Messengeren vettem fel veled a kapcsolatot, és tegeződtem – ahogy ez a szakmánkban szokás –, aztán azon problémáztam magamban, illik-e ez, mégiscsak egy igazgató… Te hogy vagy a konvenciókkal?

Nem szeretem a formalitásokat, így az udvariassági fordulatokat sem. Ennél bonyolultabban látom a világot. Nagyon rég, amikor először dolgoztam Törőcsik Marival, és nem tudtam, hogyan szólítsam ezt a fantasztikus, nagyszerű színésznőt, azt mondta: „Ha nem tegeződünk, hogy veszünk össze?” Ekkor megértettem, hogy az emberi viszony fontosabb, mint bármi, és azóta is ebben hiszek. Az egyenes szóban.

És ha azt mondom, protokoll? Státuszodból adódóan nem kerülheted el.

Nyilván úgy adódik néha, de nem szívesen járok ilyen eseményekre. Nincs öltönyöm sem például, sőt a miskolci közgyűlésen rendszeresen rám szólnak, hogy miért ülök sapkában… Ilyenkor észbe kapok, hogy udvariatlanság, és leveszem.

Nemrégiben Kálmán Péter operaénekes kifejezetten ellenállt a telefoninterjúnak, ragaszkodott egy közös kávézáshoz. Ez hatott rám, ezért örültem most a személyes jelenlétnek, ebben van lélek, nem „gyártom” az interjút. Egy rendező ugyanígy érezhet egy darabbal kapcsolatban: elvállalja, és „megcsinálja” vagy nyitott szívvel kapcsolódik. Volt példa az előbbire?

Nézd, fiatalon az ember számára minden felkérés lehetőség, és mindent elvállal. Ha a mai fejemmel szemlélem, biztosan volt, amire nemet kellett volna mondani, de az biztos, hogy sosem pusztán a pénzért dolgoztam. Mindig meg tudtam indokolni a döntésemet.

Amikor sok éve Bodor Johannával elmentünk Jekatyerinburgba operettet csinálni, nyilván sokkal érdekesebb volt a helyszín, mint a feladat, ugyanakkor a színházban mindig emberek találkoznak egymással, ami rendkívüli tud lenni. Sokáig menekültem a zenés előadások elől, de folyton megtaláltak. Egy idő után beláttam: ami szembejön, nem biztos, hogy akadály.

Gallusz Nikolett, Janza Kata, Béres Attila és Barnák László a Rebecca című előadás olvasópróbáján (Fotó/Forrás: Tari Róbert / Szegedi Szabadtéri Játékok)

Bevallom, tőlem a musical áll távol. Beszélgetésünk apropója a Rebecca, amit a Szegedi Szabadtéri Játékok mutat be júliusban a te rendezésedben. Mivel győznél meg arról, hogy nézzem meg az előadást, még ha ódzkodom is a műfajtól?

Ha a könyv felkeltette Hitchcock érdeklődését, nem lehet egy hétköznapi történet – talán a leghíresebb filmje A Manderley-ház asszonya. A Rebecca sztorija hihetetlenül szövevényes, színpadon pedig olyan, mintha élőben néznél egy megoldhatatlannak tűnő krimit. A hozzá tartozó zenei szövet nem a hagyományos hangzásvilág, nem háromakkordos zene, olyan ez a musical, mint amilyen filmet csinált belőle Hitchcock. Hogy én hogyan oldom meg, más kérdés, de a zene és a történet éles gondolatisága, azaz hogy hogyan lehet elengedni dolgokat, foglalkoztat. A férfi egy iszonyatosan nehéz házasságból jön, ma divatosan azt mondjuk, bántalmazó kapcsolatból – de nem fizikai, hanem lelki értelemben gyötörte folyamatosan Rebecca, a halott feleség, aki soha nem jelenik meg a darabban, csak a gyötrelem, amit okozott azért, hogy a férfival maradhasson, miközben élte a saját életét a maga erkölcstelenségével és hazugságaival. A férfi megpróbál szembenézni ezzel, és számtalan kísérletet tesz, hogy elengedje, megszabaduljon tőle, csakúgy, mint a házvezetőnő, aki erősen kötődött Rebeccához. Mindeközben jelen van az új feleség, egy fiatal lány, akinek az ártatlansága, őszintesége, tisztasága szembesíti ezeket az embereket a múltjukkal, a hazugságaikkal, és végül megtörténik az elengedés, a saját hibák és bűnök felvállalása. Nagyon fontos kérdések ma ezek. Ha ez zenében is megtörténik, mindenképpen hat rád, de a zene csak dobbantó, hogy a lényeg eljusson hozzád – sokkal inkább színház ez, mint szokványos musical.

