Azt hiszem, egy statisztaválogatáson nem azoknak a gyerekeknek és tinédzsereknek és felnőtteknek jár az elismerés, és nem is elsősorban azoknak drukkolunk, akikben van jó adag exhibicionizmus és/vagy mocorog bennük valami, amit tehetségnek nevezünk. Inkább azoknak - nekik viszont igazán és őszintén! -, akik rettegnek mások előtt énekelni, ordítani, rohanni, elesni, levegőbe bokszolni, egyáltalán: bármit szerepelni; ennek ellenére mégis mernek hangosan vagy épp csak hallható hangerővel, a szégyellőségtől és a félelemtől szinte pityeregve megszólalni vagy nekikezdeni egy dalnak. Ehhez persze az kell, sőt leginkább az, hogy a válogatók képesek legyenek megteremteni a bizalmi helyzetet. Hogy a gyerekek ne kezdjenek el izegni-mozogni, legyen türelmük kivárni azokat a hosszú perceket, amíg a sorban tizedik - aki előtt már kilencen énekeltek, tehát látta, mit kell csinálni - kitalálja, mit is fog énekelni, vagy meggyőzzék a tíz-tizenkét évesnek tűnő kislányt, hogy vesztenivalója nincs, nem fog fájni - sírós hangon, teljesen kétségbeesetten: "Én nem tudok énekelni. Komolyan." -, legalább egy Tavaszi szél vizet áraszt-ot - az aznapi elviselhetetlenül sokadikat! - produkáljon.

És Silló István, a nyári szegedi Dóm téri Valahol Európában zenei vezetője, képes erre. Ugyanazzal a kedves hangsúllyal köszöni meg minden 10 év alatti és feletti gyereknek a dalt, függetlenül attól, hogy megáll a levegő a Szegedi Nemzeti Színház egyébként levegőtlen, külsőségeiben a 80-as évek deprimálóbb időszakában konzerválódott balett-termében, vagy azért, mert olyan nagyot énekelnek, vagy épp ellenkezőleg, ha se a dallam, se a ritmus nem stimmel; így aztán mindenki azt érzi, ő a lehető legtöbbet, legjobbat kihozta magából. Provizórikusan kizárom, hogy ő még engem is rávenne egy Hull a szilva a fáról-ra vagy egy Boci, boci tarkára, de soha ne mondjuk, hogy soha...

Ezek hangzottak el ugyanis a legtöbbször és legtöbbször hamisan. (És ezt tényleg az élet alakította így, nem az X-Faktor szerkesztői!) Fogalmam sincs azért-e, mert az énekórák dalcsokraiban egyébként toplistásnak számítanak, vagy jobb híján ez jutott eszükbe a fiúknak-lányoknak. Mindenesetre tanulságos, mit választ a 10-16 éves generáció akkor, ha hirtelen valamit (akármit, bármit) énekelni kell.

Vannak azok, akik jobban-rosszabbul musicalrészletet hoznak a Valahol Európában-ból, A dzsungel könyvéből - mert már itt meg akarják mutatni, nagyon benne akarnak lenni az előadásban, nagyon akarnak szerepelni. Mások poénból jönnek, nyári szüneti unalom ellen. Nyomás nincs rajtuk, így simán belefér előadásképp a 4F Club Balatoni lázának refrénje. Életkoruk alapján akkor, amikor ez szólt a rádiókból, ők nagyjából az óvoda elején jártak, tehát nem túl rizikós kijelenteni, nekik SP, Iszak Eszti és a Nagy duett adott inspirációt. Van még féltucatnyi Most múlik pontosan - rövid körkérdésemre kiderül, ezt Janicsák Veca szerelmes számaként  azonosítják -, egy Mizu, három Zöld az ég és kék a fű Varga Viktortól.  Bizarr, ahogyan a lánykák soulosan-r'n b-sen frazíroznak, a kamaszfiúktól meg a Közeli helyeken és az Acélváros furcsa. Hiába, no, ez van a mai dél-alföldi gyerekek vérében. (Nem számonkérésképp, de nem bírom ki, hogy ne kérdezzem meg a rendezőtől, Béres Attilától, tudja-e mit hallott. SP és Fluor Tomi életművéről, persze, finoman szólva sincs fogalma...) Azonban úgy igazságos, ha más meglepő választásokat is gyorsan felsorolok: A mormotás fiú dala, Keserű bordal - egy lánytól, igaz, a végső Igyál! felszólítás nélkül -, Találkozás egy régi szerelemmel, A fák is siratják, és néhány obligát ballagási dal sem maradhat ki.

A hang persze csak egy dolog, hiszen hetven valamilyen gyerekre van szükség az előadásban. Pimaszra, ártatlan tekintetűre, hibátlanul szépekre, rosszcsontokra, nyurgára, fürgére, örökké lemaradó kicsi kövérekre... Két nap alatt száztízet találtak, rájuk egy második kör is vár. Ekkor annál komolyabb helyzetgyakorlatokat is csinálnak majd, mint ezen a hétvégén. Pedig a tornapadon ülő, sorukra váró gyerekek szerint az "tök nem könnyű", hogy nevetés nélkül próbálj meg földre dönteni egy kaszkadőrt - helyesek a kaszkadőr fiúk, akik saját bevallásuk szerint még nem dolgoztak gyerekekkel, de tűrnek minden megpróbáltatást -, vagy a "Hosszú, megtámadtak!"-ot úgy kiabáld, mint ha meg akarna valaki támadni, a legnehezebb viszont egyértelműen az, ha versmondás közben - Arany János: Családi kör vs Petőfi Sándor: Szeget szeggel - komolynak maradva dulakodni kell a társaddal. Gyöngyösi Tamás jobbra-balra gurultat, fekvőtámaszt csináltat, mozgáskoordinációt figyel. Aki vigyorog, nem mer hozzáérni a többiekhez, nem koncentrál, kevés eséllyel indul.

