Kívülről szemlélve úgy tűnik, nagyon gyorsan kerültél a nagy sztárok sorába. Te is így élted meg?

Nem annyira, több mint tíz éve állok híres operaházak színpadain, azóta, hogy 2013-ban bekerültem a Zürichi Opera stúdiójába. Egy évvel később pedig társulati tag is lettem. Már rögtön az elején a leghíresebb énekesekkel szerepeltem együtt, akkor egy kicsit megfordult velem a világ. „Hűha, hova kerültem?” – kérdeztem magamtól. Előtte Romániában még alig énekeltem, és abban az időben nehéz volt nemzetközi karrierbe kezdeni.

Amikor nekiindultál a pályának, 2011-ben Magyarországon, a Simándy Versenyen is kipróbáltad magad.

Igen, nagyon izgalmas élmény volt, mert abban az évben Marton Éva és Mariana Nicolesco is a zsűriben ült. Emlékszem, milyen volt éneklés közben látni őket, de jól sikerült a verseny, második díjat kaptam, és mindketten azt mondták, menjek tovább az utamon.

Zürichből aztán Berlinbe kerültél, a Deutsche Operbe, majd sorra hódítottad meg a nagy operaszínpadokat. Ekkor már egyenesen haladt az utad?

Kezdetektől tudtam, hogy az olasz repertoár, elsősorban a nagy Verdi szerepek valók nekem, és az is volt a célom, hogy ezeket énekeljem. Azért mentem Berlinbe, mert ott lehetőséget kaptam rá. Utána megnyíltak az ajtók, amiben szerepet játszhatott, hogy az én hangfajomban, a drámai mezzoszoprán fachban nincs olyan sok énekes.

Ezek a szerepek igen nehezek, megterhelőek is lehetnek. Honnan tudtad, mikor állsz készen rájuk?

Ki kell próbálni, el kell magadnak énekelni őket, és akkor a hangod, a tested megmondja, itt van-e már az idejük. Huszonnégy éves koromban felajánlották nekem Amneris szerepét, fogtam a kottát, belekezdtem, és mikor elértem a második felvonás győzelmi jelenetéhez, rögtön láttam, hogy ezután nem lennék képes végigénekelni az egész operát. Fiatal voltam, túl kevés tapasztalattal rendelkeztem, így nemet mondtam, és azután csak harmincévesen vállaltam el. Érdemes megnézni, kik énekeltek egy adott szerepet, de azt is, mennyi idősen tették – Amneris esetében például Jelena Obrazcova, Fiorenza Cossotto, Grace Bumbry, Giulietta Simionato vagy a korszak más nagy mezzoszopránjai. Ők persze fiatalabban kezdték az éneklést, mint manapság szokás, de engem is már tizenkét-tizenhárom éves koromtól heti szinten tanított egy neves szoprán klasszikus hangképzésre.

A középiskolában azután nagyon sokat dolgoztam azon, hogy tökéletesítsem a technikámat.

Kutasi Judit (Fotó/Forrás: Oana Vedinaș Photography / Centre Stage Artist Management)

Figyelemre méltó, hogy már ennyi idősen is milyen tudatosan álltál az énekléshez. Bár egyszer nyilatkoztad is, hogy sosem merült fel benned komolyan, hogy a zenén kívül mással is foglalkozhatnál.

Tízéves koromban kezdtem zongorázni Temesváron, majd a zeneiskolában négy évig csellóztam. Aztán kialakult egy rendellenesség a kezemben, azt mondják, a túl sok gyakorlás miatt. Megműtöttek, de olyan fájdalmaim voltak, hogy többé nem voltam képes hangszeren játszani, alig tudtam befejezni az évet. A középiskola előtt viszont döntenem kellett, hogy akkor mit is akarok tanulni – zeneleméletet, zenepedagógiát? A csellótanárom figyelt fel a hangomra, nála a darabokat először mindig fejből meg kellett tanulni, elénekelni, és csak utána eljátszani a hangszeren. Azt mondta: „Judit, nagyon különleges a hangod, miért nem próbálsz meg énekelni?”

Így a tanárom elvitt a neves koloratúrszopránhoz, Viorica Pop Ivanhoz, aki szintén bátorított. Nagyon jól éreztem magam vele, remekül tanított, és kiválóan együtt tudtunk dolgozni.

A hangon kívül mi a legfontosabb ahhoz, hogy valaki sikeres nemzetközi karrierbe kezdhessen?