A te erkölcsiségedet mennyire determinálta, hogy egy filozófus mellett nőttél fel? Interjúidban csak említések szerepelnek édesapádról, picit mesélj a miliőről, szellemiségről, amelyben felnőttél.

Van egy tízéveskori, meghatározó élményem édesapámmal, amit azt hiszem, még nem mondtam el sehol. Filozófiát és esztétikát tanított a Színművészeti Egyetemen Marosvásárhelyen, illetve ma is tanít, szerintem világrekorder: 1967 óta dolgozik ugyanott, ötvenöt éve ugyanazt a lépcsőt járja naponta. Van egy apakép előttem: ül az íróasztalánál, egy mechanikus írógépen pötyög, száll a füst. Ő a filozófus, aki – mint később megtudtam – Hegel ifjúkori írásait értelmezi. Ha megkérdezték, apukád mit csinál, ez alapján ezt válaszoltam: ül a fiókban. A nyolcvanas évek elején fogta a kezemet az utcán, és én kérdeztem meg tőle, hogy mit csinál. Könyveket ír, felelte. De milyen könyveket, firtattam, a könyvtárban nincs Béres András-könyv. Erre azt mondta: „Attila, ez még nem az a kor, amikor az én könyveimet meg lehet jelentetni. Majd lesz egy olyan világ is.” Nyilvánvalóan csodálatos gyerekkorom volt, Görgényszentimrén közismert gondolkodók társaságában játszottam, kivételes emberek között hallgattam beszélgetéseket, akik ugyan nem mindenben értettek egyet, mégis érték volt minden szavuk – és persze harminc évvel a rendszerváltás után a politika bűne, hogy ezek az emberek ma már nem állnak szóba egymással. Sok korombéli erdélyi emlékszik, milyen nehéz volt az a rendszer Ceaușescu alatt, de az én szüleim ezt eltitkolták előlünk. Jóllehet, anyukám nyolcvannégyben lila szemmel jött haza, mert az akkori osztálya székely ruhában ballagott, őt pedig beráncigálták a Securitate irodájára, de ezekkel mi együtt éltünk. Inkább

mert apukám azt adta a kezembe. Komoly szellemi táplálék volt az a környezet a maga nehézségeivel együtt. Apukám élte a maga súlyokkal terhelt, rendszerellenes életét, de ez nekünk, gyerekeknek nem tűnt fel. ’89-ben katona voltam, amikor kitört a forradalom, felhívtam anyukámat, elmondta, mi történt, és nekem az egy személyes történet volt. Mindeközben nem volt könnyű „kicsi Béresnek” lenni, de miután átjöttem, már nem kellett ezzel szembesülnöm naponta.

A Rebecca című előadás közreműködői az olvasópróba után (Fotó/Forrás: Tari Róbert / Szegedi Szabadtéri Játékok)

Neked is fiad van – tudod tartani azt a színvonalat, amivel apukád téged körülvett? Ráadásul a mai tizenéves generáció minden szempontból, a digitális környezetből adódóan is teljesen más.

