Hogyan értékelné az elmúlt időszak viharait, a sztrájkot, illetve az eddig létrejött megállapodásokat?

A sztrájk részleteit zárt, szűk körű megbeszéléseken tárgyaltuk több mint egy hónapon át, az a közeg megfelelő hordozója is mindennek. Ugyanakkor arról nagyon szívesen beszélek – és önöknek először –, mik a következmények, hisz az egyezmény aláírása néhány hete megtörtént, ezzel pedig nemcsak az intézmény történetének sajnálatosan leghosszabb sztrájkjának végére tettünk pontot, hanem a hét éve húzódó munkaügyi vitát is lezártuk végre. Idén 15 százaléknyi, és jövőre további 15 százaléknyi alapbéremelésről állapodtunk meg, emeltünk a cafeteriajuttatáson (de messze nem a magánszektor szokásai szerint, ahogy bónuszok sincsenek), illetve aláírtunk egy, a követelthez képest lényegesen vékonyabb Kollektív Szerződést. Egyéb, szintén jelentős pénzügyi igényeket – múltbéli vitatott pótlékok, infláció feletti automatikus béremelés és mások – közös érdekből sikerült eliminálni. Kompromisszumot kötöttünk tehát.

Korábban úgy nyilatkozott, ellentmondásosan állt hozzá a dolgozók követeléseihez.

Kezdettől az az álláspontom, hogy a bérküzdelem céljával értek egyet, nem a formájával. Ma is állítom, hogy egy negyedórás, pólóhúzásos, figyelmeztető sztrájksorozattal ugyanezt elérhették volna a kollégák, az előadás elmaradása, tehát

Nem károsodhatna. Józannak kellett maradni. Ez volt a kilencedik sztrájkhelyzet az én operás időmben, és pontosan látszott, hogy önerőből már nem tudjuk hárítani. Aki kívül van, erről fogalma sincs, de törvényesen sztrájkolni csak nyitva tartott munkahelyen lehet, és egy operaház esti működését négy-öt tár egyikének kétórás munkabeszüntetése önmagában blokkolja. A dolgozók vesztesége e körforgásban minimális, hónapokig is bírják anyagilag – épp ebben rejlik a dolog nyomatéka. Megegyezésünk a kompromisszum volumenén múlott, meg azon a felismerésen, hogy a további pénzügyi és presztízsbéli károkozásnak akkor is elejét kell venni, ha a megoldás kizárólag rövidebb távon és csak új világot hirdetve működhet saját erőből – fenntartói forrásra nem volt esélyünk. Merész számítás, unortodox kiadási szerkezet és koncentráltabb, minőségibb feladatellátás az egyetlen esélyünk, szűkebb, hatékonyabb munkaszervezéssel, óriás bevétellel. Több fog múlni a kollégákon, szigorodnak feltételek, komolyan kell venni a jogszabály otthoni felkészülés nevű fogalmát is. Hogy úgy mondjam: sikerre vagyunk ítélve, mert csak úgy jöhet ki a matek. Azt sem szabad elfelejteni, hogy magunknak kell a magunk által bedobált ablakot is megjavítanunk, tehát a sztrájk alatti 84 milliós jegyvisszaváltást és a megzavart értékesítésű új szezon bérleteinek egyelőre 20 százalékos visszaesését is ellensúlyoznunk kell. E következményeket mind jeleztem előre és minden irányba, de hasztalan, ma pedig már mindegy is, sajnos. A kerékpáron kéretik előre tekinteni.

Melyek tehát a sztrájk legfontosabb következményei az intézmény működésére nézve?

