"Helyünkön vagyunk?" - kérdezi a rendező, Béres Attila a Háry János Dóm téri próbáján. (És ez nem arra vonatkozik, hogy idén a fogadalmi templom két tornya nem magaslik a díszlet fölé, mert 180 fokot fordult a színpad. Ebben az új elrendezésben közelebb került a nézőtér a játéktérhez, a toronyóra nem viszi el a tekintetet, semlegesebbé vált a tér. A változásról persze mindenkinek véleménye van, a kerítésen kívül és belül egyaránt.) „Igen" - hangzik a válasz, aztán hamar kiderül, hogy ez csak részben igaz. A táncosok, a színészek és az énekkar is a helyén van, de egy szőnyeg meglehetősen zavarja a mozgást, így először azt kell megoldani, mikor és hogyan kerüljön ki a színpadról. Amikor ez kész, csak akkor indulhat újra a jelenet.

A térforma sem tökéletes. Hol áll Háry, azaz Homonnay Zsolt, hozzá képest hol állnak a huszárok, ki hogyan kerül át rendezői balról rendezői jobbra, mennyi idő kell a Mária Lujzát alakító Bucsi Annamáriának felérni egy gigantikus,magyar kártyából épített vár második szintjére, a vár aztán merre és mennyit fordul a forgószínpadon. Kísérleteznek ezzel, kísérleteznek azzal, hol Béres kér valamit a maga vehemenciájával, hol a koreográfus, Juronics Tamás nyugodt hangja hallatszik a hangszórókból, amint táncosainak lépésekre fordítja le a rendezői kérést. Ki ide, ki oda áll, a díszletmunkások tolják jobbra, tolják balra, előre, hátra a paralelepipedon alakú várrészt (elemenként öten kellenek hozzá, ha jól számoltam).A megrekedni látszó ötletelést hirtelen szünettel szakítja félbe a rendező, majd tíz perc múlva, mire ismét megszólal az ügyelői hívó, a megtalált megoldás fogadja a társulatot.Az aprólékos építkezés egyébként órákon át tart. Mire kiderül, hogy hármas vagy ötös csoportokba - ún. krumplikba - vagy egy sorba rendeződjenek-e a kar tagjai, cseverésszenek-e, „mint az operettben", esetleg egy „operai nagy rököny"-nyel reagáljanak-e, milyen hosszan kell az idős Háry szerepében színre lépő Király Leventének elnyújtani a szöveget ahhoz, hogy a színpad másik felét átrendezzék, éjfél lesz.

Ha valaki látta a plakátot, észrevehette, hogy azon Háry egyfajta magyar Supermanként szárnyal. Ha valaki felszínesen is követi a nyári kulturális híreket, tudhatja, hogy Napóleont Gérard Depardieu alakítja Szegeden. Az előadásban megjelenőszuperhősi attribútumokról, a repülésről, az életmentés mibenlétéről és arról a bizonyos jelenetről, amelyben majd a francia-orosz filmsztár lép színpadra - hiányában ez alkalommal dublőrként Kovács Krisztián rendezőasszisztens -, ígéretemhez híven nem esik szó. Legyen elég annyi teaserként, hogy Napóleon nem kevés rendezői iróniával, nem mindennapi módon, egy, a hírekben mostanában nem túl pozitív kontextusban szereplő közlekedési eszközzel fog majd érkezni és távozni. Egy olyan eszközzel, ami el is szabadul, és ha nincs Háry, bekövetkezne a tragédia. A szuperhősök, pláne a magyarok, meg már csak ilyenek, ugye. Továbbá lesznek gyerekek - Kodály által előírva -, lesz kutya, de a sikert nem csupán ez garantálja.