Nagyon nehezen, mert gyakran vagyok Miskolcon, miközben Pesten élünk – ennek ellenére sokat tanulok tőle… Az ízlésemet fejleszti, sokféle koncertre mentem vele, ahova egyedül még nem engedték volna be, és én éreztem magam a legjobban a tizenhat évesek között. Valahogy tágabb volt az idő a mi gyerekkorunkban. Nekünk soha nem volt televíziónk otthon. És az első tizenhat év, amikor én otthon voltam, nagyon lassan telt. Ez a tizenhat nem tudom, hova lett. Apukámékkal is felgyorsult annak idején az idő?

Ez már filozófia… De maradjunk az időnél: kilenc éve vagy Miskolcon igazgató. Ez is gyorsan elrobogott.

Ez azért telt hamar, mert nagyon jó volt. Tizenkét éve lapot húztunk huszonegyre. Odamentünk hatan azzal az elképzeléssel, hogy nem egyszemélyes vezetés, nem egy ízlés és esztétika dominál, hanem hat ember konszenzuális akarata alakítja a műsorpolitikát és a teljes működést. Két és fél év után arra jutottunk, hogy nem sikerül – de a gondviselés adott még egy lehetőséget, hogy bebizonyítsuk. Nehéz út, ha nem egyedül határozol meg dolgokat, ha (azóta) öten hoztok döntést a szereposztástól kezdve a marketingen át mindenről, de nekem nagyon jó tanulóidőszak volt ez.

Ebből a látszószögből hogyan szemléled a mai színházi életet? A szakma vajon miért nem él ezekkel az emberi lehetőségekkel?

Hát azt én nem tudom.

De nem zavar?

Nyilván zavar, és próbálok tenni ellene, említhetnék példákat mindkét oldal irányába, amelyben renitensként viselkedhettem. Mi mindig konszenzusra jutunk: amikor a tanácsban arról beszélgettünk, hogyan ünnepeljük a kétszázadik évfordulót, pont a Covid után, amikor a gazdasági lehetőségeink a béka segge alatt voltak, akkor az nem tud más lenni, mint szakmai kérdés, hogy az alkalomra Christoph Martheler vagy a Kolozsvári Színház vagy a Comédie-Française látogasson el hozzánk, és a miskolci közönség olyat lásson, amit tőlünk nem – erre a Színházi Olimpia adott lehetőséget. Mindnyájunk számára egyértelmű volt, hogy sokkal fontosabb, amit adni tudunk ezzel, mint a körülötte folyó értelmetlen polémia.

Ha valamire büszke vagyok tíz év színházigazgatás után, az az, hogy nekem is csak egy szavazatom van az öt ember között, a legfontosabb szakmai kérdésekben is. Mindig öt ember döntött, ami azt is jelenti, hogy ez egy működőképes modell: közös nevezőre jut öt ember, akiknek nem ugyanaz a gondolkodásuk, más a világlátásuk, de még csak nem is ugyanazt a színházat szeretik. Mindig megtaláltuk a megoldást, mert az ügy mindig fontosabb volt, mint bármelyikünk egyéni ambíciója. Csak mert itt ülünk a Nagymező utcán, megemlítem: hogyan fordulhat elő, hogy tizenkilenc év után lekerül egy darab az Operettszínház műsoráról, és nem szólnak a rendezőnek, hogy ez lesz az utolsó, ha esetleg szeretnéd megnézni? Nem sokszor fut egy gyakran játszott produkció majd’ húsz évig – hogy ezek után nem szólnak, az nem protokoll, hanem emberség. A kérdésre:

Béres Attila (Fotó/Forrás: Éder Vera / Miskolci Nemzeti Színház)

Egyszerűen fogalmazva: ki kéne terjeszteni a szcénában, amit ti tudtok.

Ki kéne beszélni a sérelmeket, meghallgatni a másikat, és máris születnének értelmes konszenzusok. De ez a polarizált világ most sajnos nem erre halad.

És ez okozhat benned motivációvesztést a folytatást illetően?

Nagyon remélem, hogy nem. Most zajlik a pályázat. Nem tudom, mennyit ér tíz év munkája, de most eldől.