A kollégák így 2025-ben annak az illetménynívónak a peremére érnek, amelyre több állami kiemelt intézmény már költségvetési támogatásemelésekkel feljutott, ez mindenképpen jó hír. Ennek a fedezetéhez azonban nekünk át kell strukturálnunk a márciusban meghirdetett programunkat: nyáron huszonkét előadással többet játszunk majd az Operaházban (hétfő kivételével minden nap, augusztus 20-ig), ősztől tavaszig pedig további húsz, eddig nem jelzett előadást tűzünk ki ugyancsak az Ybl-palotába. Az Angol100 szezonban öt produkciónk kerül az Erkel Színházba, kettő közülük új kitűzés, három-három előadással. Az Eiffel Műhelyházban a felnőtt opera- és balettestek többségét viszont el kell hagynunk, a boldogabb emlékű Lázár Ervin Program sok-sok nappali előadását ugyanúgy, összesen nyolcvanötöt. Azért a Bánffy terem nem marad üresen, mert gyermek- és családi darabokat adunk benne minden hétvégén és önálló esteket is.

de az elmúlt évek kumulálva 50 százalékot meghaladó inflációs veszteségét ellensúlyozni egy tavalyihoz hasonló, 6,1 milliárd forintos saját bevétel sem lesz elég az OPERÁ-nak. 25 százalékkal magasabb mérvű bevétel kell, benne még nagyobbat robbantó rendezvényes ággal, újabb kreatív turistaprogramokkal és közben rendkívül takarékos működés, kisebb mértékű, de érezhető létszámleépítéssel a feleslegessé váló posztokon – mindez együtt gazdálkodhatja ki a rapid béremelés, illetve a korábbi, az intézményünkön ragadt terhek és a magas rezsiárak, valutaárfolyamok gyilkos együttállását. Az igazán nehéz, hogy e kitörési műveleteknek mind együtt kell teljesülniük. Másoknak más sors adatott, ők poroszkálhatnak, gravitálgathatnak, mi viszont csak akkor nem dőlünk el, ha sebesen tekerjük a biciklit – felfelé. Ezt rövidtávon meg lehet tenni, sprintben.

Mit jelent a teljesítménynövekedés konkrétan, a számok tekintetében?

A szezonjaink már második éve tizenkét hónaposak, nincs lazsálás. 2024 júniusától 2025 júniusáig 415 nagytermi felnőtt előadást tartunk három színházunkban, és hozzá 80 kamara- és gyermekelőadást is az Eiffel Műhelyház Bánffy termében, ehhez jönnek a török, tajvani, dubaji, bogotai és reményeink szerint krakkói, zágrábi, kassai vendégjátékok, amelyek még vagy harminc-harminckettő alkalmat jelenthetnek. Nem fognak unatkozni a kollégák, de valamit valamiért: 450 ezer fizető nézőre számítok, a saját bevételt muszáj lesz 8 milliárd forint közelébe fellőni.

Ha sztrájkolunk, ha lejjebb kapcsolunk, megszűnik a megélhetésük, egyszerűen nem lesz magyar operaéneklés.

Mi változik a jegyértékesítés tekintetében?

Unortodox módszeren itt az ütemes áremelést értem. A májusban indult értékesítéskor a napi jegyek alapárát már kénytelenek voltunk megemelni, és minden esti operaházi előadás dinamikus értékesítés alá került. Felértékelődik tehát a kevésbé tehetős hazai rajongók számára az összes kedvezményes lehetőség: a bérlet, a korai napijegyvásárlás, a nyilvános főpróbák, a harmadik emeleti kiváló helyek és az utolsó két órában eladott, ezután is párezer forinton tartott támaszkodójegyek világa.

Aláhúznám, hogy a felújítás során az Ybl palota székeinek 20 százalékát elvesztettük, ezek nagy többsége elsőosztályú hely volt, felértékelődik tehát minden eladható ülés. Mindhárom színházunkban a rendezvényi működés további szárnyalására lesz szükség: ha e lábunk nincs, már leállt volna az OPERA alapszolgáltatása, tehát ezt megszólni csak annak érdemes, aki azután beteszi évente azt a 1,5 milliárd forintot, amivel keresztfinanszírozza rendezvényi üzletágunk az opera- és balettjátékot. Adókedvezmény nélkül nem reális privát támogatói rendszer kiépítése, de enélkül is próbálkozunk. Vannak hűséges és huzamos partnerekkel bizonyos sikereink, a BMW lassan tíz éve mintaszerű támogatónk, ám ennek leginkább a bajor autógyár elszánt kultúratámogató hozzáállása a kulcsa, amely náluk a worldwide policy része.

