Egész pontosan szólva napjaink barokk előadásaira. A címszereplőt alakító, és egyúttal rendezőként is közreműködő Max Emanuel Cencic előadásában ugyanis elsőként az tűnt fel, hogy ebben a környezetben milyen természetesnek tud hatni, ha egy férfi szoprán hangon énekel. Hasse operájában ráadásul a trónörökösé mellett két további szerep született eredetileg kasztrált hangra, és mivel lényegesen kevesebb férfi kontratenor van ma, mint kasztrált énekes volt a 17-18. században, a mostani előadásban csak szakállal felruházott nőkkel tudták helyettesíteni ezeket a szerepeket. A kavarodás érzését tovább tetézte, hogy nagyjából ugyanúgy nézett ki mindkét nem jelmeze, illetve hogy az Emirát alakító Roxana Constantinescu az opera nagy részében férfi álruhába bújva szerepelt (igaz, ő szakáll nélkül). Nem azt mondanám, hogy elmosódtak a nemek közti különbségek, sokkal inkább egyfajta egyenjogúság érzetét sugározta az előadás, olyat, ami sajnos még ma sem jellemző a világ legtöbb országában - elég csak az egykori Perzsia mai területére, Iránra gondolni.

A mű újraélesztése, ha nem is tökéletesen egyedi teljesítmény - hiszen példának okáért az Ensemble Serse is előadta 2012-ben az operát - mindenképpen ritkaságszámba megy. És bár nyilvánvalóan nem a barokk operák egyik csúcsteljesítményéről van szó, mégis érthető, miért éppen ezt választotta Cencic legelső rendezésének alapanyagául: Hasse maga is többször jelentősen átdolgozta saját művét, ami a mai kor előadójának igen nagy szabadságot biztosít, s ezt mind az énekesek, mind a zenekar, mind pedig a rendező ki is használta. Ilyen nyitott lehetőség volt például a continuo, amelyet a csembaló mellett egy theorba játékos vitt, egymásnak adogatva, néha már-már atonális hangzásokat is létrehozva. Maga a történet bár valós tényeken alapul - a perzsa király, Cosroe miután megszerezte Herakleiosz bizánci császártól Szíria, Palesztina és Egyiptom földjét, trónját második fiának szerette volna adni, amely ellen fellázadt a nép, Siroe (az elsőszülött) pedig meggyilkolta apját -,Metastasio szövegkönyvében a történet több erőteljes romantikus szállal gazdagodott, a gyilkosságot pedig egyszerűen kiírta a cselekményből.

A dráma, ha nem is egyhangúan, de többnyire egyszerű zenei eszközök által jelenik meg a színpadon: recitativók és szövegileg, illetve zeneileg egyaránt kétsoros áriák tömkelegéből áll az opera egy kurta kis kórussal a végén. Mindez azt szolgálja, hogy az énekesek a lehető legszabadabban mutathassák meg virtuozitásuk csúcsát - amely elvárásnak hat nemzet művésze maradéktalanul eleget is tett. Mint arra az előzetes beharangozók alapján számítani lehetett, a legkimagaslóbb teljesítményt a főszereplő kontratenor mellett a fiatal orosz szoprán, Julia Lezsnyeva nyújtotta. Talán még sosem hallottam ilyen tökéletesen intonált, individuális hangok szinte már szuperszonikus sebességű egymásutánját, amelyet Lezsnyeva mindegyik áriájában produkált (óriási üdvrivalgást váltva ki ezzel hallgatóságából). Mindemellett tökéletes volt Emira szerepében a betegen színpadra álló román Roxana Constantinescu, illetve a mellékszerepet játszó amerikai Laurel Snouffer is. Az egyetlen tenor szerepet, Cosroe szólamát a spanyol Juan Sancho vitte magabiztosan, a műfajhoz és többi énekeshez képest talán kicsit introvertáltabb előadásával, de nem maradt el a csapat mögött a görög mezzoszoprán, Mary-EllenNesi sem, aki bár Medarsét, a király második fiát alakította, színpadi jelenléte mégis egy ösztönös nőiességet sugárzott. Cencic Siroéja makulátlan tisztaságú, magabiztosságot sugárzó volt, olyan áriákkal megörvendeztetve közönségét, mint a metrikus csavarokkal teli Se l'amortuo mi rendi.

Az Armonia Atenea Kamarazenekar George Petrou kezei alatt szinte lélegzett, élt, olyan hihetetlen érzelmeket tudott felmutatni, amelyek alapján méltán nevezhetjük anakronisztikusan akár romantikusnak is az előadást. A félig szcenírozott előadáson a színpadi játékot vetítés egészítette ki - korábban is láttam már ilyet, akkor nagy csalódás volt, most viszont valóban élő háttérként funkcionáltak a kisfilmek, a Tableau vivant-szerű gyönyörű képek.