Milyen is lehet, milyen is legyen a magyar musical? Milyen mintákhoz igazodhat egy magyar musicalszerző? Elég egy pár jó dal egy jó musicalhez, vagy kell azokat összefonni egy jó darab is? Ha oly kevés a jó magyar drámaíró, vajon akad-e, aki egy ilyen kétesebb, bár biztosabb bevétellel kecsegtető vállalkozást fel mer karolni, aki nevét adja egy snájdig zenés darabhoz?

Számos fontos kérdést vetett fel a Madách Színház - ez máris látszik - nem eredménytelen és rendkívüli fontosságú musicalpályázata. A fontosságát azért mondom rendkívülinek, mert bár csak húsz dalt hallhattam a készülő musicalekből, az már most is világosan látszott, hogy a presseri útról - mely részben dési útnak is nevezhető - ugyanúgy letérni szándékoznak a szerzők, szinte kivétel nélkül mind, mint a ma már dudva benőtte Bródy-Szörényi sétányról.

Az egyik szerzőpáros kevésbé ismert tagja azt fejtegette, hogy a magyar-osztrák operetthagyományt kívánják összeházasítani az angolszász musicalhagyománnyal. Gyermekük, a megszületett dal, azonban mégsem egy Honthy-fejű, Tim Rice-testű torzszülött lett, hanem egy vérbeli sanzon, sőt egészséges kuplé. (Az ismertebb szerző a szövegíró, Karafiáth Orsolya volt, aki azt, hogy kupléban nagyon jó, egyébként már bizonyította Tóth Evelinnel közös lemezével.) Meggyőződésem, hogy azon szerzők kapizsgálnak jó helyen, akik a magyar kuplé- és sanzonhagyományban turkálva keresnek inspirációt, és nem új Lévay-Kunzék vagy kis Presserek akarnak lenni. Azok, akiknek a Nagymező utcai helyek bővérűsége a minta, és nem nyugati mintákat követnek, hanem a dekadens századelőn és az azt követő vérzivataros években keresnek történetet és a történethez illő zenét.

És hogy e kor milyen vériszamos, milyen dögletesen elmúlásszagú volt, nem egy pályázó felismerte. (A tizedik dal környékén már egy szereplő szóvá is tette, hogy lám, minden darab, amit a pályázatra írtak, milyen vad, mennyi vércsepp és könny hullik benne.) Mutatóba sincs egy Mamma Mia!, szinte mind Sweeney Todd. A Madách Színházban összegyűlt szerzők, barátok, családtagok és újságírók hallhattak a sorozatgyilkos Kiss Béláról, a Tanácsköztársaság leveréséről, Báthori Erzsébet gaztetteiről, az ördögi Kirké mulatósnéról, a macskadémonról, de szinte semmit egymásra találó szerelmesekről, akik boldogan éltek mielőtt meghaltak.

Több mint száz nevezés érkezett a musicalpályázatra, közülük húszan kaptak lehetőséget arra, hogy a darab szinopszisát elmondják a zsűri előtt, és egy dal el is hangozzon. Ezek közül hat volt jó - legjobba beleborzongtam -, esetleg hét, de semmiképpen sem nyolc. Ez pedig óriási eredmény és nagyon jó arány még akkor is, ha nem egy dal hallatán a fent említett költőnő sírva röhögött, alig bírt magával.

Érdemes azonban elgondolkozni azon, hogy a slágergyanús szerzeményeknek csak legfeljebb fele volt nem komplex, tehát egy-két akkordra és végére tartogatott ritardandóra épülő sablonsláger, szokvány dalelemekből összeillesztett hatásos szerzemény; igazán nagy szerzői - szövegírói, zeneszerzői - tehetségről csak a Csoportterápia árulkodott. Balla Eszter előlépett, és keresetlen őszinteséggel arról vallott, hogy hülye - és a szvinges, izgatott ritmus illett a szöveghez. A testesebb Dobos Judit belépése frenetikus lett, a férfiak, Nagy Sándor, Simon Kornél bizarr vallomásai is. Ez volt szinte az egyetlen dal, amelynél szöveg és dallam összhangban volt. Bár a szövegnek volt némi Geszti Péter-es beütése, az egész ironikus, őszinte darabnak tetszik. Követelnie kellett volna azonnal a zsűrinek, hogy a szerzők, Bolba Tamás, Galambos Attila és Szente Vajk üljenek le, és írják meg a musicalt minél előbb.

Karafiáth erősen önéletrajzi, egy bérházban játszódó, és bennem valamiért a Habfürdő című rajzfilmet felidéző Macskadémonából mutattak be egy részt a szerzők Bakos-Kiss Gábor közreműködésével. A főszereplővé tette bérházban fura alakok tanyáznak, s ha csak minden felsorolt szereplő egy-egy áriával bejelentkezik, úgy hiszem, már az kitesz egy teljes órát. Nem csak e darabnál éreztem, hogy a drámai konfliktusok még nincsenek a darabhoz megtalálva. Sokan, színházi vezetők, szerzők, mintha nem vennék tudomásul, hogy a darabírás szakma, aminek megtanulható és megtanulandó szabályai vannak, olyan szakma, aminek szabályai a nézőket és színészeket segítik. És bizony nem egyszer derült már ki, hogy e szabályokkal a darabot írók többsége nincs tisztában. Erről, a drámai szituációteremtés képességének hiányáról árulkodtak a művek. A drámaírók képzetlenségére ékes példa, hogy az egyik szerző azt mondta, a darab háromnegyedénél bekövetkezik majd egy hirtelen fordulat, és megváltozik a szereplők élete - holott ilyen akciónak tipikusan az első felvonást kell lezárnia.

