nézzük, a két férfi előadó egy hajszálnyival meggyőzőbb teljesítményt nyújtott, ám a komplex alakítást tekintve a hölgyek sem maradtak el mögöttük.
A Ferrandót éneklő Sebastian Kohlhepp a jelenkori Mozart-interpretációk nagy nyeresége, erős, férfias hangzással tudja megszólaltatni a finomságot és hajlékonyságot is igénylő szólamokat.
Még ha a lírai részek nem is feltétlenül hangzottak olyan lágynak és éterinek, ahogyan könnyedebben szóló tenorok esetén megszokhattuk, a hangminőség és a karakterábrázolás bőségesen megéri ezt a kis szépséghibát. A Guglielmo bőrébe bújó Konstantin Krimmelt korábban a Máté-passióban hallottam, különleges élmény volt, hogy szép, míves baritonja milyen remekül alkalmas vadabb, szélsőségesebb érzelmek kifejezésére is. Louise Alder örömteli pillanatokat szerzett Fiordiligi bonyolult szólamában, emellett remek alakítást nyújtott: olyan hitelesen mutatta meg a fiatal lány gyerekes vonásait, hogy mintha valóban egy tinédzser állt volna előttünk. Avery Amereau mint Dorabella könnyedebb, felszínesebb ellentéteként jelent meg, ugyanakkor neki is akadtak emlékezetes zenei megoldásai, például a Guglielmóval énekelt duettjében.
Sokakban él még az a hibás kép Mozartról, hogy nála minden könnyed, vidám, és ha vannak is problémák, végül úgyis minden jóra fordul. Pedig ha alaposabban megnézzük, főleg az érettebb kori operáit, láthatjuk, hogy az emberi lélek elképesztő mélységeibe szállt alá, egyáltalán nem csak az örömöket rejtő tartományokba.
A Così fan tutte az operairodalom egyik legrettenetesebb emberkísérletét mutatja be,
a Bajor Állami Opera produkciója pedig – még ha nyugtalanító, nyomasztó érzéseken keresztül is – épp ezeket a bonyolult emberi történéseket, a személyiség sérülésre, torzulásra való hajlamát mutatta meg.
Fejléckép: Avery Amereau (Dorabella), Loise Alder (Fiordiligi) és Sandrine Piau (Despina) a Bajor Állami Opera Così fan tutte-produkciójában (fotó/forrás: Wilfried Hösl / Bayerische Staatsoper)
hírlevél
