Wagner is azok közé a zeneszerzők közé tartozik, akiknek a műveit nehéz színre vinni, a mai, vizuális világunkban az istenek, sellők, óriások, törpék számtalan, igen látványos megjelenítésével találkoztunk már, így a színpadon sem érjük be kevesebbel. Ugyanakkor a német mester művei olyan érzelmi árnyalatokat is megjelenítenek, amelyek könnyen elsikkadnak a külsőségek közepette. Éppen ezért a zenedrámákat – így A nibelung gyűrűje-tetralógiát is – gyakran rendezik mai, modern környezetbe, ahol a különféle természetfeletti lények emberi vonásai válnak hangsúlyossá. Ezt a megoldást választotta a tavalyi bayreuthi produkciót jegyző Valentin Schwarz, és ebből indult ki az ősszel bemutatott berlini produkció alkotója, Dmitrij Csernyakov is.

Koncepciója középpontjában a világkőris nevét mozaikszóként kiadó E.S.C.H.E kutatóintézet áll, itt játszódik az egész cselekmény. Kis túlzással azt is állíthatnánk, hogy

(a tervező maga Csernyakov volt). Már az előadások előtt a függönyre vetítve tanulmányozhattuk a létesítmény bonyolult alaprajzát, A Rajna kincsében pedig nem győzte csodálni a közönség az oldalirányból megjelenő újabb és újabb helyiségeket, termeket. Majd amikor azt hittük, már mindent láttunk, a Nibelheim-jelenetben az éppen színen lévő elemek megemelkedtek, és feltárult még két alsóbb szint, újabb laboratóriumokkal (ez a jelenet váltotta ki ősszel az állatvédők ellenérzését, most azonban csak műnyuszik tartózkodtak a ketrecekben). A walkürben és a Siegfriedben aztán a forgószínpad is működésbe lépett, ekkor egy lakásba láthattunk be, amiről kiderült, hogy szintén a komplexum része, lakói pedig bizonyos értelemben kísérleti alanyok. Egy idő után olyan érzésünk lehetett, mintha nem is létezne semmi a kutatóintézeten kívül, annak nyomasztó, mindenütt jelen való léte határozta meg az események menetét, néha már-már önálló élőlényként írta felül a szereplők akaratát.

Dmitrij Csernyakov lenyűgöző díszlete A Rajna kincsében (Fotó/Forrás: Monika Rittershaus / Berlini Állami Opera)

A rendezés egyértelműen erős pontjai azok a jelenetek voltak, ahol valamilyen embertelenség került új megvilágításba, annak kísérlet volta miatt. Ilyen Alberich elcsábítása, amelynél a néző sokszor megfeledkezik arról, ki is az igazi vétkes a jelenet végkifejlete szempontjából. Hasonlóképpen drámai lett Siegfried sorsa, aki egész gyermekkorát vizsgálati alanyként, a laboratóriumban töltötte, ahol aszerint manipulálták, hogy éppen mit vártak tőle – nem nehéz felismerni, hogy Mime kizárólag érdekre épülő nevelési elvei milyen pontosan megfelelnek ennek a szituációnak.

illetve az évtizedeken át kirobbanthatatlan igazgatójával, Wotannal, míg Az istenek alkonyában az új vezetés már modernizálta a belső tereket, a korábban az egyik reprezentatív teremben álló kőrisfa helyén kosárlabdapályát alakítottak ki – ezzel a rendező finom iróniával mond véleményt napjaink sportmániájáról. Az idők változását és a karakterek folytonosságát remekül megmutatta a produkciónak az a sajátossága is, hogy a szereplők mind öregszenek. A hatalmától megválni nem tudó Wotan, a most már bottal járó nornák – akik korábban a kísérletet vezették – és a két kisszerű törpe (a járókeretes Alberich, aki testvérével, Mimével a vita hevében a tipikusan idős bácsikra jellemző kistáskájukkal csépelik egymást), mind remek karakterek, utóbbinál már bűntudata van az embernek, hogy nevet, annyira szerencsétlen a két kis öreg.

