A Marton Éva Énekverseny döntőjében, a bemutatkozó kisfilmedben elmondtad, erősen kötődsz szülővárosodhoz, a nyugat-oroszországi Orjolhoz. Milyen közegben nőttél fel, hogyan támadt benned érdeklődés a zene iránt, és milyen hatások vezettek az énekesi pálya felé?
Ez egy különös történet, a családomban a nagyapám volt az, aki zenével foglalkozott, még ha nem is hivatásos muzsikusként. Hatalmas, csodás hanggal rendelkezett, ő volt a legjobb énekes a falujában, és a családi eseményeken is mindig dalolt nekünk. Gyerekkoromban azt szerette volna, hogy én is tanuljak hangszeren játszani, de akkor még azt mondtam neki, hogy az engem nem érdekel. Aztán tizennégy éves koromban, nem sokkal a halála után, otthon, Orjolban úgy este kilenc körül sétáltam az utcán egy barátommal, és egyszer csak megláttam a helyi művészeti iskola épületét, ahol már csak egy ablakban égett a villany. Mondtam a barátomnak, hogy most bemegyek oda, mert szeretnék énekelni tanulni. Erre ő: énekeltél már korábban? – Nem, most akarom elkezdeni. Kiderült persze, hogy ilyen későn már senki nincs benn, egyetlen énektanárt kivéve. Megkérdezte, énekeltem-e már valaha, neki is azt válaszoltam, hogy nem. Azt mondta, szeretne meghallgatni, nagy sokára eszembe jutott egy punkszám, azt előadtam. (nevet)
Erre közölte vele, hogy foglalkoznom kellene a zenével, mert operai hangom van. De én akkor még az operáról azt sem tudtam, hogy micsoda.
Ezután belevetettem magam a zenehallgatásba, egy év múlva pedig a közgazdász középiskola mellett, ahova jártam, elkezdtem tanulni a helyi zeneiskolában is. Aztán tizenkilenc éves koromban felvételiztem a Szentpétervári Konzervatóriumba, a diploma után pedig a Bolsoj Színház fiatal énekeseknek szóló programjában folytattam a tanulmányaimat.
Emlékszel még arra, amikor először hallottál, illetve láttál operát?
Az első operaáriát nem sokkal ezután meghallgattam az interneten, Rimszkij-Korszakov Szadkójából A varég vendég dalát. Különösen szerettem a nagy orosz basszista, Nyikolaj Okhotnyikov felvételeit. De nem tudtam róla semmit, még azt sem, hogy néz ki. Ezért amikor három évvel később Szentpétervárra kerültem, és a konzervatóriumi felvételi után találkoztam a leendő tanárommal, csak később jöttem rá, hogy éppen ő az, akit annyit hallgattam.
Úgy tűnik, szerencsés ember vagy.
Igen, de azért rengeteget dolgoztam, gyakoroltam is. Mivel gyerekként nem tanultam zenét, utólag kellett pótolnom a szolfézs-, összhangzattan-, zeneelmélet- és zongoratanulmányaimat.
Egy évem volt arra, amit a többiek tíz éve tanultak, de büszke vagyok rá, hogy végül sikerült utolérnem őket.
Az első teljes opera-előadást pedig tizenöt éves koromban láttam, Bécsben, amikor a családommal Európában vakációztunk – ekkor jártam először Budapesten is. A szüleimmel elmentünk a Bécsi Staatsoperbe, a Figaro házasságára, ami mindannyiunk számára egészen új élmény volt. Engem teljesen lenyűgözött, csak néztem, hogy hova kerültem. (nevet) Aztán a konzervatórium alatt már énekeltem is opera-előadásban, Csajkovszkij Anyeginjében Zareckij kis szerepét, majd még az iskolai évek alatt René királyt Csajkovszkij Jolantájában.
A konzervatórium után tehát bekerültél a Bolsoj Színház programjába. Miért épp ott folytattad a tanulmányaidat?
Amikor befejeztem a konzervatóriumot, már szólistaként énekeltem egy színházban Szentpéterváron, és más helyekről is kaptam meghívásokat. Oroszországban van egy verseny az adott évben végzett énekesek számára, ahol körülbelül tíz győztest választanak ki. Ott volt anyukám is, és odament az egyik zsűritaghoz, egy nagy énekeshez, mert rendkívül kedvelte. Beszélgettek, és amikor az illető megkérdezte, mit csinál itt, elmondta, hogy a fia az egyik győztes. Erre a híres énekes tanácsolta neki, hogy Moszkvába kellene mennem, és a Bolsojban tanulni tovább. Így kerültem be a színház fiatal énekeseknek szóló programjába, ami bizonyos szempontból visszalépés volt a szólistaszerepek után. Ugyanakkor ez egy fantasztikus képzés volt, szerintem a világon az egyik legjobb. Minden nap több órán is részt vettünk, a világ különböző pontjairól érkezett énektanárokkal, volt négy nyelvi korrepetitorunk is, tanultunk táncosoktól, színészektől és természetesen zongorakísérőktől is. Ekkor kezdtem versenyek után nézni.