Ez a szakma egyáltalán nem könnyű, úgyhogy nagyon fontos az intelligencia. Rendkívül erős idegrendszer is szükséges, mert amikor a színpadra lépsz, kiöntöd a szívedet, mégis el kell viselni, ha kritika vagy más negatív hatás ér. Soha nem fog mindenki szeretni, ez nem is lehetséges. Tudni kell színészkedni is, mert hiába elsődleges az ének, ismerni kell a karakteredet, minden szót, amit kimondasz, és azt is érteni kell, amit a partner mond. Nyitottnak kell lenni a tanácsokra, az észrevételekre, amelyeket a karmesterektől, rendezőktől kapsz, mert ezek is segítenek a fejlődésben és a karakterformálásban.

Kétnyelvű, magyar-román családból származol. Ez a háttér is segített, hogy megtaláld a helyed az opera nemzetközi világában?

Nagyon sokat segített. Ha két nyelven már beszélsz, a továbbiakkal is könnyebben boldogulsz. Egyedül a románt tanultam az iskolában, további öt nyelvet magamtól sajátítottam el. Ez azért fontos, mert a fordításban mindig elvész valami. Nyelvismeret nélkül sok időbe telik, amíg megérted, hogy például egy Verdi-operában miért pont ez a kifejezés szerepel.

Megőriztem magamnak ezt a gondolatot, hiszen a nyelvtudás azt is jelenti, hogy más kultúrákat is ismersz és megértesz. Olaszországban olyan, mintha olasz lennék, most Németországban élek, ott is otthon érzem magam.

A férjed pedig egy újabb kultúrkört hozott be a családba…

Igen, ő dél-afrikai. Igazi multikulturális család vagyunk. (nevet)

Kutasi Judit (Fotó/Forrás: Oana Vedinaș Photography / Centre Stage Artist Management)

Mennyire nehéz ebben a szakmában egészséges magánéletet fenntartani?

Sok munkát, energiát igényel. Össze kell hangolni a naptárakat, ki mikor szabad. Van négy üres napom, akkor a kisfiammal megyünk a férjemhez, ha épp ő nem próbál, akkor jön hozzánk. Most Budapesten is itt volt pár napot, aztán ment vissza Németországba, mert ott szerepel egy produkcióban. De ennyi időre is jó találkozni. Már hozzászoktunk ehhez az életmódhoz, tíz éve vagyunk együtt. Mindig ott állunk a másik mellett, ha szüksége van ránk, például amikor a Metben debütáltam, azt mondtam a férjemnek: neked is jönnöd kell! Ő pedig megoldotta, mert tudta, ha ilyet mondok, tényleg komolyan gondolom. Ha pedig ő szól, már pakolunk, és megyünk is. Nyilván nem lehet a másiknak minden előadásán ott lenni, de például fontos debütálásokon igen.

Tisztában vagyunk vele, mennyi munka áll emögött. Az éneklés nem olyan, mint a zongora, ahol csak le kell ütni a billentyűket, hanem a testünkkel, az egész lényünkkel veszünk részt benne. Persze fizikai tényezők is szerepet játszanak a hangképzésben, de van egy racionálisan meg nem ragadható része is. El kell képzelned a hangot, mielőtt megszólal: hogy néz ki, hogyan szól, milyen az energiája. Éppen ezért magánál az énekesnél jobban senki nem tudja, jó vagy rossz volt-e aznap este. Ha figyel a belső világára, mindig érezni fogja.

Ha már említetted a Metropolitan Operát: milyen volt ott énekelni?

Nem is volt időm végiggondolni! (nevet) Eredetileg nem is most debütáltam volna, hanem decemberben az Aidában, de egyszer csak felhívtak, hogy be kellene ugranom A végzet hatalma új produkciójába, amit Yannick Nézet-Séguin vezényel. Mondtam nekik, hogy jó, de még tartanak az előadásaim Berlinben! Hál’ Istennek az igazgató elengedett az utolsó két Giocondáról, így amikor február 11-én befejeztem az előadást, éjjel hazamentem Hannoverbe a családomhoz, aztán már indultunk is a repülőtérre. 13-án délelőtt tíz órakor belöktek a színpadra, mivel a többiek már három hete próbáltak.

Amúgy meg rohantam jelmez-, smink-, paróka-, rend- és zenekari próbára, az idő pedig nagyon gyorsan elszaladt.

Az utóbbi időben sok nagy operaházban ugrottál már be fontos előadásokba. Ennyire rugalmas vagy?

