Muszorgszkij Borisz Godunovja ígérkezett az egyik legfontosabb bemutatónak az Opera 2023/24-es, szláv évadában. Egyrészt nehéz lenne ennél ikonikusabb szláv művet választani – az intézmény jövő évi kalendáriuma szerint az aktív repertoárban még mindig csak az ötöt éri el azon produkciók száma, amelyek ebből a szép és a jóval ismertebb olasz-német operatradíciótól merőben eltérő zenekultúrából kerültek ki. Másrészt

A Budapesten az utóbbi évtizedekben igen keveset hallható mű nem is maradt adós a revelatív élménnyel, még akkor sem, ha a produkció legnagyobb érdemei a zeneszerző számlájára voltak írhatók.

Jó néhány évvel ezelőtt azt a megállapítást tettem, hogy Almási-Tóth András rendezőnek jobban állnak a tragikus tartalmú darabok, mint a vígoperák. Bár akadtak olyan derűs hangvételű művek, amelyekhez jól illett az általa alkalmazott, abszurd látásmód (a legemlékezetesebb példa Dohnányi Ernő A tenor című operája volt), és meggyőződésem, hogy maradtak még olyan alkotások a ritkábban játszott repertoárban, amelyeket érdemes lenne felfedeznie magának, sok darab esetében ez a megközelítés egyszerűen túl harsány és erőltetett volt. A komoly témát feldolgozó operák köréből pedig olyan remek produkciók születtek, mint a rendező szerintem máig legszebb munkája, A tavasz ébredése (Bella Máté operája), Hans Werner Henze műve, az Elégia ifjú szerelmesekért, vagy hogy egy az Operához közvetlenül kapcsolódó előadást is mondjunk, Jake Heggie-től a Ments meg, Uram! Mostanra ugyanakkor úgy érzem, az intézményi működés közepette a „szomorú” operákból készült színrevitelek sem mindig rendelkeznek elegendő művészi potenciállal, ennek egyik legszélsőségesebben negatív példája a néhány évvel ezelőtt bemutatott Parsifal volt (igaz, a premier évében az az előadás számos egyéb sebből is vérzett, többször pedig nem láttam). A Borisz Godunov esetében is felemás az eredmény, miközben az előadás élvezhető, és vannak jól sikerült megoldásai, a rendezés rögtön az első percekben hátbaszúrja magát, és később sem képes felgyógyulni.

Jelenet a Borisz Godunovból (Fotó/Forrás: Berecz Valter / Magyar Állami Operaház)

A koncepció fontos eleme a nyitány alatt látott kisfilm, amelynek egyes elemei mintegy kísértő emlékként mind a vásznon, mind a színpadon visszatérnek. Így mindjárt az előadás elején láthatjuk Dmitrij cárevics tragikus halálát, a kisfiú a Borisztól ajándékba (vagy kölcsön?) kapott tőrrel, játék közben sebzi magát halálra. Ezzel ugyanakkor két probléma is van: egyfelől rögtön elvész a darabnak a babonák világába vesző misztikuma.

Mindent beleng a titkok árnya, a célzások, a félelem, az elhallgatások, ebből ered a darabon végigvonuló feszültség. Ennek hatásfoka viszont minimálisra zuhan, ha a néző azt érzi: de hát tudom, hogy ez az állítás nem igaz, hiszen láttam. Másfelől Borisz lelkiismeret-furdalása is sokat veszít a tragikumából, ha tudjuk, hogy a bűntudatra igen kevés oka van, mivel a tragédia nagyrészt a véletlennek volt betudható. Az operairodalom ezen páratlan lélektani mélységgel ábrázolt karakterének megint csak a bizonytalanság adja az összetettségét: talán maga sem tudja, milyen mértékben felelős a halálesetért? Netán olyan mélyen a tudatalattijába zárta az esetet, hogy nem is képes emlékezni a történtekre, ám azok irracionális formában újra és újra a felszínre törnek? A módosításból a koncepciónak semmilyen előnye nem származik, ettől kezdve azonban a szereplők igen szűk keretek közé szorított játéktérben mozoghatnak.

Kár érte, mert máskülönben a rendezésnek van néhány jól sikerült megoldása. A lefizetett és ünnepi díszbe (tradicionális viseletbe) öltöztetett kórus például igen lényegre törően mutatja meg a tömeg és a hatalom viszonyát, és a produkció jó érzékkel domborítja ki az opera egyik legfontosabb gondolatát: a népnek olyan vezetők kellenek, akiknek nincsenek emberi érzéseik. A kegyetlen és félelmetes Boriszt ideális uralkodónak tartják, a szerencsétleneket megsegítő, önmagát istennek nem tartó, a lelkiismeret képességével rendelkező uralkodót azonban megvetik. Kiválóan megalkotott karakterek is színre lépnek az előadásban, így például a trónörökös Fjodor. A birodalom földrajza iránt szenvedélyes érdeklődést mutató fiú kissé autisztikus vonásokkal rendelkezik, legfőbb társaságát két patkány jelenti, akiknek terráriumában a moszkvai székesegyház makettje található – izgalmas, összetett szimbólum, amelynek kibontását a rendező teljes egészében a közönségre bízza. Egészen világos, hogy bármennyire is szeretné Borisz, ha fia követné őt, a fiatalember még nála is alkalmatlanabb vezető lenne. Az előadás keserű, cinikus végkifejlettel zárul, egyértelmű, hogy Borisz halálával csak egyre rosszabb uralkodók kerülhetnek trónra.