Ugyanakkor a Ring igen hosszú, a cselekmény pedig annyira összetett, hogy rendező legyen a talpán, aki képes úgy ráhúzni egy másik történetet, hogy sehol ne legyen következetlenség. Csernyakov valószínűleg nem is törekedett erre, mert miközben A Rajna kincse realista megközelítést sugall, a darab egyes mágikus elemei ebbe egyszerűen nem illeszkednek bele, így a rendező azok felett nagyvonalúan továbblép.

és bár a Ködsüveg jobban illeszkedik a keretbe, a későbbi részekben egyre jelentéktelenebbé válik. Ennél is nagyobb probléma, hogy a mű egyes érzelmi csúcspontjain mintha egy másik történetet néznénk. A személyközi viszonyok szépen kidolgozottak, a színészvezetés nagyszerű, csak épp a szereplők motivációi válnak érthetetlenné ebben a keretben. Hiába gyönyörű Wotan búcsújában apa és lánya kapcsolata, ha a nézőnek közben az kattog a fejében, hogy Brünnhildének mit is kellett volna tennie a kutatóközpontban, aminek elmulasztásával kivívta apja haragját, és milyen módon is válnak el egymástól, mert nyilvánvalóan szó sincs lángokkal körülvett szikláról, a tüzet csak néhány filctollrajz jelképezi. Arról nem is beszélve, hogy a későbbiekben még találkoznak, Wotan maga vezeti be lányát az alváslaborba a Siegfried harmadik felvonásában, nem sokkal azelőtt, hogy a forrófejű ifjúval megismernének.

egyes részekben kénytelenek vagyunk visszatérni az „eredeti” történethez, mégis hibának tartom azt a fajta megközelítést, amivel a rendező a saját munkáját ássa alá

Az istenek és az óriások A Rajna kincsében (Fotó/Forrás: Monika Rittershaus / Berlini Állami Opera)

Nagy meglepetést okozott, hogy Az istenek alkonya vége mindezeknek az érzelmi bevonódást gátló megoldásoknak ellenére igen megrendítő lett. Siegfried halála mintegy a kutatómunka végpontja, egyszersmind annak bizonyítéka, hogy a kegyetlen emberkísérletek, mások eszközként való használata megengedhetetlen.

majd helyet adnak a nagy öregeknek: a nornáknak, Erdának és végül Wotannak. Alighanem az egész tetralógia legerősebb pillanata, mikor a főisten-kísérletvezető és egykori szeretője (aki már régen megmondta, hogy ennek az egésznek nem lesz jó vége) a holttest fölött egymásra néznek. Nem történik vádaskodás, semmilyen célzás arra, ki a hibás, és mégis érezzük abban az egyetlen pillantásban: „Látod, ez lett belőle!”

A tetralógia befejezése azután teljes mértékben elhagyja a realizmus kereteit. Brünnhilde nem hal meg, hanem képes végre elhagyni a mindent betöltő kutatóközpontot. A háttérben Wagner egy korábbi szövegváltozatának sorai jelennek meg a falon, a világ végéről és az örök megsemmisülésről, miközben Erda közelíti meg a nőt, kezében a Siegfried szárnyával csapkodó madárkájával.

Nem tudjuk meg, ám ahogy Brünnhilde megérinti a komplexum ismét kivetített alaprajzát, az apró pontokra hullik szét.

A rendezés hibái azért is voltak olyan bosszantóak, erényei pedig azért tudtak olyan kiválóan érvényesülni, mert az operák szerepeit szinte kivétel nélkül napjaink legjelentősebb Wagner-énekesei formálták meg, akik színészileg is egészen nagyszerű teljesítményt nyújtottak. Michael Volle nem csupán óriási és stabil hanggal rendelkezik, hanem számtalan színt képes megjeleníteni vele, úgy vélem, Wotan roppant összetett alakja csak ilyen árnyalt produkcióban tud igazán megmutatkozni. Pökhendiség, irónia, jóindulatú humor, felsőbbrendűség-érzés, hideg célorientáltság, arrogancia, kötődés, szeretet, megrendülés, majd önkritika – felsorolni sem lehet azt az érzelmi skálát, amit Volle Wotanja bejár. Még a nemzetközi operaéletben is ritka, hogy valakiben ennyire meglegyen mindaz, amit a szerep megkíván, és hogy egy művész a tetralógia szélsőségesen hosszú jeleneteiben mindvégig fenn tudja tartani a figyelmet. Hasonló természeti tünemény a Siegfriedet megformáló Andreas Schager, aki nem csupán fölényesen bírta a szólama támasztotta extrém kihívásokat, de egy tolerálható mennyiségű kivételtől eltekintve szép, kerek, puha hangon énekelt. És ha még ez sem lenne elég,

