A Szegedi Nemzeti Színház hatodik emeletén van egy próbaterem. Néhány régi plakát és fotó a falon, üveges vitrinek a fal mentén, székek, pianínó. Nem az a fantázia-beindító hely, úgyhogy itt aztán tökéletesen lemérhető a színpadi kreativitás. (A kerek ablakon a háztetőkre látni. A keretezett valóság a kéményekkel és a antennákkal teljesen olyan, mint egy hajó sok-sok árboccal.) Tíz órától csoportokban jönnek a gyerekek: tíz év alattiak és fölöttiek, fiúk és lányok. Nagyon kell figyelni rájuk, és nem csupán kötelességből. A sorsokra, amik két-három perc alatt feltárulnak. A kislányokra, akik az éhséget nem görnyedve, duzzogva, hisztibe fordulóan toporzékolva, túlspilázva játsszák, hanem mozdulatlanul állnak, s a szemükből olvasni, ők tudják, mert megélték-megélik, mi az, ha tényleg nincs mit enni. Ez ugyanis az egyik feladat.

A másikban azt kell elképzelni, hogy a teremben sötét van, és meg kell találni a padlóra dobott fogast. Egyenként kell bemenniük. Állunk az ajtó előtt, szép csöndben várják sorukat a lányok, a fiúk viszont kérdeznek: lehet látni a fogast, nincs eldugva, el kell jutni a addig, baj, ha nem találják meg? Közben átbeszéljük, hogyan érzékelünk a sötétben. Tapogatunk, nekimegyünk a tárgyaknak, esetleg hasra is esünk... Nyílik az ajtó, kis csönd, majd csatt - jól van, tanulékony a gyerek! Lee Strasberghez is felvételizhetne. (Ebédszünetben Béres Attila arról anekdotázik, rendezőhallgatóként melyik osztálytársa nézett a mennyezetre és melyik a padlóra a "belépsz a lakásba, és észreveszed, hogy fentről beázol" gyakorlatnál. Lehet találgatni, de a helyes megfejtést a magyar színházművészet érdekében inkább ne áruljuk el.)

Néhány anyuka is megjelenik, élénken kérdezgetik, mi folyik benn. "Ez ilyen komoly?" - pedig nem először szerepel a gyerek a Szabadtérin. Jönnek, mert élmény, mert színészek akarnak lenni, és persze a honor sem jön rosszul. Van, aki kilencévesen azon gondolkodik, a keresményét megforgatja a tőzsdén. Fehér okostelefonján Justin Biebert hallgat a hétéves Luca, az aznap ballagó 14 éves épp-csak-bakfis haja melírcsíkokkal teli, kilenccentis sarkú cipőben halál profin tipeg az elsős gimnazista, a 16 éves nagylány alkarján meg - egyébként nagyon szép - tetoválás. Mai gyerekek...

Négyszer éneklik Janicsák Vecától, hogy Most múlik pontosan. Egyszer ugyanez a szerelmes szám - mert így értelmezik - a Quimbytől is elhangzik. (Béres csodálkozva nézi, hallgatja, mi ez a rendkívül népszerű dal. Neki ez nincs meg, neki Bakugan szörny korszaka van. Fiús apa.) A népdalok mellett a legújabb kori popmusicalekből is hoznak dalokat. "Valami dallamos szép zenét nem énekelnél?" - kérdezi Silló István. (A kérdést értelmezze magának mindenki.) A Good morning, starshine kapcsán kiderül, a Hair még mindig ott van a topon. Nem a tavalyi Dóm téri előadás, hanem a film miatt, meg mert jó zene. "Boldoggá tettetek" - mondja az elérzékenyülő rendező, akinek viszont kapásból nem megy a Rebecca egyik betétdalának a szövege.

Bálint sportriporter akar lenni, leginkább pingpongot, teniszt és kosárlabdát közvetítene, Derrick Rose a kedvenc NBA-játékosa. A választás jó, figyelni fogom a karrierjét. Roland maximum palacsintasütés közben énekel, akkor is P. Mobilt, volt, hogy verseket írt, és volt hogy nem, saját bevallása szerint volt, hogy jókat írt, és volt, hogy nem. Készült amúgy egy Kreón-monológgal is, de azt sajnálatára nem kérték.  Csenge magatartása lány létére hármas a bencéseknél. Kiderül, 17,5 évesnek lenni már sok. Egy lány, akinek nem jegyeztem fel a nevét, molekuláris bionika szakon szeretne továbbtanulni. Mi történne, ha megbuknál, milyen következménye lenne otthon? Hányas vagy magatartásból, magyarból, matekból? Bizonyos életkor felett az elvetélt matematikus - Béres - a függvények határértékét pedzegeti. Szerencsére nem folytonosan. És elképesztő vicceket mesélnek. Mármint a gyerekek. A csiga megy haza. Két ember jön le a hegyről, az egyik futva, a másik medve.