Hogyan hatnak ki ezek az anyagi-szervezési kérdések a művészi munkára?

Devizaárfolyam- és energiaár-érzékenyek lettünk. Azt kellett megértetnünk a szakszervezetekkel is, hogy a lényegesen slankabb Kollektív Szerződés révén azt a manőverezési képességet tartjuk meg üggyel-bajjal, amely az állandó improvizációhoz szükséges – és az életben maradáshoz manapság. Ha valaki belenyúl a gépezetbe, netán megállítja azt, egy nagy operaház esetében hosszas következményekkel számolhat: most a Don Giovanni, a Mayerling és a Hunyadi László szériái törtek el, táblás házak estéi. Az operaműfaj esetében ugyanis több szezonra kell előre gondolkodni, egyik a másikra épül. Ráadásul mi az európai ligában is játszunk, a műsorunk másfél évre előre kinn van a „placcon”, vásárolható, mint a többi nagy operaházé. Sajnos, ezt a más dimenziónkat itthon igen kevesen értik – ezért is rendkívül kellemetlen minden kényszerű programváltozás.

Jelenet a Don Giovanni-előadásából (Fotó/Forrás: Berecz Valter / Magyar Állami Operaház)

Ennek tudható be, hogy az idei premiereket jövőre nem játsszák?

Nem, ez általános elv, hisz repertoárszínház vagyunk. Ritkán esik szó arról, mekkora kincset jelent ez a rendszer, még ha nehézségekkel is jár. Sok embert kell összehangolni, nagy mennyiségű produkciót kézben tartani, nem csak egyet-kettőt, ami épp készül. Ugyanakkor egészen másképpen pallérozódik az a társulat, amely minden évben több Mozartot, Verdit, Wagnert játszik, nemcsak kilencévente jön vele szembe a Traviata vagy a Szöktetés – de a nézőt is ez a bőségszaru látja el folyamatos és változatos élménnyel. Mint egy csodálatos műkincsgyűjtemény, van benne 120-130 gyönyörűség, amire az ember büszke. Ebből 40-50-et lehet egyszerre, azonos évadban a kirakatba tenni, tehát azután muszáj cserélni őket.

Tavaly és idén is játszottuk a Ringet, azzal legközelebb három év múlva találkozhat a közönség – de Budapest tényleg európai kultúrfőváros, mert addig is láthatja a Müpa ugyan félszcenírozott, de remek verzióját.

Nem túlzás egy év után rögtön félretenni egy produkciót, ahogy most a Don Giovannival is történik? Hiszen a művészeknek még frissek az emlékeik, és a közönség körében is híre mehet, hogy jó előadásról van szó.

Művészeti szempontból egy évad kihagyásnak nincs nagy jelentősége, viszont lebénítaná a tervezést, ha előbb kellene az ismétlését kitűznöm, mintsem eleve megvalósulna, mert tényleg nem tudhatjuk előre, milyen lesz, mekkora sikert arat az előadás. Mégiscsak lement nyolc Don Giovanni, aki akarta, megnézhette, ha máshonnan nem, a több tucat támaszkodóhely egyikéről. Hál’ Isten, vagy nyolcezren látták így is! Szerencsére nem arról van szó, hogy „a” sikerdarabot vesszük le, mert egészen kevés kivételtől eltekintve – és a magas helyárak dacára – minden produkciónk igen látogatott. Ha tehát a Claus Guth-féle Don Giovanni helyett jövőre Vidnyánszky Bánk bánját vagy Znaniecki Faustját adjuk márciusban, szerintem a közönség ugyanolyan boldog lesz, és akkor én is.

A jövő évad angolszász tematikára épült. Miért és hogyan alakult ki a rendszer, hogy az egyes szezonok egy-egy nemzet vagy kultúrkör műveiből válogatnak?