(az egyszerűbb ugrálásokat már ne is említsük). A tenoristának egy pillanatra sem fogyott el a levegője, és a rendkívül hosszú szólam megszólaltatása közben is alig lehetett érzékelni rajta a fáradtság jeleit. A harmadik hangfenomén a Fasolt, Hunding és Hagen szerepében is színpadra lépő Mika Kares volt, az énekes basszusának szépsége, teltsége, sötétsége egészen páratlan, és a különböző szerepekben azt is megmutatta, hogy eszköztára az olvadó lírától a mennydörgő drámáig terjed.

Andreas Schager Siegfried szerepében (Fotó/Forrás: Monika Rittershaus / Berlini Állami Opera)

Brünnhildét Anja Kampe formálta meg, aki talán nem rendelkezik olyan óriási hanggal, mint az említett művészek, szopránja azonban így is kellően erős és teherbíró. Emellett az énekesnő különlegesen érzékeny alakításra képes, nem véletlen, hogy sok évvel ezelőtti budapesti Sieglindéjét még ma is emlegetik a Wagner-rajongók. Ezek a hangi és színészi játékbeli finomságok, az emberi lelket mélyen ismerő és nagy empátiával közvetíteni tudó művészi teljesítmény tette különösen értékessé a produkciót. Viszonylag új, de annál fényesebb csillag a német repertoár egén Vida Miknevičiūtė, most Sieglindeként nem csupán szép, puha, különösen a mélyebb tartományban telt hangzású szopránját mutatta meg, hanem rendkívül drámai karakterformálást nyújtott. Claudia Mahnkét talán még sosem hallottam ilyen magával ragadó hangszínt megszólaltatni, ráadásul az énekesnő méltó partnere volt Michael Vollénak A walkürben található, dramaturgia szempontból is igen kényes vitajelenlétükben. Nagy öröm volt egy magyar művészt is látni a produkcióban, ráadásul Kissjudit Anna nem kisebb karaktert formált meg, mint a földanyát, Erdát, a némajátékoknak köszönhetően pedig színészi képességeit is bőségesen megcsillogtathatta.

ráadásul a fiatal mezzoszoprán már zeneakadémiai évei alatt is elképesztően sötét mélységeivel tűnt ki, ezek természetesen Erdát is nagyszerűen karakterizálták.

Egészen hihetetlen módon, beugróként formálta meg Alberichet Jochen Schmeckenbecher, ám nem csupán a bonyolult rendezésben állt helyt, de kiválóan is énekelt. Hasonlóan színvonalas produkciót nyújtott a Mimét megformáló Stephan Rügamer, groteszk összecsapásukról pedig már esett szó. Szerepelt még egy Wagner-napokról ismert énekes a produkcióban, Lauri Vasar Donnert és Gunthert formálta meg, nagy és gazdag basszbariton hanggal, a tőle megszokott eleven színészi játékkal. Csupán két olyan főbb szereplő lépett színre az előadásokban, akit egy kicsit haloványabbnak éreztem, Robert Watson Siegmundként nem tudta a kollégáitól megszokott hangminőséget produkálni, Rolando Villazón pedig egyszerűen nem Wagner-énekes. Még a jobb pillanataiban sem tudta olyan deklamációval előadni a szólamát, mint kellene, és

