Édesanyád operaénekes, édesapád klarinétművész, a testvéred, Tassonyi Zsolt karmester, ráadásul az Operettszínházban dolgozik. Előnyt jelent ez vagy inkább hátrányt?
Inkább az előnyét látom. Olyan szakmai alap és bázis van körülöttem és velem, ami biztonságossá teszi a zenei és művészi pályán való létezésemet, hiszen bármikor, bárkihez fordulhatok a családban ha elakadok, ha kérdésem van. Ráadásul az, hogy a bátyámmal együtt dolgozhatok, amellett, hogy katartikus élmény, nagyon nagy fokú stabilitást is ad.
Mindig is az éneklés állt hozzád legközelebb?
Édesanyám azt meséli, hogy már kisbaba koromban visszadúdoltam neki a dallamot, amit énekelt. Két- vagy hároméves lehettem, amikor már ténylegesen „megnyilvánultam”. A bátyámnak volt egy mikrofonos, kazettás magnója, amivel gyakran készített velem riportokat, interjúkat, de olyan is volt, hogy karácsonyra videót ajándékoztunk a szüleinknek, amin ő zongorázott, én pedig énekeltem.
Ő is tud énekelni, te pedig hangszeren játszani?
Zsolt egyáltalán nem énekel rosszul! Én tizenegy évig zongoráztam, és mindkettőnket ugyanaz a tanárnő tanította, de úszni is ugyanahhoz az edzőhöz jártunk. Így aztán sokan Zsoltinak szólítottak gyerekkoromban, és hallgatok is rá, mert három Zsolttal élek együtt: az apámmal, a tesómmal és az ő fiával.
Miért a Pesti Broadway Musical Stúdióba jelentkeztél? Miért ezt a műfajt választottad?
Gyerekként a kis Rudolfot játszottam az Elisabeth-ben. Emlékszem Homonnay Zsoltra, aki A Halált alakította, amint leemel a könyökömnél fogva az emelvényről. A kispesti Mágnes Színház – Gyerek Színjátszó Musical Stúdióba is jártam. Imádtam a zenés színházat, végül mégis a Karinthy Frigyes Gimnáziumba mentem, mert pilóta akartam lenni, és ahhoz fontos volt a biztos angol nyelvtudás, ami az iskola erőssége. Közben persze minden évben ott voltam a Scherzo – Zenés Ifjúsági Színpadok Országos Fesztiválján, egy alkalommal én kaptam a legjobb férfi főszereplő díját, akkor már derengett, hogy talán mégsem pilóta leszek. A zenével egyébként elég speciális a viszonyom, hiszen amióta az eszemet tudom, mindig is jelen volt az életemben. Erősen és mélyen hat rám.
Talán azért is szeretem annyira a zenés színházat, mert az rögtön a lelkemet szólítja meg.
Tassonyi Balázs és Lipics Franciska a Carmen című előadásban (Fotó/Forrás: Janus Erika / Budapesti Operettszínház)
Most fejezted be a harmadévet a Színház- és Filmművészeti Egyetem zenés színész szakán. Hogyhogy ilyen sokára felvételiztél?
Évekig nem jelentkeztem, mert azt gondoltam, nem ez az én utam. Aztán szép lassan felismertem: ahhoz, hogy igazán jól és hosszú távon tűzzem ezt a hivatást, szükségem van arra, hogy kicsit lecsendesedjenek a dolgok bennem, magamra fókuszáljak, jobban megismerjem és használjam saját magam, belülről építkezzek. Azt gondoltam, ha ehhez két-három évre „bezárnak” négy fal közé egy labor munkára, az segíteni fog. Amikor felvettek, azt éreztem, enyém a világ, de ahogy jöttek a feladatok, és egyre inkább szembesültem azzal, milyen felelősséget jelent színpadra állni, kicsit összementem, de ez nem baj. Tizenhatan vagyunk az osztályban, sokfélék vagyunk, mégis fantasztikus közösségé kovácsolódtunk. Maximális bizalom van bennünk egymás és a tanáraink iránt, és ami a legfontosabb, hogy biztonságban érezzük magunkat lassan negyedik éve Kiss-B. Atilla és Homonnay Zsolt vezetésével.
