Eötvös Péter Az Aranysárkány című kamaraoperája – vagy ahogy egyes leírásokban szerepel, zenés színházi alkotása – a szerző egyik legnyomasztóbb műve, minden stilizáltsága és szimbolikája ellenére is kérlelhetetlenül tárja a néző elé a borzalmakat, amelyek a társadalom peremére szorult embereket fenyegethetik. A darab a 2014-es frankfurti premier óta számos bemutatót ért meg, jórészt német nyelvterületen, legutóbb alig egy hónappal a bécsi bemutató előtt Halléban került színre. Mindezek mellett nem túl pozitív képet fest a hazai operajátszásról, hogy
Magyarországon mindössze egy alkalommal, a miskolci Bartók+ fesztiválon láthatta a közönség, nemzetközi alkotó- és előadógárdával.
Pedig nehezen lehetne maibb és mégis örök érvényű témát feldolgozó operát találni, Eötvös Péter a rá jellemző, mély humanizmus nézőpontjából világít rá, mit jelent az emberség (illetve annak hiánya).
A műfaji megkötés azért is érdekes kérdés, mert a darab zenéje elválaszthatatlan egységet alkot a drámai történésekkel, kizárólag a főszereplő kisfiú zárómonológja alatt tölti be a hagyományos operaáriákra jellemző lírai-kommentáló szerepet. Természetesen ezzel nem akarjuk úgy beállítani, mintha csak valamilyen effektszerű funkcióval rendelkezne, viszont
minden történést, mozdulatot, karaktert pontosan kódol a zene, ennek köszönhető, hogy Az Aranysárkány előadásai elsősorban színházi élményt nyújtanak.
Mindemellett a viszonylag kis apparátus (csupán ütőhangszerből szerepel feltűnően sok a darabban, melyek a Bécsi Kamaraoperában a karzaton foglaltak helyet) szintén lehetővé teszi, hogy a színre állítók viszonylag rugalmasan kezeljék a művet a térbeli elrendezést illetően, eleven és a nézőkkel párbeszédet kezdeményező színpadi produkció jöhessen létre.
Próbafotó Eötvös Péter Az Aranysárkány című operájából (Fotó/Forrás: Herwig Prammer / MusikTheater an der Wien)
A darab cselekménye több szálon fut, összetalálkozó és szétváló történetek bontakoznak ki, melyeket elsősorban az azonos helyszín, a thai-kínai-vietnámi étterem kapcsol össze. Az utolsó jelenettől eltekintve, amikor az étterem munkatársai a folyóba dobják a halott kisfiú testét, nem is hagyjuk el a háztömböt, a szomszédos boltban, a fölső szinten lévő lakásban játszódnak a további események, és
még a valóságtól legelemeltebb szálról, a tücsök és a hangya történetéről is kiderül, hogy igazából nagyon is valóságos és helyhez kötött értelmezést társíthatunk hozzá.
A fiatal kínai lány prostituálásának mesemotívumokkal történő ábrázolása ahhoz a folyamathoz hasonlít, mint ahogy a traumát átélt emberek, főleg a gyerekek transzformálják az eseményeket, egy könnyebben feldolgozható, maguktól kissé eltávolított formában. Ami a művészetnek is lényege.
Jan Eßinger rendezése elsősorban a jelenlevők felelősségét firtatja, a közvetlen érintettség nem csupán annak köszönhetően merült fel, hogy a Bécsi Kamaraopera kis terében minden cselekvés a nézők számára testközelben játszódik, a szereplők körbejárják a nézőket, felmennek a karzatra, birtokba vesznek egy fél széksort. Az elrendezés azonban azt sugallja, mintha kizárólag a nézőtéren zajlanának az események, a színpadon is hasonló székek helyezkednek el, néhány rajtuk helyet foglaló emberrel, akik a rövid prózai kommenteket mondják, előttük pedig egy nagy, bordó függöny zárja le a teret (a díszlet Sonja Füsti alkotása). Csak az est legvégén tudjuk meg, mi van mögötte: sok-sok ahhoz hasonló doboz, mint amilyenbe a kínai kisfiú kihúzott foga – és lényegében minden nyom, ami maradt belőle – kerül.
Sok-sok ember nyomorúságos élete zajlik a többségi társadalom elől rejtve, amiről ha tudomást is szerez valaki, legfeljebb egy kis egzotikus borzongást vált ki belőle,
mint az egyik stewardessből, a szőke Ingából a véres fog.
Az opera összetett, de viszonylag könnyen dekódolható szimbólumrendszerét a rendezés különösebb átértelmezés nélkül hagyja érvényesülni, a fog a hazájából elkerült kisfiú fájdalma, övéitől való elszakadása, szó szerint és átvitt értelemben való gyökértelensége. A címben szereplő aranysárkány, az étterem névadója és faliszőnyegének mintája a kultúra áruvá válását jelképezi. A kisfiú szeretné alaposabban szemügyre venni, mivel odahaza, Kínában sose látott hasonlót, végül pedig ebbe csavarják holttestét, mikor megszabadulnak tőle.
Jelenet Eötvös Péter Az Aranysárkány című operájának előadásából (Fotó/Forrás: Herwig Prammer / MusikTheater an der Wien)
Mivel az öt szereplő a történetsíkok különböző karaktereit is megformálja, érdekes lett a ruhák szerepe az előadásban (Benita Roth tervezte a jelmezeket). Egyfelől természetesen megmutatják a jelenetváltásokat, ahogyan egyik figura a másikká alakul, akár a nemi kategóriákon keresztül is, ugyanakkor
a mesei hangya a ruhatár kifosztásával alapozza meg vagyonát (ismét utalván a színházi környezetre), ami révén aztán a nála gyengébbek kizsákmányolójává válik.
