- Nem ez az első operettszerepe, a tavaly bemutatott Cigányszerelem Ilonájaként már láthattuk az Operettszínház színpadán. Hogyan találkozott a műfajjal?

- Nem ért váratlanul a felkérés, az Operettszínház gálaműsoraiban, koncertjein korábban is nagy örömmel léptem fel. A Cigányszerelem Ilonájának legismertebb dala, a Messze a nagy erdő régóta a repertoárom része. A Cigányszerelmet is Béres Attila rendezte, a Szegedi Szabadtérin volt a bemutatója, és azt követően került be a színházba. A Viktóriát is ő rendezi, gondolom, így kerülhettem képbe újra. Nagy öröm Attilával együtt dolgozni, akárcsak Makláry László karnagy úrral vagy Huszti Péterrel - sosem gondoltam, hogy vele egyszer együtt fogunk szerepelni. Más műfajokban dolgozunk, Péter nagy formátumú prózai színész, nem győzünk tőle eleget tanulni már a próbák alatt is.

- Operaénekesként számtalan drámai főszerepen van már túl, jelenleg például a Pillangókisasszony címszerepét játssza, valamint Tatjanát az Anyeginben és Liut a Turandotban. Az ember azt gondolná, ennyi komoly szerep után felüdülés egy könnyedebb műfajban szerepet vállalni.

- A műfaj egyáltalán nem könnyedebb. Éppen összetettsége miatt nagyon nehéz, mert az opera világából nekünk, énekeseknek hiányzó tánc és a prózai részek igencsak megnehezítik a színpadon való teljes összhangot, és persze a könnyedséget, ami a műfaj elvárt sajátja. Az énekelnivaló is állít olyan nehézségeket, mint bármelyik operaszerep, csak máshogyan. Az igaz, hogy egy operában három és fél órát végigénekelek, de erre csak azt a hasonlatot tudom felhozni, hogy a száz méteren versenyző rövidtávfutó ugyanakkora erőfeszítéseket tesz, mint egy hosszútávfutó.

- Színészként milyen kihívásokkal szembesül a Viktóriában?

- Sok szabadságot érzek a prózai jelenetekben. Az opera kötöttebb, a zene komoly kereteket ad a művész számára. Ritkán adódik ilyen színészi szabadság az ember életében - de ez jó és nagyon élvezem, próbálok élni a lehetőséggel. Nem öncélú érzés, amit nehéz kordában tartani, hanem építő jellegű. Béres Attila komoly színészvezetést alkalmaz, egészen másfajtát, mint amit az operajátszás megenged.

- Egyszer azt nyilatkozta: azokat a szerepeket szereti a legjobban, amelyekben van egy pont, ahol dönthet az életéről. Viktóriának két ember között kell választania, halottnak hitt szerelme visszatér, miközben ő már az amerikai nagykövet felesége.

- Ez azért más, mert a korábbi szerepeimben a boldogsághoz vezető út nem a másik fájdalmán keresztül vezetett, másrészt a Viktóriában nem áldozatként jelenek meg, míg egy opera címszerepeiben sokszor igen. Itt viszont komoly sebet okoz a főhős. Sok veszteség, szomorúság van a darabban, és nem csak annak, aki egyedül marad. Érdekes ez az „operettboldogság": ha a Viktóriának megírnánk a második részét, biztos, hogy változatlanul nagy szerelemben lenne Koltai huszárkapitánnyal, de a csalódás, amit a férjének okozott, és az ezzel járó fájdalom azért egyértelműen kísértené.

- Tehát inkább szomorú, mint vidám darabra számíthatnak a nézők?

- Mindkettőre. Az operett az érzelmek váltakozásával kavarja föl a nézőket, ettől fantasztikus, ettől élő és gyönyörű, és ettől népszerű még mindig. Minél súlyosabb, megrendítőbb a darab a drámai résznél, annál látványosabbak a felszabadító pillanatok. Primadonna szerepkörben mind a kettőre van lehetőség. Az általam eddig alakított főhősnők a drámai énemet mozgatták meg, most sok komikus, életszerű pillanat jön létre, ami megkönnyíti, lazítja az ember gondolkodását.

- A közelmúltban felröppent a hír, hogy magánéleti szálon is kötődni fog az Operettszínházhoz.

- Kerényi Miklós Gáborral valóban újból összeházasodunk. De arra mindig mindketten érzékenyen vigyáztunk, hogy szétválasszuk a szakmai és a magánéletet. Nagy csodálattal nézem, milyen felelősséggel kezeli a társulatát. Mindent, ami jön, és amit úgy érzem, hogy több leszek tőle, örömmel fogom csinálni, legyen az akár opera, akár operett - egyszerűen szerelmes vagyok a zenébe!