Sok mindentől függ, hogy az ember be tud-e ugrani: hányszor énekelte a szerepet, milyen könnyen tud beállni egy új produkcióba. Az operaházak tisztában vannak vele, hogy máshol is az utolsó pillanatban álltam be például az Aidába vagy az Adriana Lecouvreurbe, és már eleve számolnak velem. A beugrásra nem lehet előre felkészülni, de ha egy szerepet jól tudsz, akkor könnyű újra felvenni. Például az Aida esetében, ha a rendezés az eredeti cselekményre épül, nagyon könnyű beállni. A karmesterrel is szokott lenni egy rövid zenei próba az előadás előtt. „Hogy csinálod az áriát? Jó ez a tempó? Majd megyek utánad” – mondja. Sokat segítenek a kollégák is, mutatják, hogy merre kell menni, vagy hogy lépjek kettőt jobbra. Mindenkinek az az érdeke, hogy ne maradjon el az előadás.

Kutasi Judit (Fotó/Forrás: Oana Vedinaș Photography / Centre Stage Artist Management)

Budapesten is az Aidában lépsz fel. Korábban azt nyilatkoztad, hogy Amneris a kedvenc szereped.

A pályám kezdete óta vágytam rá, hogy elénekeljem, mindig néztem a nagy énekeseket, hogyan csinálják. Amneris az egyetlen karakter az operában, aki fejlődik, változik a személyisége és az érzelemvilága.

Aida láttán pedig a féltékenység vesz erőt rajta. Ebben az időben a királyi családban egy nőnek az apja választott férjet, politikai alapon. Annak az esélye, hogy olyasvalaki legyen, akit én is szeretek, egy a millióhoz. Amneris boldog, amikor ez mégis megtörténik, és nem akar lemondani a boldogságáról. Aztán a negyedik felvonásra elfelejti, ki is ő, és hogyan kellene rangjából adódóan viselkednie, hiszen a papok, sőt egyenesen Ramfis előtt kérleli Radamest, válassza őt, és engedje, hogy segítsen rajta. Kész mindent eldobni a férfiért. A történet alapja persze egy klasszikus szerelmi háromszög, így könnyű kapcsolódni a figurákhoz. Ezért is szeretem annyira, meg persze a zene miatt, nagyon jól illik a hangomhoz. Olyan kényelmes, hogy akár minden nap el tudnám énekelni.

Mit gondolsz, Amneris mennyire vétkes a végkifejlet szempontjából?

Nem tartom őt negatív karakternek! A féltékenység rossz dolog, és veszélyes is, mert az ember nem tud tisztán gondolkodni. A többi szereplő azt hiszi, Amneris azért nevezi árulónak Radamest, mert meglátta, hogy az etióp királynak segít. De engem nem érdekelnek az etiópok, csak az, hogy együtt láttam őt és Aidát! Az apám neki adta a kezem, és én boldog vagyok. Végre minden rendben lenne, erre az, akit szeretek, nem akar engem.

Amikor pedig a negyedik felvonásban Amneris végleg szembesül azzal, hogy a férfi nem képes őt szeretni, az egész világa összeomlik. Azért is zuhan a földre. Ezen a ponton döbben rá, hogy akit szeret, meg fog halni. Csodálatos, összetett lelki folyamat, és végtelenül emberi.

Ilyen hatalmas eredmények, szerepek után merre vezet tovább az utad? Például elkezdtél Wagnereket énekelni…

Az olasz repertoárt továbbra is szeretném énekelni, mert abban érzem magam igazán otthon. Ugyanakkor tervezem bővíteni is a repertoáromat, így kezdtem el Wagnerral foglalkozni. Jól illik a hangomhoz, de óvatos vagyok, mit, mikor vállalok el, annak függvényében is, milyen a szerep hangfekvése, és miket énekeltem előtte. Erdával és Waltrautéval kezdtem, Orturdot aztán úgy vállaltam el, hogy előtte volt elég felkészülési időm, egy egész hónap, amikor nem kellett semmi mással foglalkoznom. Persze a zenét, a karaktert akár egy évvel előbb is elkezdem tanulni, de szükségem van arra, hogy legyen egy időszak, amikor minden nap végigénekelhetem a szerepet. Erre pedig előadások mellett nincs lehetőség. A San Franciscó-i Lohengrin háromszoros debütálást is jelentett: nemcsak Orturd szerepét adtam elő először, de Amerikában és így persze az adott operaházban is akkor léptem fel első alkalommal. Sok más operára vágyom még: szeretném a Sámson és Delila, a Werther, A kékszakállú herceg vára női főszerepeit is elénekelni. Több koncertet, akár szólóestet is adnék, a szimfonikus repertoárból Mahler érdekel. Úgyhogy ez a fő irány, sok olasz, némi Wagner és más új repertoár.

Fejléckép: Kutasi Judit (fotó/forrás: Oana Vedinaș Photography / Centre Stage Artist Management)