E koncepció végére érünk most, úgyhogy a következő évadnál majd nagyon meg fog lepődni. Már minden nagyobb operajátszó nemzetre/kultúr-ökoszisztémára sor került, olasz szezon lényegében kétszer is ment, és ha úgy vesszük, német nemzeti tematikára épült a Faust-évad is, hisz gerincét a germán irodalom adta. Bizonyára emlékszik, volt több horizontális témánk: Mítosz & történelem, Shakespeare400+ és Keresztény évadot is tartottunk, amivel feltűnő módon nem tudott mit kezdeni a sajtó. Pár év múlva lesz egy gyönyörű évforduló, akkor szívesen nekifutunk újra.

Egy ilyenfajta, tematikus megközelítésnél talán mégis jobban párbeszédbe lépnek egymással a művek.

Azt is roppant érdekes feltárni, hányféle műnek van és miféle angolszász kötődése. A kalendárium elejére összeszedtünk százat, de azóta újabbak is előkerültek. Ha belegondol, Az álarcosbál helyszínét Verdi a cenzúra miatt Bostonba helyezte át, A bolygó hollandi első kéziratában pedig a cselekmény még Skóciában játszódik. De vannak ennél szervesebb kapcsolódások is. Szerettem, hogy az évadbejelentésen Balga Gabriella elénekelte Samuel Barber Dover Beach című darabját, mert izgalmasnak, egyszersmind igen szemléletesnek is találom, ahogy az angol Matthew Arnold ismert versét majdnem száz évvel később továbbviszi egy amerikai zeneszerző – méghozzá szívettépő kamaraműben, amely először szólalt meg Magyarországon. Mégiscsak egész más világ található annak a harminc kilométeres csatornának a túloldalán, és még messzebb volt ez a barokk idején, amikor a mai hangszeres zene instrumentális és formavilága kiforrta magát. Persze, a brit és az amerikai muzsika között is vannak eltérések, őket már egy egész óceán választja el, illetve minket is utóbbiaktól – Dél-Amerika pedig lényegében megint egy másik kontinens. De senki se művészettörténeti analízisre gondoljon az évadok kapcsán. Színház vagyunk, érdekes és értékes műveket teszünk egymás mellé, amelyek hatással is lehetnek egymásra, de a nézőre biztosan. És megint szögezzünk le valamit: közben rendületlenül játsszuk a törzsanyagot is, tehát

Van olyan mű a jövő évadban, amelynek a bemutatóját hiánypótlónak tartja?

Kettő biztosan: az egyik John Adams Nixon Kínában című operája, szerintem nagyot fog ütni. Képzelje csak el, azt válaszolhatja például Kovács István kamaraénekesünk egy kérdésre: „Nos, Kissingert alakítom a műben.” Te jó ég, a legendás nemzetbiztonsági főtanácsadó és külügyminiszter hat hónapja még élt – igaz, százévesen. És most kiderül számunkra is, hogy a történelmi operák sem kizárólag a régmúlttal foglalkozhatnak, tizenöt év elegendő már a visszatekintéshez a zeneszerzőnek, nekünk pedig megadatik a kontextusban még gazdagabb 50 esztendős optika. A másik hiánypótlás a Stuart Mária. Donizettinek ezt az arcát kevésbé látta a hazai közönség, bár Békés András a Boleyn Annát kiválóan színre vitte. Akkor mindenki megdöbbent, mert a szerzőtől a Lammermoori Luciát még úgy-ahogy ismerték, de azon túl már tényleg csak a vígoperáit. Erre itt ez a kemény történelmi dráma, további epizódja a látens Tudor-trilógiának Donizetti életművében, ráadásul zeneileg is különleges.

– és talán az is, Martinnak és Kolonits Klárának készséggel elhiszem. Évek óta szerettem volna Klári művészetéhez méltó bel canto címszerepet adni – emlékezzünk rá, hogy a harmadik darab, a Roberto Devereux koncertváltozatát pedig az utánozhatatlan, sajnos, már csak néhai Edita Gruberovával játszottuk pár éve, az Operaház bezárása előtt pillanatokkal.

Ókovács Szilveszter az évadbejelentő sajtótájékoztatón (Fotó/Forrás: Nagy Attila / Magyar Állami Operaház)

Melyek azok a darabok, illetve milyen széles azon operák köre, amelyeket viszont véleménye szerint mindenképpen játszaniuk kellene?