A Marton Éva énekversenyre Alexander Roslavets miatt figyeltem fel, aki szintén a Szentpétervári Konzervatóriumba járt, sőt még a tanárunk is közös volt, aztán pedig szintén a Bolsojban folytatta.
Megnéztem az életrajzát, és láttam, hogy ő korábban nyert ezen a versenyen. Gondoltam, én is megpróbálkozom. Addigra már elindultam a Tenor Viñas-énekversenyen, és Oroszországban is elég sokat megnyertem. Előénekeltem Evamaria Wiesernél, a Salzburgi Ünnepi Játékok casting directoránál, ő pedig meghívott a fesztivál fiatal művészeknek szóló programjába – tehát ott is szereztem némi tapasztalatot.
Szereted is a versenyeket, vagy csupán szükségesek a karrier elindításához?
Szeretem, illetve szerettem őket, mert már nem versenyzek. Segítenek jó formában maradni, folyamatosan készülni kell, új műsort tanulni, próbálni, gyakorolni. Nem hagyják ellustulni az embert. (nevet)
Miben volt más a Marton Éva Énekverseny, mint azok a megmérettetések, amiken korábban indultál?
A verseny után számos különdíjat kaptam, amelyek nagyrészt meghívásokat jelentettek különböző intézményektől. Például novemberben a Müpában is felléptem egy koncerten. Sok versenyen csak egy oklevél meg némi pénz jár a versenyzőnek, közvetlenül más nem, így viszont halad tovább a karrierje. Oroszországban ugyan van olyan verseny, ami után a győztes lehetőséget kaphat valamelyik színházban, de ez a ritkább eset.
Hogy tetszik az Operaház Borisz Godunov-előadása?
Nagyon kellemes, barátságos légkörben zajlottak a próbák. Remek a szereposztás, a karmester és a rendező is. Érdekesnek találom a koncepciót, nem mondanám klasszikusnak, miközben egyes részei mégis azok, egymás mellé kerül a tradicionális a kortárs megközelítéssel. Remélem, sokan megnézik!
Melyik áll közelebb hozzád, a klasszikus vagy a modern rendezés?
Minden a rendező gondolatain múlik. Ha van egy jó ötlete, amiből kiindulhat, remek lehet a modern előadás, ha pedig ez hiányzik, rossz lesz a klasszikus is.
Milyen repertoárt énekelsz a legszívesebben?
Természetesen az orosz műveket, az ember az anyanyelve esetében sokkal jobban érti a kontextust, az utalásokat, és valóban a lelkét tudja kifejezni.
De Verdi és a bel canto is közel áll hozzám. Idén énekeltem az első Mozart-szerepeimet, Sarastrót és Leporellót. Korábban azt gondoltam, az ő muzsikája nem való nekem, de most már rájöttem, hogy mennyire szeretem, és legszívesebben mindent elénekelnék tőle!
Van szerepálmod?
Igen, Borisz Godunov, de tudom, hogy még fel kell nőnöm hozzá. A romantikus repertoár drámai figurái állnak a legközelebb hozzám. Nem vagyok buffo-típus. Azt szeretem, ha a szereplőnek van elő- és utótörténete is, és a kettő között bontakozik ki a személyisége, mivel az opera csak egy részletet tud megmutatni valakinek az életéből.
Basszusként még mindig nagyon fiatalnak számítasz. Hogyan érzed, mennyire változik még a hangod?
Ahogy idősebb leszek, érzem, hogy egyre nagyobbá válik. Minden évben új színeket, kifejezési lehetőségeket találok benne. Próbálok mértéket tartani az új szerepeket illetően. Kaptam már meghívást a Don Carlos II. Fülöpjére és más, idősebb karakterekre, de igyekszem lépésenként haladni, figyelembe véve a hangom és a testem változásait. Nem akarok mindenen azonnal keresztülszáguldani. De már így is dolgoztam Valerij Gergyijevvel, Daniel Orennel, Barrie Koskyval, Enrique Mazzolával, Chrostof Loyjal, Krzysztof Warlikowskival is.
Egyelőre boldog vagyok minden egyes karmesterrel és rendezővel, akivel találkozhatok, mert sok hasznos tapasztalatot szerezhetek, és rá tudnak mutatni egy-egy szerep új oldalaira.
A következő szezonban igen sok előadásod lesz a Drezdai Semperoperben. Esetleg oda kötnek a hosszabb távú terveid?
Valóban sok szerepet fogok énekelni: a Turandot Timurját, a Remetét A bűvös vadászból, aztán jön még Don Basilio és Colline. De sok más helyszínen is fellépek, Pármában, Londonban, illetve a Salzburgi Ünnepi Játékokon. A bázisom azonban továbbra is Moszkva, ahol a feleségem is él. A tavalyi évben mindössze három hónapot voltam otthon, de sokfelé utazom, úgyhogy egyelőre nincs másik hely, ahol érdemes lenne letelepedni.
Fejléckép: Alekszej Kulagin (forrás: Marton Éva Nemzetközi Énekverseny)