Ha valaki ellátogatott már Pármába, tudja, hogy valóságos kultusz övezi ott a régió egyik leghíresebb szülöttjét, Giuseppe Verdit. A központban hatalmas emlékmű tiszteleg munkássága előtt, a helyi Zene Házánál leülhetünk a Mester mellé egy padra, és még a játszótér is operatematikára épül. De a legfontosabb alighanem a város hagyományos fesztiválja, amely során idén a komponista három művét szcenírozva, egyet pedig koncertszerűen mutattak be, természetesen számos kísérőprogram mellett.

A szeptember végén színre kerülő, új produkció nagyrészt olasz erőkre épített, sőt az egyik legkiválóbb énekes éppen pármai születésű volt. Olasz karmester is dirigálta az előadást, a nemzetközi színpadokon keresett Francesco Ivan Ciampi, sőt még a rendező is Itália szülötte. Davide Livermore nevét alighanem minden operakedvelő hallotta már, sokat foglalkoztatott, termékeny alkotóról van szó, aki a milánói Scalában is rendezett szezonnyitó produkciót – ezt már az előadás színpadmestere magyarázta igen büszkén, az előadás előtti backstage-túrán.

Izgalmas élménynek ígérkezett, hogy valamiféle képet kaphatunk a műfaj bölcsőjének jelenlegi operakultúrájáról – nemcsak azért, mert én magam még mindössze egyszer láttam Olaszországban olasz szerző művét színpadon (akkor is egy német és egy osztrák főszereplővel), hanem mert miközben

sokszor éppen az olasz művészek kritizálják azokat a finanszírozási, szervezési és egyéb problémákat, amelyek miatt az ország operaélete nemzetközi viszonylatban művészi és piaci szempontból is hátrányba kerül.

Természetesen joggal jegyzi meg bárki, hogy egy előadásból a teljes jelenlegi olasz operajátszásra vonatkozó következtetéseket kissé korai volna levonni, ugyanakkor mégis informatív lehet egy ilyen tapasztalat, különösen, ha a közönség reakcióit is figyelembe vesszük: ők hogyan fogadják az előadást, mi tetszik, mi nem tetszik nekik. Párma nem olyan központi helyszín, mint Milánó, Róma vagy Firenze, a közönség sokkal jobban megőrizte az olasz színházi életnek a köztudatban élő, hagyományos jellemzőit.

Az ideálisnál némiképp gyakrabban fordult elő, hogy egy-egy érdekes vagy szép énektechnikai megoldásnál izgatott moraj fut végig a nézőtéren. Az sem mondható tipikusnak, hogy a tapshoz a szokásos tetszés-/nemtetszés-nyilvánításon kívül egyéb bekiabálások is elhangozzanak. „Viva Maestro!” – hallhattuk a harmadik felvonás végén, némi helyeslő taps után azonban jött is a válasz: „Viva Verdi!”, amely szintén egyetértésre talált.

Francesca Dotto mint Leonora és Riccardo Massi mint Manrico (Fotó/Forrás: Roberto Ricci / Teatro Regio)

Bár Olaszországban is gyakran látni úgynevezett modern előadásokat, tehát olyanokat, amelyek nem felelnek meg a pszichológiai realizmus követelményeinek, ezek általában nem értelmezik át radikálisan a darabot, az aktualizáló színrevitel pedig annál is ritkább. Davide Livermore produkciójára is inkább azt mondanánk, hogy hagyományos rendezés modern eszköztárral, hiszen

Mert az igazából lényegtelen, hogy a katonák karddal vagy gépfegyverrel gyilkolnak, kastélyt vagy toronyházat gyújtanak fel, Leonora elegáns hosszú ruhája melyik század stílusjegyeit viseli, de még az is, hogy a társadalom peremén található cigánytáborban kovácsok vagy cirkuszi mutatványosok élnek.

Ezzel pedig el is érkeztünk Livermore rendezésének alighanem legragyogóbb megoldásához. Az alkotó a vándorcirkusz társulatához mindazokat a pozitív és negatív vonásokat társította, amelyek a közhiedelemben a bohócokhoz kapcsolódnak. Vannak, akik a naivitást képviselik, a külvilág agressziójával szembeni gyermeki értetlenséget. Ugyanakkor a horrorfilmek gyilkos rémalakjai is köztük élnek, azok a groteszk figurák, akik pusztító hajlamaikat a nevetségesség látszatával teszik megfoghatatlanná.