Ugyanakkor a kis és középszerepekben is nagyon értékes hangi és színészi produkcióknak lehettünk tanúi. Peter Rose Fafnerként inkább a Siegfriedben volt jobb formában, ott ráadásul bebörtönzött gyilkosként igen szokatlan mozgásos feladat is hárult rá a címszereplővel vívott harcában. Szépen énekelte Freia szólamát Anett Fritsch, emellett igen érzékletesen jelenítette meg a szexuálisan zaklatott nő szenvedéseit. Waltraute hálátlan szerepét Violeta Urmana karizmatikus egyéniségével tette emlékezetessé. Bámulatosan idegesítő karakterré formálta Gutrunét Mandy Friedrich, a kiváló alakítás mellett igényesen is énekelt. Két rövidebb szerepben olyan fiatal művészek léptek színpadra, akik a magyar közönségnek sem ismeretlenek, Victoria Randemet Eötvös Péter Sleeplessének női főszerepében láthattuk, a berlini szcenírozott és a magyarországi koncertszerű bemutatón, most erdei madárként ritkán hallható könnyedséggel és természetesen szólaltatta meg a szólamot. A most Froht éneklő Siyabonga Maqungót is akkor ismerhették meg a hazai operakedvelők, az Ékszerész szerepében, ezúttal is bizonyította, hogy személyében ígéretes jövő előtt álló fiatal tenorral állunk szemben. Színvonalas produkciót nyújtottak a sellők, a nornák és a walkürök megformálói is.

Az istenek alkonya – Gyászinduló (Fotó/Forrás: Monika Rittershaus / Berlini Állami Opera)

Thomas Guggeis karmestert először a Berlini Állami Opera Don Giovanni-előadásában hallottam, ám a kisebb-nagyobb szétesések következtében egyáltalán nem győzött meg. Akkor Daniel Barenboim helyett ugrott be, és lényegében idén is: bár az őszi premiert Christian Thielemann vette át, ő is elvezényelt egy sorozatot, nem most debütált tehát a hatalmas kihívást jelentő művel. Ezúttal sokkal pozitívabb benyomást keltett, bár a produkció közel sem volt hibátlan (Az istenek alkonya már majdnem az volt), azokban a részekben, ahol nem fordultak elő apróbb bizonytalanságok és pontatlanságok, igényes és Wagnerhez méltó muzsika szólalt meg.

vagy azok a percek, amikor a karmester kiemelte Brünnhilde szerelmi motívumait Az istenek alkonya második felvonásának összecsapásai közepette. Nehéz kérdés, mi várható egy mindössze harminc esztendős dirigenstől, aki máris a legnagyobb házakban vezényel, ez egyfelől indokolja a nagy elvárásokat, ugyanakkor bizalomra is inthet iránta. A szép zenei pillanatokban természetesen a Staatskapelle Berlin muzsikusainak is hatalmas szerep jutott, akik mind a szólókban, mind együttesen remekül játszottak, és az utolsó este a Berlini Állami Opera Énekkara is hozzájárult az értékes produkcióhoz.

Az új berlini Ringet elsősorban a kivételesen nagyszerű szereposztás tette érdekessé. Bár szerencsére idehaza is szoktunk jelentős Wagner-énekeseket hallani, az embernek még így is tátva maradt a szája a jobbnál jobb hangok hallatán. Igazság szerint a nem teljesen kielégítő, néha egyenesen frusztráló színrevitel is örömteli tendenciáról tanúskodott, arról, hogy

(ezt bizonyítják azok a kortárs bemutatók is az utóbbi években, amelyek az intézmény felkérésére születtek). Persze az a nézői hozzáállás is érthető, hogy ha valaki megnéz egy tizenöt-hat órás darabot, nem szeretne kockáztatni. De hát csalódhat-e, aki ilyen ragyogó vokális és színészi produkciókban részesül, amikor a legnagyobbak kalauzolásával követheti végig, mi teszi az embert emberré, és milyen törékenyek az önhittségre épített világrendek?

Fejléckép: Michael Volle (Wotan) és Anja Kampe (Brünnhilde) A walkürben (fotó/forrás: Monika Rittershaus / Berlini Állami Opera)