Az operákkal kapcsolatos sztereotípiáinkat leromboló produkciókhoz nemcsak itthon, hanem világszerte nagy bizalmatlansággal közelít a nézőknek az a jelentős számú csoportja, amely – félreértve a művészet funkcióját – nem akar felzaklató élményekkel gazdagodni, és nem akarja átgondolni az élettel kapcsolatos alapvető fogalmait, hanem a kényelmes, kicsit giccses-könnyfakasztó előadások után vágyakozik. Mégis szomorú, hogy idehaza olyan kis mértékben vertek gyökeret az operaműfajt színházként felfogó rendezések, hogy a közönség nagy része egyszerűen nem is képes ezek formanyelvét olvasni, és

Pedig hogy is lehetne egy lapon emlegetni egy átlagos előadás elcsépelt gesztusait, amelyeket látva a színházkedvelők három perc után elkezdenek laposakat pislogni, például azzal a kifinomult viszonyrendszerrel, ami Claus Guth Don Giovanni-produkciójában a Regiszterária közben a három szereplő között feltárul. Hogyan ül egymás mellé a buszmegállóban a lepukkant drogos Leporello az úrinő Donna Elvirával, mintegy megelőlegezve későbbi szerelmi kalandjukat, hogyan kell közben a férfinak a lőtt sebétől egyre rosszabb állapotba kerülő gazdájáról is gondoskodnia, és hogyan jön létre egy pillanatnyi emberi kapcsolat az egykori szeretők között, talán nem is a valóságban, hanem abban a bizonytalan álomban, amibe mindketten belekerültek.

A Don Giovanni haláltusáját bemutató, több mint tizenöt éve a nemzetközi operaszínpadokat járó produkcióban a további karakterek nem csupán kivetülései a címszereplő tudatának – erre a darab nem is hagyna lehetőséget –, hanem maguk is elhagyják hétköznapi életüket, és a valóság és az álom határvidéken fekvő erdőben bolyonganak. Nem tudhatjuk biztosan, mi az, ami tényleg megtörténik, és mi az, ami csak a képzelet műve, de igazából nincs is jelentősége, szebben magunk sem tudjuk leírni létállapotukat, mint ahogy a rendező a premier előtti beszélgetésünkben az éjszakai erdő élményét megfogalmazta: az ember hirtelen úgy érzi, a saját belső világa veszi körül.

Kapcsolódó

„Mindenkinek ajánlom, hogy menjen ki éjszaka az erdőbe!” – interjú Claus Guthtal

A világ egyik legjelentősebb operarendezője, Claus Guth nemrég Budapestre látogatott: számos neves színház után a Magyar Állami Operaház is átvette Don Giovanni-rendezését. Ebből az alkalomból kérdeztük az alkotót.

A színtérnek olyan, gyakorlati előnyei is vannak, hogy a cselekmény számos, nem olyan könnyen színre állítható eleme, a ruhacserék, egymás felismerése és fel nem ismerése hirtelen magától értetődővé válik, hiszen a szereplők rosszul látják egymást a sötétben. Más pontokat viszont a rendező feláldoz az egységes koncepció érdekében, két zenei részlet (Don Giovanni szerenádja és Zerlina második felvonásbeli áriája) nem tudja betölteni eredeti funkcióját,

Az ilyen esetek persze mindig vitathatók, megérik-e az áldozatot, ugyanakkor a darab szép, egységes, kerek és kidolgozott interpretációban tárul a szemünk elé, így a magam részéről hajlanék az engedékenységre.

A főszereplőnek a halállal szembeni elszánt versenyfutása mellett a koncepció fontos pontját képviselik a részletesen kidolgozott női sorsok. Látszólag ugyanaz az élmény éri a három karaktert: találkoznak Don Giovannival, rajta keresztül pedig a szerelemmel és a halállal (mindhárman kapcsolatba kerülnek valamilyen módon a férfi vérével), mégis háromféle reakciót adnak. Egyikük, Anna nem tud együtt élni mindannak a hiányával, amit egyszer már megtapasztalt, végül összeomlik és az öngyilkosságot választja. A másik, Zerlina, ha fájdalommal is, de tudomásul veszi, ennyi volt, a pillanatnyi öröm és egy jobb élet ígérete többé nem tér vissza, fájdalmas búcsút vesz az álmaitól, és visszatér a szürke hétköznapokba. A harmadik, Elvira végül felvállalja az érzelmeit, és már nem mások megítélésétől vagy viselkedésétől, hanem saját, belső önazonosságától teszi függővé a méltóságát.