Jelenet a Borisz Godunovból, középen Pál Botond (Grigorij/Bolond) (Fotó/Forrás: Berecz Valter / Magyar Állami Operaház)

A pozitív és negatív tényezők mellett nem lehet tagadni, hogy Muszorgszkij zenéje elképesztő erővel érvényesült az este folyamán. A most hallott ősváltozattal nem nagyon találkozhatott a budapesti közönség,

Ebben persze óriási szerepe volt a legnagyobb örömünkre az Operaházba ismét visszatérő Alan Buribayevnek, aki már a Háború és békében is lenyűgöző teljesítményt nyújtott. Az orosz muzsika ezúttal is elképesztő gazdagsággal, eget-földet megrengető monumentalitással bontakozott ki a keze alatt. A kazah dirigens mindenkiből a legjobbat hozta ki, ritkán hallható intenzitással és színgazdagsággal játszott a Magyar Állami Operaház Zenekara, az Énekkar hátborzongatóan gyönyörű, telt hangzást produkált, és kiválóak voltak az énekes szólisták is.

A friss Kossuth-díjas Bretz Gábor újabb fajsúlyos, érett művészt igénylő szereppel bővítette repertoárját. Izgalmas volt látni néhány hónappal ezelőtti Don Giovannija után, mennyire sokszínű eszköztárral rendelkezik, az abban megjelenő nyers férfierő helyett ezúttal a benne rejlő humánumot tudta megmutatni. Hangja ugyan nem egy tipikus orosz basszusé, de meleg színe, kifejezőképessége és a művészi produkció egészének érzékenysége gondoskodott arról, hogy szerep- és szólamformálása ne hagyjon maga után kívánnivalót. Ellenpólusát, a trónkövetelő Grigorijt a fiatal tenor, Pál Botond formálta meg. Bevallom,

Hangja nagyszerűen megfelelt a különösebb magasságokat nem, szélsőséges hangadást viszont annál inkább igénylő szólamának, a karakterábrázolás pedig egészen ragyogó volt. A koncepciónak megfelelően Grigorij már-már pszichopata jellemvonásokat mutatott, a művész pedig mélyről jövő vadsággal és megátalkodottsággal formálta meg a figurát.

Aleksei Kulagin mint Varlaam és Szántó Andrea mint Kocsmárosné (Fotó/Forrás: Berecz Valter / Magyar Állami Operaház)

Ahogyan már szó esett róla, a Fjodort alakító Topolánszky Laurát is hatalmas elismerés illeti. A még mindig pályakezdőnek mondható szoprán néhány remek énekprodukció után most elsősorban színészi képességeit csillogtathatta meg, lenyűgözően valóságos volt az általa életre keltett fiatal fiú. Kovácsházi István ezúttal intrikusszerepbe bújt, ami kevéssé jellemző a repertoárjára. Így meglepetést keltett, milyen izgalmas produkciót nyújtott, hangjának sokszínűségével remekül festette meg a köpönyegforgatót. Palerdi Andrást ismét egy olyan szerep találta meg, amely a legjobb oldalát hozza elő, egyrészt hangjában is megjelent az a méltóság, ami Pimen hiteles megjelenítéséhez szükséges, alakítása pedig koherens és hatásos volt. A kisebb szerepek megformálói közül ki kell emelni Brassói-Jőrös Andrea megrendítő Kszenyijáját, illetve a két szökött szerzetest, Varlaamot és Miszailt alakító Aleksei Kuilagint és Kiss Tivadart. Különösen nagy öröm, hogy előbbi a Marton Éva Énekversenyen nyújtott kiváló szereplése után ismét bebizonyította, milyen kivételes hangi adottságokkal és biztos énektechnikával rendelkezik.

Ritkán látható művek bemutatóit mindig nagyobb várakozás előzi meg. Szemben egy rosszul sikerült Trubadúr-bemutatóval, amely nyugodtan eltűnhet a süllyesztőben, a régóta nem játszott darabok esetében a közönség úgy érezheti, vissza nem térő alkalomnak lehet tanúja. A túlzott várakozás azonban könnyen vezethet csalódáshoz, ha objektíven nézzük a Borisz Godunov új bemutatóját, azt kell mondanunk, nem hibátlan, de élményt nyújtó, a művel való megismerkedésre is alkalmas előadás jött létre. Ami pedig még fontosabb, tökéletesen megfelelő arra, hogy Muszorgszkij zenéjének a hatása alá kerüljünk. Ezt a lehetőséget pedig kár volna kihagyni.

Fejléckép: Bretz Gábor mint Borisz és Topolánszky Laura mint Fjodor (fotó/forrás: Berecz Valter / Magyar Állami Operaház)