Ezzel együtt remekül erősítették a darab hátborzongatóan misztikus voltát. Abban is szerepet játszottak, hogy ez volt A trubadúr első olyan előadása, ahol nem éreztem elsietettnek a befejezést. Hatalmas elismerés illeti a rendezőt, és természetesen a közreműködőket is, hogy az utolsó néhány percben képesek voltak olyan mértékben fokozni a feszültséget, hogy a lezárás igazán nagyot tudott ütni.

A vándorcirkusz társulata (Fotó/Forrás: Roberto Ricci / Teatro Regio)

Pedig Livermore elsősorban azt mutatta meg, amit amúgy is tudunk. Nem kezdett pszichoanalitikai elemzésbe, hogy feltárja a szereplők mozgatórugóit, mindössze egyetlen karakter volt, akit kissé összetettebben ábrázolt, azontúl csak a bosszú és a háború szörnyűségeire fókuszált (amire sajnos a mai napig nem lehet azt mondani, hogy elcsépelt téma lenne). A nyomasztó hangulatban nagy szerepet játszott a színpad teljes hátsó falát betöltő vetítés, amelyet sokszor még a két oldalon található, forgatható tükrös elemek is kitágítottak. Az illúzió olyan jól működött, hogy egy-egy pillanatra valóban elbizonytalanodhattunk, vajon ez a disztópikus szürke építmény nem jelent-e meg fizikai valójában is a színen. Az említett backstage túrán a Teatro Regio színpadmestere azt is elmondta, hogy

a rendezői szándéknak megfelelően (a díszlet a Giò Forma, a vetítés a D-Wok társaság munkája volt). Ám a technikai kuriózumon és a hatásos hangulati elemen túl a vetítésnek jelentésképző szerepe is volt, erre a legjobb példa, amikor az első felvonás végén a szürke elemek között egyszer csak megláttuk a cirkuszi sátor csíkos ponyváját. Bár a cigánytábor a cselekmény szintjén még csak Ferrando elbeszélésében jelent meg, a közönség már érezhette: hamarosan nagyobb jelentőségük lesz.

A második felvonásban aztán közelebbről is megláthattuk a vándorcirkusz világát, akrobatákkal, tűzzsonglőrökkel, és mikor az egyik mutatványos ellobbantott egy lángcsóvát – a semmiből hirtelen Azucena tűnt fel a színen. Elképesztően hatásos, horrorfilmbe illő pillanat volt, nem csupán a váratlansága miatt, hanem mert a nőn az első pillanattól jól látszott: teljesen őrült. A karakter megformálásáért óriási elismerés illeti mind a rendezőt, mind Clémentine Margaine-t, nagyon ritka, hogy operaszínpadon ennyire kidolgozott színészi alakítást láthatunk. Azucena világa a tragikus események óta teljesen beszűkült, szinte soha nem néz rá a többi szereplőre, csak valahova a távolba, egy homályos pont felé, a nézőtér irányába. Ha valakire mégis egyenesen rápillantott – legyen az akár a közönség –,

És a legszebb az egészben, hogy az őrülete semmilyen ennél direktebb vagy harsányabb módon nem nyilvánult meg, ám így is a székhez szegezte a nézőt, és egyértelművé tette számára, milyen veszedelmes figurával áll szemben.

A trubadúr első felvonása. Középen Ferrando: Roberto Tagliavini (Fotó/Forrás: Roberto Ricci / Teatro Regio)

Mindez persze csak részben lett volna hatásos, ha az utóbbi időben a zenei életbe berobbant, még mindig a harmincas éveiben járó mezzoszoprán nem tudott volna hangban is hasonlóan impozáns teljesítményt nyújtani. Az énekesnő stabil, átütő erejű magasságaihoz meglepően sötét, sűrű mély hangok társultak, zárósora („Sei vendicata, o madre!” – „Anyám, megbosszultalak!”) pedig egyenesen hátborzongató volt – melyre válaszként aztán a vándorcirkusz talán valós, talán fiktív tagjai lemészárolták Luna embereit. Egyértelmű, hogy hangilag is Margaine volt az est legjobbja, akinek a produkciójában legfeljebb a legkritikusabbak találhattak apró hibákat.

akinek szép, telt, kiegyenlített basszusát jó volna még sokszor hallani. Bár a Leonorát alakító Francesca Dotto, ahogy neve is sugallja, szintén olasz művész, könnyebben el tudtam volna képzelni valamely más nemzet muzsikájában. Bár szopránja stabil, erős és rugalmas, hiányzik belőle az a melegség és puhaság, ami az olasz művek andalító dallamaihoz szükséges, inkább tudnám elképzelni egy megingathatatlan német heroinának.