Hiszem, hogy csak akkor lehet szabadon alkotni, ha nincsenek félelmeink.
Az első feladatot egyetemistaként 2024 elején kaptad, Percsikként léphettél színpadra a Hegedűs a háztetőn előadásban.
Izgalmas feladat, kedvelem ezt a karaktert. Erő, elszántság, egy eszme iránti feltétlen hit és elköteleződés van benne, igazi kihívás estéről estére megtalálni magamban. Izgultam, amikor megkaptam a felkérést, mert két és fél éven át egy zárt, egyetemi közegben dolgoztam, és ha színpadra álltam, akkor az kizárólag a tanári kar és az osztály előtt történt, ehhez képest az Operettszínház nagyszínpada hatalmas, nyílt tér.
Stúdiósként is álltál már ott, nem?
Igen, sőt a Szegedi Szabadtéri Játékokon is felléptem, ahol 4500 ember látott egyetlen este, ami őrületes szám. De az a helyzet, hogy ma már teljesen más ember vagyok, nem ugyanazt jelenti a színpadon lenni, mint korábban. Szenzitívebb lettem és nyitottabb,
élesebbé váltak azok a receptoraim, amiknek köszönhetően engedem, hogy hassanak rám dolgok.
Régen inkább a technikát helyeztem előtérbe a színpadon, ma már őszintébb vagyok, a lelkem mélyére ások egy-egy szerep megformálásához, és ezt meg is merem mutatni. Ehhez jóval nagyobb bátorság és erő kell.
Tassonyi Balázs és Lipics Franciska a Carmen című előadásban (Fotó/Forrás: Veres Ildikó / Budapesti Operettszínház)
José Riverát már eleve rád osztották a Carmen ősbemutatóján Kocsis Dénessel és Nemes Tiborral együtt, hármas szereposztásban. Milyen férfinak látod őt?
Nagyon szeretem, hogy végtelenül tiszta ember, talán még naivnak is mondanám. A rendőrségen dolgozik, a polgármester lánya a jegyese, az előadás az eljegyzési partival indul. Adva van előtte egy kikövezett út, amin csak végig kell mennie, és minden tökéletes lenne, de a sors közbeszól. Találkozik Carmennel, aki olyan belső tüzet ébreszt benne, amelyről azt sem tudta, hogy létezik. Joséra nem úgy tekintek, mint egy olyan férfira, aki otthagyja a menyasszonyát, és lelép egy másik nővel, mert bár tényszerűn ez történik, de az egész mögött egy elképesztő belső vívódás és harc áll. Szereti és tiszteli a menyasszonyát, Katarinát. Őszinte, nyitott, ártatlan lélek, és talán épp ez okozza a vesztét, mert nincs felvértezve egy olyan típusú nő csábítása ellen, mint amilyen Carmen, aki egy igazi ragadozó. A második felvonásbéli nagy szólója erről a vívódásról szól: kivé lett, mi zajlik benne, mit tegyen? Nem akarja bántani Katarinát, de tehetetlen, jön egy óriási ciklon, és magával sodorja.
Óriási kérdés, amit saját magamnak is többször feltettem már, hogy az-e a helyes út, amit az ösztöneim diktálnak, és azt kövessem-e, vagy azt tegyem, amit a társadalom elvár tőlem?
Bizony van olyan helyzet, amikor az ember annak ellenére, hogy tudja, nem a jó úton jár, mégsem tud ellene tenni, mert belülről rágja szét a szenvedély.
Mit gondolsz, mi történik Joséval, miután lemegy a függöny?