Figyelemre méltó, ahogyan a ruhája alá gyűrt holmiktól egyre kövérebbé válik, mondhatni, mások javaitól hízik meg. A folyóba dobásnál pedig az éttermi alkalmazottak a kisfiú ruháit ejtik el, ahogy a fog, ez a gesztus is azt mutatja, hogy a gyermek nem marad ott igazi valójában, hipnotikus erejű monológjából megtudjuk, hogy teste hazatért az óceánon keresztül.
Az előadásban intézményi együttműködéseknek köszönhetően több, tanulmányait folytató fiatal művész is közreműködött. Ausztria kiemelkedő jelentőségű újzenei együttesének, a Klangforum Wiennek a Grazi Egyetemmel közös kortárs zenei programjának tagjai is részt vettek a zenekar munkájában, amelynek élén egy igazi nagyágyú, a Neue Oper Wien igazgatója, Walter Kobéra állt.
A karmester évtizedek óta oroszlánrészt vállal a bécsi zenei életben a legújabb művek bemutatásában, Eötvös Péter darabját is biztos kézben tartotta, és jól összefogta az előadókat,
bárhol is foglaltak azok helyet a teremben. Az énekeseket illetően az tűnt fel először, milyen kiváló művészek szólaltatták meg a szólamokat. Sokakban él egy olyan tévképzet, hogy a kortárs zenéhez a kevésbé szép, kevésbé zengő hang is megfelelő, és talán az a fajta hajlékonyság és sokoldalúság, amelyet néhány mai mű igényel, nem feltétlenül a legnagyobb, legzengőbb orgánumokra jellemző, de ezen az estén is megtapasztalhattuk, hogy a modern darabok csak a legragyogóbb zenei megvalósítással hatnak igazán erősen.
A nagyon pozitív összhatásban különösen fontos szerep jutott a két, még tanulmányait folytató művésznek, a fiatal nőt éneklő Camilla Saba Daviesnek és a fiatal férfit megformáló Felix Heusernek (előbbi a bécsi egyetem növendéke, utóbbi szintén a Grazi Egyetem kortárszenei képzésén vesz részt). A fiatal szopránnak ugyan a darab legnagyobb részében egyetlen karaktert kell megformálnia, mégis feladata mind vokálisan, mind színészileg igen összetett. Szólama időnként – különösen a fogfájós jelenetekben – extrém magasságokba tör, ennek ellenére mindvégig stabilan és szép hangon énekelt, sőt hitelesen formálta meg a környezetéből kiszakított, mindennel és mindenkivel viaskodó, dacos gyermeket, zárómonológja pedig különösen szívfacsaró volt.
Felix Heuser nem csupán gyönyörűen kiegyenlített, kompakt, színgazdag tenorhangjával tűnt ki
(már ez sem lenne kevés, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy a művész baritonként kezdte a pályáját), de talán a legkomplexebb karakterformálásokat nyújtotta. Mindvégig tökéletesen egyensúlyozott aközött, mennyire kell elkülöníteni a figurákat, illetve mennyire kell apró jelzésekkel párbeszédet kezdenie köztük, és különösen emlékezetes volt, ahogy a meggyalázott tücsöklány sérülékenységét, naivitását megjelenítette.
Jelenet Eötvös Péter Az Aranysárkány című operájának előadásából (Fotó/Forrás: Herwig Prammer / MusikTheater an der Wien)
A dús mezzoszoprán hanggal rendelkező Christa Ratzenböck hangyaként félelmetesen számító és kegyetlen volt, miközben gyermeket váró fiatal lányként épp ellentétes karaktert kellett megformálnia. Peter Schöne sok szerepe közül a stewardess Inga volt a legfontosabb, a művész kevés eszközzel is jól érzékeltette a fogmegtalálás jelenetének bizarrságát, miközben az mégsem vált karikatúrává, hanem megőrizte többértelműségét. A fiatal bariton hasonlóan erős alakítást nyújtott az opera zárójelenetében is. Hans-Jürgen Lazarnak szinte csak ellenszenves figurák jutottak, amelyek jól illettek kissé vad külsejéhez. Az eltérő előadói karakterek és erőviszonyok nagyszerűen kiegészítették egymást, így lényegében minden előadót elismerés illet a remek csapatjátékért.
Bár Bécs nincs olyan messze, hogy ne egészíthessük ki a hazai operaélményeinket egy-egy különleges darabbal, egy Eötvös Péter-opera esetében kevéssé ideális, hogy nem a saját fővárosunkba kell utazni érte. Ha el is tekintünk a darab érzékeny társadalmi és emberi mondanivalójától,
pusztán az a tény, hogy magyar szerző kiváló darabjáról van szó, indokolná, hogy készüljenek belőle itthon is előadások.
Ugyanakkor a bécsi produkció magas színvonala és a darabot övező komoly nemzetközi érdeklődés így is örömmel tölthet el minket. Alighanem el kell fogadnunk, hogy Eötvös Péter esetében nem egyszerűen annyi történik, hogy egy magyar alkotó jelenik meg a világ nagy színpadain, hanem olyan minőségű művek jönnek létre, hogy a világ operajátszásának élvonalát kell követnünk, ha nem akarunk lemaradni róluk.
Fejléckép: Jelenet Eötvös Péter Az Aranysárkány című operájának előadásából (fotó/forrás: Herwig Prammer / MusikTheater an der Wien)
hírlevél