Manricót Riccardo Massi énekelte, aki néhány hónappal korábban nagy sikerrel ugrott be a Bajor Állami Opera Aida-produkciójába, melyet az interneten is lehetett követni. Akkor, a technika jelentette korlátok közepette úgy éreztem, a fiatal tenor szép és stabil hanggal rendelkezik, még ha a drámai átélés helyett időnként fontosabb is neki a makulátlan ének, ami Radamès szerepében nem ideális fontossági sorrend. Élőben hallva tovább árnyalnám a véleményem, bár nincs kétség afelől, hogy Massi megbízható Verdi-interpretátor lehet a nemzetközi zenei életben, mivel lényegében minden hangot korrektül megszólaltatott (ráadásul nagyjából százkilencven centi magas, és jóképűnek is mondható), produkciójában egyértelmű hiányosságok is mutatkoztak. A hang sokszor kontúrtalan, nincs fénye, karaktere, ez pedig olyan sokat levon a teljesítményéből, hogy azt a jó helyett legfeljebb a kielégítő jelzővel illethetjük.

Bár beugróként engedékenyebbek lehetnénk a Lunát éneklő Giovanni Meonival, mivel a művész az utolsó előadáson normális körülmények között is színpadra lépett volna, talán nem igazságtalan kifogásolni, hogy baritonja igen távol esik a szerep kívánalmaitól. A hang kicsit durva, merev, helyenként éles, és bár elenyésző volt a tényleges hibák száma, a frázisformálásban sokkal több kivetnivalót találhattunk. Összességében ebben az énekprodukcióban nem sok örömét lelhette a hallgatóság. A kisebb szerepeket megformáló művészek viszont tisztességgel helytálltak, elsősorban az Inezt éneklő Carmela Lopezt kell kiemelni első felvonásbeli jelenete miatt.

Jelenet a második felvonásból, az előtérben Carmela Lopez mint Inez és Francesca Dotto mint Leonora (Fotó/Forrás: Roberto Ricci / Teatro Regio)

Az olasz közönség ízlése kapcsán már szóba került a zene és a színpad viszonya, itt fontos megemlíteni, milyen örvendetes tendenciának gondolom, hogy megint olyan előadást hallhattam-láthattam, amelyben

Francesco Ivan Ciampa pontosan úgy adagolta a feszültséget, úgy helyezte el a hangsúlyokat (és fokozta némelyiket egészen addig a pontig, hogy az ember összerezzent tőle), ahogyan az a színpadi történéseket is a legjobban támogatta. A dirigens talán egyes részekben nem volt kellőképpen precíz, ahogy az honfitársai körében gyakran megesik, ám csak kisebb pontatlanságok fordultak elő, és a feszes megszólalást igénylő, dramaturgiailag fontos pontokon sosem fordult elő hiba. Igényesen muzsikált a produkcióban vendégeskedő zenekar és kórus, a bolognai Teatro Comunale együttesei.

A pármai Trubadúr-előadás a technikai különlegességek ellenére sem elsősorban színpadi megoldásaival vagy a művet radikálisan átértelmező interpretációjával hívta fel magára a figyelmet. Inkább arra láthattunk példát, milyen egy tisztességesen összerakott produkció, amely nem nélkülözi a kreatív energiákat, de elsősorban az igényesség és a magas színvonalú kivitelezés járult hozzá az élményhez. A horrorfilmes elemek egy bizonyos pontig szükségszerűen következnek a darab cselekményéből, ám Davide Livermore megközelítése nem csupán a vadromantikus történet borzongató voltát emelte ki, hanem ennél jobban is alámerült a sérült emberi psziché mélységeibe.

Fejléckép: Clémentine Margaine mint Azucena és Riccardo Massi mint Manrico (fotó/forrás: Roberto Ricci / Teatro Regio)