A sok csoportosszereplő-jelölt mellett érkezik a Pötyit játszó Patai Anna. Csicsergő kicsi lány, aki vagy korának megfelelően iszonyú sokat nyúlt-nőtt azóta, hogy a Budapest Bábszínházban láttam, vagy a színpad torzít. Magabiztos, tudja, mit játszik - "utánaolvastam a neten" -, saját bevallása szerint olyan közepesen táncol. Vele külön dolgoznak. Annának jó élmény volt, azt mondja, a rendező megdicsérte.

Sillónál, a zenekari árokban nincs megalkuvás: ott bombabiztosan kell tudni énekelni. Béresnek a színpadra az a gyerek ideális, aki jól énekel, nagy már, de kicsinek tűnik, akire nem esik rá a díszlet, és nem megy oda, ahova nem szabad, továbbá feltalálja magát a helyzetgyakorlatokban, és persze a balett-teremben is képes megtanulni a koreográfiát. A nap hőse mindenképp Zsíros Gábor koreográfusasszisztens: ütemenként külön-külön megmutatja a koreográfiát, aztán összekötve, aztán egyben, aztán zenére, aztán mindenkit külön megnéz zene nélkül, végül mindenkit külön megnéz zenére. Ez fogalmam sincs, összesen hányszor Írtam, rajzoltam, jól kigondoltam, kalapáccsal, kulcsokkal össze is raktam, de gombócból elviselhetetlenül sok. Míg fönn egytől ötig pontoznak, ő maximum három pipát ad: nullát kap az, aki meg se mozdul, három jár annak, aki tökéletesen és elsőre leveszi. Érdekes, hogy a fiúk összességében jobbak, mozgásuk valahogy koordináltabb, mint a lányoknál, és bátrabbak, hamarabb feltalálják magukat, ha ütemet vagy irányt tévesztenek. (Kipróbálom, én mit tudnék. Ahhoz képest, hogy a dance aerobikot is inkább élvezem, mint jól csinálom, majdnem két pipára értékel. Ez elégedettségre ad okot, mert azzal tisztában vagyok, hogy hatéves háborús menekült kisfiúnak nem lennék alkalmas.)

Múlik a nap, a száztíz gyerekből hetvennégyre van szükség. Bizalmi a helyzet, ezt megteremteni nem könnyű. A szülők szerint is ez a kulcs. Azok után, amit az első fordulóról hallottak, nyugodtan engedték a gyerekeket a másodikra, és itt is pozitív élményekkel jöttek ki a fiúk-lányok. Az első körben a botfülűeket és a teljesen színpadképteleneket kiszűrték, akik itt vannak, már tudják, hogy mit várnak el tőlük. Ennek ellenére akad olyan, aki megretten, aki kicsi drama queent játszva még a vele egy csoportban levő nővérét is felbosszantja, és van, akinél eltörik a mécses, mert szerinte nem sikerült kiénekelni a magas hangokat. Különben sikerült neki, csak muszáj volt kipróbálni, mekkora a hangterjedelme. Két szipogás, három orrfújás, megnyugvás, mosoly.

Szóval száztízből hetvennégy. Jó két óra a színház melletti étterem asztalánál. Az említettek mellett Pócsik Heni, Tóth Andi, Czene Zoli, Kardos Gábor, Kontz Gábor. Listák, pontok, jegyzetek összevetése. Nagyjából kilenc körül elhangzik Béres Attila szájából a "Kérek egy példányt!" mondat, majd a rettenet hangján hozzáteszi: "Úristen, próbálok!" Pedig még nem, azt majd július 4-én kezdi el. Hat nevesített főszereplő, sok gyerek, tíztől kettőig énekóra, öttől kilencig Gyerekjáték-koreográfia. Valahol Európában, Szegeden.