Tiszta és oxigéndús levegővel tölt el, ha arra gondolok, ami Miskolcon ebben a tíz évben megtörtént. Ha a politika vagy a különböző machinációk másképp gondolják, az az ő felelősségük. Volt egy nagy adósságom, az öt évvel ezelőtti pályázatban leírtam, hogy a miskolci színházat megmérettessük nemzetközi térben. Tavaly novemberben egyedüli magyar társulatként felvételt nyertünk az Európai Színházi Unióba. Utoljára a Katona volt tag valamikor a 90-es, 2000-es években. Most pedig mi kerültünk be olyan társintézmények mellé, mint a milánói Piccolo Színház és még sorolhatnám. Ez megnyit egy csomó kaput. Ezek után, még ha volnának is pontok, amin változtatnék, nem tudom azt mondani, hogy másképp csinálnám. Ugyanezt az irányt fogjuk folytatni. Ha nem lehet, nem a mi felelősségünk, bár úgy gondolom, ha egy focicsapat kijut az EB-re, nem időszerű az edzőt kirúgni, esetleg csak egy kudarc után. Fájna persze, ha ezt a patikamérlegen kialakított társulatot szétzilálnánk. Nem tizenegy Messi játszik nálunk, de olyan kémia, összjáték, alázat és tisztelet van köztük, ami megnyolcszázszorozza bármely csapat erejét. Mi nem egyénileg vagyunk jók, hanem csapatban.

Rendezted már a Rebeccát, ezúttal azonban grandiózus méretekben kell gondolkodni.

2010-ben mutattuk be az Operettszínházban, hosszú évekig futott, és sokáig nem lehetett rá jegyet kapni. Keresett előadás volt, és az idő nyilván még emlékezetesebbé tette azóta, így mindenképpen kihívás újat alkotni. A szegedi színpad akkora, mint egy focipálya, rendeztem már ott, és emlékszem a gyötrődésekre, miközben két ember párbeszédét akarom érthetővé, láthatóvá és átélhetővé tenni négyezer ember számára. Nyilván a mai technika a segítségemre lesz ebben.

Gubik Petra, Dolhai Attila, Udvaros Dorottya és Bálint Ádám a Rebecca című előadás olvasópróbáján (Fotó/Forrás: Tari Róbert / Szegedi Szabadtéri Játékok)

LED-fal nélkül elképzelhetetlen egy előadás 2024-ben? A héten voltam szabadtéren egy szimfonikus koncerten, csúcsminőségben vetítették ki a zenészeket közeliben, és az volt az érzésem, mintha otthon, a tévében nézném a hangversenyt.

Ha színházban rendezek, én sem szeretem a LED-falat, de ezúttal sem az embert hozom közel a technikával, hanem a thriller, horror világát szeretném megteremteni általa. A Szegedi Szabadtérin iszonyatosan nehéz mondjuk egy szobát ábrázolni, beteszel egy asztalt meg egy ágyat, és eltűnik a térben. De ha egy LED-fallal keríted körbe, amelyben madarak cikáznak, fel tudod ruházni a teret valami jelentéstartalommal. Lesz persze néhány jelenet, ahol fontos lesz látni a Max de Wintert játszó Dolhai Attila arcát. A hazugság és a legkisebb önámítás nélküli szembenézés önmagunkkal ma épp olyan aktuális kérdéskör, mint tizenöt éve volt.

Te magad is belecsúszhattál volna egy önámító életbe, ha nem mész a színházzal kapcsolatos vágyaid után, miután megszerezted a matematikusi diplomádat.

Nem bánom, hogy elvégeztem a szakot, de jött a színészet, még egy diploma, és mégsem találtam magamat, ezért felvételiztem rendező szakra is. Nagyon fontos, hogy az ember ne hazudjon magának. Pont ezért érint meg Max De Winter figurája, iszonyú küzdelmet vív, hogy megtalálja önmagát, és hosszú kínlódás után valljon a feleségének.

– és ez a színházi világra is igaz.

Támogatott tartalom.

Fejléckép: Béres Attila (fotó/forrás: Gálos Mihály Samu / Miskolci Nemzeti Színház)