Érdekes kísérlet lenne tovább játszani a darabot, és megnézni, kivel mi lesz. Én biztosan szakítanék mindennel, ami az eddigi életemhez kapcsolt, megpróbálnék valamiféle lelki nyugalmat keresni, és megbékélni azzal, hogy igenis vannak dolgok, amikről nem tehetünk, amin nem változtathatunk, amit egyszerűen csak sorsnak vagy elrendeltetésnek nevezünk. Szerintem nem lesz nyugta, amíg nem tudja ezt az egészet önmagában lezárni. Én magam is rendkívül nehezen zárok le dolgokat, mert ragaszkodó típus vagyok, nehezen engedek el érzéseket, emlékeket. Épp ezért maximálisan megértem őt.
A már említett szóló a kedvenced?
Nagyon szeretem azt a dalt. Külön büszkeséggel tölt el, hogy az, hogy ilyen gyönyörűségesen szólal meg, nagyban köszönhető a testvéremnek, pontosabban az általa írt hangszerelésnek. A favoritom mégsem ez, hanem az első felvonás elején a duettem Katarinával. Varázslatosan szép. A lánykérés után, izgalommal és feszültséggel telve, mert ugye nem szabad hibázni, illően kell viselkedni, megtalálnak egy kis szentélyt, és ott José elsuttogja a szerelmi vallomását, átéli Katarinával a közös boldogságot, és ez a duett tökéletesen adja vissza mindezt zenében és szövegben egyaránt.
Milyen érzés a siker?
Élvezem, imádom. Biztos meg lehet szokni, nekem még nem sikerült. Ismerem már magam annyira, hogy tudjam, jó voltam-e aznap vagy sem. De az igazi visszacsatolást mindig akkor kapja meg az ember, amikor meghajol, szembenéz a közönséggel: ítéljétek meg, milyen volt, amit nyújtani tudtam? A Carmennek hatalmas sikere van, szinte minden előadás végén állótapsot kapunk, ezt nehéz kezelni.
Sokáig nem is tudok elaludni az előadás után, annyira felvillanyoz, és nem akarom elengedni ezt az érzést.
Az évad végén még egy újabb felkérésnek örülhettél. Az István, a királyban játszhatod mostantól az egyik német lovagot, Hontot. Fűződik ehhez a műhöz bármilyen emléked?
2018-ban, amikor stúdiós voltam, Baján bemutattuk az István, a királyt, akkor rengetegszer játszottam benne. Most újra találkoztam a darabbal. Előny, hogy kívülről tudom az egészet, de közben hátrány is volt, mert sok minden rögzült bennem, amit nem volt könnyű fejben átállítani. Sokszor jött a reflex, a mozdulat a zenére. Jó darabig kis cetlikkel szaladgáltam, hogy megjegyezzem, mikor, hol, merre kell lennem a színpadon, és mit kell csinálnom. Kétségtelen, hogy Hontnak kevés megszólalása van, viszont a jelenléte abszolút hangsúlyos.
Mit csinálsz nyáron, és mit tudsz a jövő évadról?
Elképesztően sok minden történt az idei évadban mind szakmailag, mind a magánéletemben, úgyhogy szeretnék kicsit kizökkenni. Két kaposvári színművész hallgató barátommal elmegyünk Olaszországba egy hétre. Tavaly nyáron zajlott a Madách Projekt a Hajógyári Szigeten, amikor is tizenegy ország színművész növendékei mutatták be Az ember tragédiáját, itt ismerkedtünk meg és barátkoztunk össze azokkal az olasz hallgatókkal, akikkel most újra találkozunk. Utána vár egy jó kis görögországi, családi nyaralás. A következő évadról annyit, hogy a Nádasi Veronika irányítása mellett elkészült év végi zenés vizsgánkat, az Együtt szóló című musical estünket a tehetséggondozó program keretében többször is meg lehet majd nézni a Kálmán Imre Teátrumban. Emellett nagyon izgatott és hálás vagyok a lehetőségért Homonnay Zsoltnak és Kiss-B. Atillának, ugyanis kaptam egy remek szerepet az egyik új bemutatóban is, és repertoáron levő előadásokba is beállok, de erről majd később...
Támogatott tartalom.
Fejléckép: Tassonyi Balázs (fotó/forrás: Janus Erika / Budapesti Operettszínház)