Jelenet a Don Giovanni előadásából (Fotó/Forrás: Berecz Valter / Magyar Állami Operaház)

Ebben a koncepcióban természetesen Don Giovanni tettei sem erkölcsi szempontból lesznek érdekesek, a rendező mintegy zárójelbe teszi az opera címének másik felét (Il dissoluto punito). A főszereplő nem halálakor, a túlvilágon vagy már a kormányzó eljövetelekor nyeri el az ég haragját,

Innentől kezdve lényegében kényszerpályán mozog, ha látjuk is időnként az akarat és az életigenlés megnyilvánulásait viselkedésében, alaposabban megnézve kiderül, hogy ezek a kísérletek rendre kudarcba fulladnak. A férfi a kezdeti, biztató jelek ellenére sem tud már egyetlen nőt sem elcsábítani, a többi részben pedig leginkább Leporello támogatja ide vagy oda, és próbálja a lehetőségekhez mérten életben tartani. Nem véletlen, hogy az előadás azt a ma már kikopóban lévő húzási gyakorlatot követi, amely elhagyja a zárószextettet. Don Giovanni végével az előadásnak is vége szakad. Nincs semmi a halál után.

Az énekesek a tőlük igen összetett színészi feladatot váró, kidolgozott karakterek megformálása során jobbnál jobb alakítást nyújtottak, és kisebb egyenetlenségektől eltekintve magas színvonalú vokális produkciókat is hallhattunk. Egyedül a címszerepet kettőzték meg, így mindjárt két, a nemzetközi porondon is igen sikeres basszbaritont hallhattunk. Bretz Gábor itthon is sokszor énekelte már Don Giovanni szólamát, így tudjuk, hányféleképpen képes megformálni a csábítót. Ezúttal kifejezetten érdekes volt látni, hogy az

(akit akkor Christopher Maltman alakított). Ennek megfelelően produkciójának legragyogóbb momentumát a Pezsgőária hozta el, olyan elképesztő energiával énekelte, hogy megértettük, mi minden van még ebben a férfiban, amit már csak a hátralévő néhány órában tud megélni.

Bretz Gábor mint Don Giovanni és Cser Krisztián mint Leporello a Kormányzó szobrával (Fotó/Forrás: Berecz Valter / Magyar Állami Operaház)

Ehhez képest meglepetést okozott, hogy Szemerédy Károly mennyivel líraibb, lágyabb karaktert formált meg. Az énekest hangjának éle eddig inkább a negatív figurák felé orientálta, például ragyogóan pszichopata Michele volt pár éve A köpenyben (bár az utóbbi időben egyik legkiválóbb produkcióját egy sokkal gyengébb és emberibb ellenszenves szereplő, Az istenek alkonya Guntherének bőrében nyújtotta). Most Don Giovanniként azonban sebezhetően emberi lett. Esetében inkább úgy érezhettük, a halál közelsége arra sarkallja a férfit, még az utolsó pillanatban megragadjon valami szépet az életből. Bár hangjának érdessége most sem tűnt el, ez nem idegenítette el a karaktert.

A Leporellót alakító Cser Krisztián szintén jó párszor alakította már a szerepét, különböző rendezésekben, ezúttal azonban talán neki jutott a legszokatlanabb feladat: a kissé kényszermozgásos, drogos utcagyerek megformálásában egészen egyedi színészi eszköztárra volt szüksége. Produkciójáról azonban csak szuperlatívuszokban lehet nyilatkozni, egyszerre bizarr, nyugtalanító, fura figurát hozott, aki ugyanakkor igazi bajtársiassággal gondoskodik Don Giovanniról, sőt lényegében a férfi egyetlen támasza lett. Mindehhez természetesen az is hozzájárult, hogy sűrű, sötét hangját az elmúlt években elénekelt, súlyosabb szerepek ellenére is rugalmasan tudja a legkülönbözőbb kifejezésmódok szolgálatába állítani.

A harmadik szerep, amelyet nemzetközileg is igen keresett énekes formált meg, Donna Elvira volt, őt Kele Brigitta énekelte. Régen hallottam utoljára a művészt, így meglepett, milyen nagy vivőerővel rendelkező, telt hangon szólaltatta meg szólamát. (Igazából az egész szereposztásról elmondható, hogy Mozart-viszonylatban erősnek számító, drámai hangokat hallhattunk. Persze ízlés dolga is, hogy valaki milyen típusú énekeseket hallgat szívesen egy ilyen darabban, ugyanakkor az utóbbi időben a közbeszédben többen is kifejezték igényüket a hasonló szerepkiosztások iránt.) A magabiztos vokális produkció, különösen a sokakon kifogó második ária magával ragadó megszólaltatása mellett nagy élményt jelentett, ahogyan az énekesnő erős színpadi jelenléttel volt képes jelentőségteljessé tenni a nőalakot.