Tulajdonképpen az, hogy a gyerekek azonnal képesek felszabadultan reagálni a helyzetre, nem is annyira meglepő, mint a felnőttek játékossága. Az is, hogy valaki háromszor ismétli el a kért szöveget ugyanolyan kifejezéstelen középhangon - gondolom, biztosan belülről dühös -, és az is, hogy kérésre gátlástalanul üvöltenek a rettegéstől vagy rúgnak agresszíven egy elképzelt ellenség felé. Tényleg riszpekt nekik, mert irigyen nézem őket. Az önmegvalósítási vágyukat és a kiválasztottság örömét, amit általában óriási mosollyal konstatálnak. Nagyon normális reakciók, semmi sóbizes visítás vagy ugrálás.

Különben egészen elképesztő a gyerekek céltudatossága. Méhész Gyuri 11 évesen tudja, musicalszínész akar lenni. Több szerep tapasztalata áll mögötte, az Operettszínház müncheni Szépség és Szörnyeteg előadásaiban énekelt. Nem az anyukája erőlteti a színpadra; neki inkább annak a nehézsége jut eszébe, hogyan oldják meg pestiként a szegedi szállást, ha összejön Gyurinak a bandabeli Professzor szerepe. Jégmamákkal-jégpapákkal nem találkozom. "Ez is egy élmény, nem baj, ha nem sikerül" - reagál egy anyuka, mások inkább aggódni kezdenek annak hallatán, hogy július 4. és augusztus 22. között rendes próbaidőszak és igazi előadások várnak a gyerekekre, ami komoly elfoglaltsággal jár. Béres okosan csinálja: nyugtatja a szülőket, megéri. Bulinak sem utolsó, aki viszont kacérkodik a pályával, annak remek ugródeszka, tanulási alkalom. Ezt sem bizonyítja jobban, mint az, hogy az egri Valahol Európában előadásban - Béres rendezte Kovács Patríciával, Kaszás Gergővel, és kaptak hideget-meleget; különben ha valakit érdekel: én minden hibájával szerettem - 18 gyerekszereplőjéből kilenc lassan táncos, kettő színész lesz.

Akit még egyszerűen muszáj feljegyezni, az az előadás Kuksija. Tessék megjegyezni a nevét: Grünwald Dávidnak hívják, és néhány hete a szombathelyi Weöres Sándor Színház A kis lordjában teljesen megvett. (Bár ha belegondolok, jóval pontosabb lenne a "levett a lábamról" kifejezést használnom.) Ritkán látni olyan gyerekszínészt a színpadon, aki nem cuki gyerekként, hanem színészként képes működni. Nála viszont tökéletesen erről van szó. És nem, nem egy csodagyerek, hanem egy teljesen átlagos - jó, talán kicsit koravén -, helyes és okos kissrác. Amúgy színész és rendező szeretne lenni. Azok után, hogy kiderül, ő találta ki, hogy A kis lord tapsrendjénél leveszi szőke parókáját, nem tűnik reménytelennek... Béres nagyon akarja, hogy összejöjjön, de nem mindegy, Dávid magasságai megvannak-e. Béres iszonyúan izgul, mindenkit kiküld. (Én maradhatok. Meghat. Tényleg.) Dávid nem izgul, kedvvel énekli Sillónak a Kabaréból A holnap enyém lesz már-t. És igen, megvannak a magasságai. Béres megnyugszik. Aztán jönnek a többi gyerekek, akik között néha nehéz kiszúrni. Mármint Bérest. Jó, hát neki nincs meg a magassága, úgyhogy simán lehetne valamelyik, a sor végén lemaradó kölyök. (Még mielőtt jönnének a kommentek: a rendkívül olcsó poént a szerző a céltáblával leegyeztette.) Hatalmas türelemmel, empátiával bírja a napot ő is, az asszisztens, Heni is. A "nicht vor dem Kind" új értelmet nyer a próbateremben: ha a gyerekeket nézik, derű és nyugalom az arcukon, ha kimennek cigizni vagy a büfébe vízért, akkor azért látszik, fáradnak.

"Vár egy óriási színpad, és a lámpafényben ott vagy" - éneklik a srácok a Szegedi Nemzeti Színház alagsorában rendkívül lelkesen. Hogy aztán augusztusban kiktől hallhatjuk ugyanezt a dóm előtt is, még nem tudni, ugyanis ahogy az föntebb is olvasható: most száztízen vannak, de csak hetvenen maradnak a június 11-i teljesítményük alapján. ("Komolyabb helyzetgyakorlatok lesznek meg persze énekelni is kell' - ennyit hajlandó elárulni a rendező.) Kuksit és Pötyit megtalálták - ő Patai Anna lesz -, Szeplős, Csóró, Professzor még hiányzanak. Jelöltek vannak, ám másodszorra ki a meggyőzőbb? Hogyan élik meg a kiválasztottak és a kirostáltak az eredményt? És hogyan dolgoznak a próbákon: mennyire gyorsan rögzítenek helyzetet, mozgást? És persze a másik oldal: mi lesz a színészek, Mácsai Pál, Alföldi Róbert, Szőcs Artur, Tompos Kátya reakciója a népes gyerekseregletre, nekik van-e tapasztalatuk abban, milyen gyerekekkel - pláne ennyivel - dolgozni? Hogyan áll össze az előadás? Azt hiszem, ennyi kérdés után nyári szünetre én se tudok menni. Még szerencse, hogy Szegeden a Capellában isteni a fagyi.