Sokáig semmilyen kapcsolatom nem volt a klasszikus zenével vagy az operával – árulja el Janklovics Péter már a beszélgetés legelején –, a feleségemmel mentem el először opera-előadásra annak köszönhetően, hogy a Magyar Állami Operaházban dolgozik. Ez a kései első találkozás azonban nagy hatással volt rám: mind a látványvilág, mind a szimfonikus zenekar jelenléte lenyűgözött.

Emlékszel rá, melyik volt ez az előadás?

A Don Giovanni. Később nagy lelkesen el is újságoltam az élményemet egy barátomnak, akiről tudtam, hogy ért ezekhez a művekhez, mire ő csak ennyit válaszolt: „Mozart? Hát az nem opera, az popzene!” – és letette a telefont. Én viszont ekkor nyíltam meg a műfajnak.

A színház viszont nem volt ismeretlen terep a számodra, úgy tudom, a feleségeddel is így ismerkedtetek meg.

Egy Diótörő-előadásban szerepeltünk együtt a Vörösmarty Színházban, ott találkoztunk először.

Azt ne mondd, hogy balettoztál is…

Szó sincs róla! Szomor György és Valla Attila írták át a darabot családi musicallé, aminek Szurdi Miklós rendezésében volt az ősbemutatója Székesfehérváron. Az alaptörténetet mindenki jól ismeri, ebből készült egy látványos előadás jó zenékkel és sok humorral.

Aztán jobban beleástad magad a klasszikus zenei műfajokba is, azóta pedig már több érzékenyítő előadás is fűződik a nevedhez.

Az túlzás, hogy beleástam, inkább úgy fogalmaznék, elkezdtem foglalkozni vele, de a Zenegyűlölő-sorozat, amit a Danubia Zenekarral csinálunk vagy a Krampácsolók is, amit meg Kovács András Péterrel adtunk elő az Eiffel Műhelyházban, arra épült, hogy mi, a „hozzá nem értők” mit gondolunk egy komolyzenei koncertről vagy opera-előadásról.

egy stand-up est miatt azonban talán szívesen mondanak rá igent. Ha pedig felzeng a nagyzenekar vagy egy ária, onnantól a zene már magáért beszél, és ez mindenkire hatással van.

Janklovics Péter A zenegyűlölő 1.0 című előadásban (Fotó/Forrás: Valuska Gábor / MOMkult)

Ráadásul nem akármilyen helyszíneken léptek fel: a Zeneakadémián, az Eiffel Műhelyházban vagy az Erkel Színház grandiózus nézőtere előtt, ahol nem éppen a „hozzá nem értők” koptatják a deszkát…

Így van, ezek szakrális terek, nincs mit szépíteni, hatalmas nevek fordultak meg ezeken a színpadokon előttem, én meg egyszer csak jövök itt a Coco Jambóval, amire valóban felszaladhatnának a szemöldökök a nézőtéren, de mégsem így történik! Többnyire azért tudják, mire ülnek be, és szerencsére mindig jók a visszajelzések is.

Mivel lehet viccelni, és mivel nem?

Azt gondolom, ha valakinek van humorérzéke, és tud nevetni dolgokon, akkor

Attól senkinek sem lesz rosszabb, ha megemlítek olyan vádakat vagy kifogásokat, amiket a komolyzenei koncertekkel kapcsolatban rendre felhoznak, mint hogy csöndben kell lenni, kényelmetlen a szék, a színpadon mindenki merev, valaki pedig egy fadarabbal hadonászik előttük. Aki tényleg szereti a zenét, az legfeljebb ráismer egy-egy provokatív állításra, és jó esetben nevetni tud rajta.

Honnan jött az ötlet ezeknek az előadásoknak az elkészítésére?

A Zenegyűlölő a Danubia Zenekar művészeti vezetője, Hámori Máté elgondolásából fakadt. Az első részt a klasszikus zenére hegyeztük ki, a másodikban pedig az opera került górcső alá, és ebben már a zenekar mellett szólisták is közreműködtek. Ezek közül látott egy előadást Ókovács Szilveszter, aki ezután megkeresett, hogy hozzunk létre valami hasonlót az Eiffel Műhelyházban, amire borzasztó nagy örömmel mondtam igent, mert azt éreztem, kihagyhatatlan lehetőség. Ebből született meg a Krampácsolók-sorozat, amiben Kovács András Péterrel és Dénes István zongoraművésszel szórakoztattuk a nagyérdeműt egy-egy előadás után, késő éjszakába nyúlóan.

Dénes István, Janklovics Péter és Kovács András Péter a Krampácsolók című előadásban 2022-ben az Eiffel Műhelyházban (Fotó/Forrás: Rákossy Péter / Magyar Állami Operaház)

A stand-up alapvetően magányos műfaj, ezekben az előadásokban azonban új helyzet, hogy vannak színpadi partnereid.

Ez is sokat nyomott a latban, hogy igent mondjak ezekre a felkérésekre! A színházi múltamból tudom, hogy a társas „ökörködésnél” nincs jobb. A stand-upban is mindig kerestem azokat az alkalmakat, amikor valami közöset lehet létrehozni, mert az mindig egy plusz, ha egymás energiáiból lehet építkezni.

Jól kijössz a zenészekkel?

A feleségem az OPERA zenekari titkárságán dolgozik, ezért rengeteg muzsikust ismer, rajta keresztül pedig valamennyire magam is többekkel ismeretségbe kerültem. Érdekes belelátni az ő világukba. Hiába jövök én is színházi világból, teljesen más a két terület. Nagyon tetszik, hogy milyen színes társaság! Amit viszont csodálok bennük, az a technikai tudásuk, amivel rendelkeznek. Nézőként nem kell értened hozzá, egyszerűen hallod, ha valami jó. És mindezek ellenére mégis szerények maradnak! Úgyhogy nagyon szeretek zenészekkel együtt dolgozni. De ez igaz az operaénekesekre vagy a balettművészekre is: ha látod, hogy valaki négy méter magasra ugrik, és közben negyvennyolcat pörög a levegőben mielőtt földre érkezik, azt valószínűleg nem sokan tudják utána csinálni.

Ledönthet a nézőkben falakat egy-egy ilyen előadás?

A visszajelzések alapján igen. Ez egy nagy misszió, amit úgy érzem, sikerrel tudunk teljesíteni. Többen mondták, hogy önszántukból soha nem mentek volna el ilyen koncertekre, de rájöttek, hogy ez jó dolog! A fiatalokat is nagyon fontos lenne behozni, mert az opera közönsége az idősebb generációból kerül ki, és szükség van az utánpótlásra. Muszáj valahogy megszólítani őket, mert később nekik is lesznek gyerekeik, akiknek el tudják mondani, hogy figyelj, a klasszikus zene nem rossz, sőt! Gyere, elviszlek magammal!

Fejléckép: Janklovics Péter (fotó/forrás: Merjás Georgij / Dumaszínház / Magyar Állami Operaház)