Kele Brigitta mint Donna Elvira, Bretz Gábor mint Don Giovanni és Cser Krisztián mint Leporello (Fotó/Forrás: Berecz Valter / Magyar Állami Operaház)

A további szerepekben pályájuk elején járó, fiatal művészek léptek színpadra. Donna Annát Tuznik Natália énekelte, aki meglepő választásnak tűnhetett, hiszen eddig elsősorban nem a koloratúrrepertoárt igyekezett meghódítani. Ennek megfelelően, bár szép színű, erős hangja kétségkívül nagy jövőre jogosítja, és számos örömteli pillanatot szerzett, produkciója összességében ellentmondásos maradt.

Reméljük, a jövő évadra ráosztott új főszerepek mellett lesz lehetősége ezeken az árnyalatnyi művészi megoldásokon is dolgozni.

Don Ottavióként Szeleczki Artúrt láthattuk-hallhattuk, aki szintén a Zeneakadémiáról kikerült, ifjú tehetség, ráadásul látszott is, hogy számos vizsga- és egyéb produkció után összeszokott párost alkotnak Tuznik Natáliával. A tenorista az első áriát nagyon szépen formálta meg, különösen az utolsó előadáson, ahol az íveket megakasztó levegővételek egy részét is kigyomlálta. A gyors ária a második felvonásban inkább csak elfogadható, semmint fölényes volt, némi lazaság és természetesség minden szempontból ráférne még a művészre. Reméljük a rutin majd ezt is elhozza.

A Zerlinát éneklő Brindás Boglárka jelenleg a Párizsi Opera Akadémiáján tanul, öröm volt hallani, hogy korábbi ígéretes zeneakadémiai szereplései után a fiatal szoprán jó úton halad. Kellemes, üde hangja könnyedén, szépen szólt, ha kell, játékos, de a finomabb, lírai pillanatok sem nélkülözték az ihletettséget. Partnere Masetto szerepében Pataki Bence volt, akinek jól állt a szerep, nemcsak az egyszerű, kissé indulatos, két lábbal a földön álló karakter, hanem hangilag is a legjobb oldalát mutathatta meg. Szintén a fiatal művészek közé sorolhatjuk a Kormányzót megformáló Kiss Andrást, habár őt egy ideje már nézhetjük operaszínpadon, ám a jelzőt indokolttá teszi, hogy ez a fajta, súlyosabb basszushang lassan érik. Mostanra egyértelművé vált, hogy személyében a fachnak fontos képviselőjét hallgathatjuk, fortéi is igen szépen, tömören szóltak.

Jelenet a Don Giovanniból (Fotó/Forrás: Berecz Valter / Magyar Állami Operaház)

A Magyar Állami Operaház Zenekarát és Énekkarát Rajna Martin vezényelte, az intézmény első karmestere. Ha valakiben kétségek merültek fel, mennyire alkalmas a feladatra egy még most is mindössze huszonnyolc éves fiatalember, a Don Giovanni-előadásokon minden bizonnyal megnyugodhatott, a magam részéről nem emlékszem, mikor hallottam utoljára ilyen kiválóan szólni a zenekart.

Nagy kár lett volna, ha ennek a kivételesen értékes produkciónak az utolsó előadása zenekari közreműködés nélkül valósult volna meg (ahogyan az Opera munkatársainak sztrájkja miatt másfél előadással történt – a szerk.), így azonban a felfokozott érzelmi állapotból kifolyólag talán még ragyogóbban muzsikált mindenki, és az előadás végi ünneplés már nemcsak a rendkívüli helyzetnek, hanem a kivételes zenés színházi élménynek is szólt.

Helyesen gondolta, aki az előzetes információk alapján azt feltételezte, a Magyar Állami Operaház új Don Giovanni-produkciója egyértelműen az intézmény piros betűs ünnepei között foglal majd helyet. Ebből is látszik, hogy a siker titka tényleg könnyen megfogalmazható, még ha nem is minden esetben könnyen kivitelezhető: jó művészekre – jó rendezőre, jó karmesterre és jó énekesekre van szükség. Nagy kár, hogy a produkció jövőre nem látható, így legalább másfél évet kell várniuk azoknak, akik most lemaradtak (valamennyi előadásra elfogytak a jegyek már a bemutató előtt). Annyit mindenesetre remélünk, hogy a siker említett három faktora közül akkor sem fog egy sem hiányozni.

Fejléckép: Bretz Gábor mint Don Giovanni és Cser Krisztián mint Leporello (fotó/forrás: Berecz Valter / Magyar Állami Operaház)