Sokszor, főleg amatőröknél, a szöveg nem illeszkedett a zenéhez. Az elsőként felcsendülő dalban például a gesztus szónak az e-jét nem lehet oly módon hajlítani, ahogyan azt Andorka Péter és Hajnal Géza elképzelik. A Szent Erzsébet-legendát feldolgozó Rózsalány legalább annyira árulkodott a szerzők képzetlenségéről, mint a másik lelkes amatőr csapat, Papp Béla és családja darabja, A Nap gyermeke vagy Másik Lehel és Vizeli Csaba A púposa (ennek refrénje egyszerűen értelmetlen: "a púpom kövesd, hogy sok pénzt keress!"). Bódy Magdi nagy elánnal, egy spánielt meghazudtoló lelkesedéssel adott elő egy szintipopslágert szinglikről szóló darabjából, de még az ő produkciójánál rosszabb volt a Vörös és fehér, az Erdei karnevál - ennek fád medvedala egy Tarr Béla-filmben is megtalálta volna a helyét - és a Szellemkép előadott részlete. Szerzői sablonokból, pár akkordból építkezve híján voltak a dallaminvenciónak. A Nap gyermekét jegyző amatőr szerző egyébként érdekesebb dalt kovácsolt össze a mesebeli üllőn, mint a neves Hrutka Róbert (csak az előadás és a szöveg nem volt meggyőző), akinek horror elemekkel tarkított Nápolyi karneváljából Tóth Gabi adott elő egy tulajdonképpen érdektelen szösszenetet.

A profik közül kiemelkedett Kiss Gábor és Orbán Tamás párosa. Nem maga a dal, hanem a verza volt megragadó, a dal alapja, a szinkópa ritmusú felvezető rész. Maga a darab ezoterikus katyvasznak látszott, de ez sűrűbbé, tisztábbá lehet, ha szerzők tovább dolgoznak rajta. Szabó T. Anna költőnő egy 1939-ben játszódó darabbal állt elő. Főhőse Kirke, akinek kedvence Rilke és a rántott csirke, ám a veszedelmes lebuj vezetője ördögi lény. Balogh Anna úgy adta elő Kirke belépőjét, hogy ezt darabot ezentúl már neki és rá kell írni. Kiss Judit Ágnes Pinocchio történetét írta át. Ez is - Gryllus Samu és Fűri Anna munkája - sanzonokra épülő musical lehetne. Igaz, a dalt mintha már hallottam volna, mégis úgy hiszem, jó lenne, ha A fabábot a szerzők befejeznék.

Az amatőrök közül a Héjanászt jegyzők mutatták a legjobb teljesítményt. A darab természetesen Adyról, a musicalbe kívánkozó századforduló legjelentősebb alakjáról szól, akiről azt találta mondani az egyik szerző, hogy "a magyar irodalom legkarakánabb figurája, igazi rocksztár archetípus, aki rányomta színes bélyegét az egész magyar irodalomra". Ady belépőjét Járási László tisztán intonálva, lelkesen adta elő. Ez volt a Csoportterápia mellett nálam az a munka, aminek azonnal bizalmat szavaztam volna. Nálam a harmadik biztos továbbjutó az Ibusár. A ragtime alapra épült a dal a gulyáskommunizmus barnásan fénylő éveit, az opportunizmus és lusta konformizmus idejét is eszembe jutatta: magamban el is kereszteltem a szerzeményt gulyás-sanzonnak.

Amatőr volt és lelkes - talán kissé túl lelkes is - az Ineya előadója, Halmos György, akinek mozgása a kissé felpörgött Tom Jonest idézte, míg a nap mélypontját a Vérgrófnő, a Vincze Lilla által elővezetett, Báthori Erzsébetről szóló darab részlete jelentette. Vincze művésznő Sarah Brightman nyomdokaiba lépve operásította a műfajt, de nem a Traviata, hanem egy Eötvös Péter-darab felé vitte el. Eötvös viszont nem ilyen paródiát érdemelne. Nem tetszett a műanyag rockos Ármány és szerelem sem, a dal hangzásképe mögött az Európai Unió létrejöttével értelmét vesztett és csendben elhalt Europe együttes, jobb perceiben pedig az ál-macsó Bon Jovi sejlett fel.

Igazat kell adni Szirtes Tamásnak, a Madách Színház igazgatójának: az ilyen kezdeményezések ragadják ki a magyar musicalt a középszerből. Mintegy bónuszként a verseny hozzájárulhat szerzők és színházi vezetők összeboronáláshoz, járuléka lehet a kölcsönös szimpátia. És a versenyt apai szigorral figyelő Szirtes G. B. Shaw-tól kölcsönzött szavaival sem lehet vitatkozni, mely szerint egy (musical)szerzőt két csapás érhet: ha nem mutatják be darabját, és ha bemutatják.

(A versenyző darabok szerzőinek listája erre a linkre kattintva olvasható.)