Az Ybl palota újranyitására nagyszerű operakalauzt rendeltünk Csehy Zoltán és László Ferenc párosától, annak tartalomjegyzékébe 138 művet kértem, rímelve az akkori évfordulóhoz. Nos, nagyjából ez az a szám, amely kifejezi a törzsrepertoár és a fontos szatelitdarabok számosságát, bár talán százötvenig még felmehet. Vagy nem ez a kérdés? Inkább ki akarja szedni a következő évadok premierjeit?

Kíváncsian hallgatom.

Jövő ilyenkor lehetek csak tényszerű, pedig az Excel-tábla kész. Ez a 2025/26-os szezon már a korszerű tervezőszoftverünkben, a Diesében teljesedik ki, amely az intézmény minden munkatársi terminálján megjelenik majd, és szabályos szerkezetben tartja ezt az elképesztően sok, milliónyi adattartalmat jelentő rendszert, amelyet nálunk egy évad jelent. Szerintem most már nem sok mű hiányzik. A nagy Mozartok mellé az Idomeneo is felzárkózott, a fontos Strauss-operákat elérhető közelségben tartjuk. Wagnerből még adósok vagyunk a teljes Ring után is, de haladunk, pár éve pedig konkrétan minden Puccinit eljátszottunk egyetlen szezon alatt. Verditől tizenkét produkciónk kitűzhető jelenleg, léteznek most már francia és szláv előadásaink is. Magyar opera- és balettprodukcióból legalább huszonötöt készítettünk. Inkább már arra lenne szükség, hogy az általunk bemutatottak közül némelyiket lecseréljük, vagy amit újra előveszünk a bő egy évtized termésének távolabbi zugaiból, az valódi nagyfelújítással, részletgazdagon kerüljön színpadra.

Mitől függ, hogy van-e kapacitás az intézményben ilyen gondosan felújítani a régi produkciókat?

Évadon belül kirajzolódtak időszakok, amikor érdemes és lehetséges premiert tartani. Ilyen például a november, jövőre a Turandot került akkorra, ráadásul az utolsó előadás Puccini halálának százéves fekete napjára esik. A premieridőpontok közötti periódusokban évente két-háromszor lehet nagyobb felújításokat tartani, úgy gazdálkodva az időbeosztással, hogy előtte két hétig ne vegyünk elő más darabot, maradjon kicsit több idő próbákra, miközben általában hetente lépnek vissza a játékrendbe újabb és újabb repertoárprodukciók. A karigazgató szokta mondogatni, ha valami négy éve nem tűnt fel, nulláról képzeljem el a kórusszólamok visszatanulását. Ám ha egy opusz csak egy-két évet maradt ki, ráadásul sokat ment címről van szó, nem igényel ekkora előkészületet a kollégák roppant tudása és tapasztalata miatt.

minden este játszunk, ott nincs mód kidolgozni a részleteket, viszont az Eiffelben három darab 1:1-es díszletezhető háziszínpadot építettünk a balett-termek és zenekari stúdiók mellé, nincs tehát többé kifogás, hol próbáljunk.

Hogyan válogatták össze a rendezőket a jövő évadra?

Mindig kell külföldi rendező, mert a kitekintés fontos és alapító okirati kötelezettség is számunkra, most a dél-afrikai Matthew Wild és tervezőcsapata érkezik. Macbeth-produkciójuk kalandos előéletű: a covid előtt rendelte meg tőlük Wiesbaden, de elmaradt a bemutató. Almási-Tóth András ismerte a rendezőt, és érdekesnek találtuk a koncepciót, így megegyeztünk a színházzal, ahol tényszerűen létre sem jött az előadás. Wild átalakítja számunkra.

És a magyar művészek?

Letettem a nagyesküt Szabó Máténak sok éve, hogy minden esztendőben rendezhet, olyan tehetségesnek tartom, övé a Stuart Mária.

Hála Istennek, Almási-Tóth András kiváló érzékkel bír a kortárs darabok iránt, hat év után sem kívánja kisajátítani a nagyszínpadot és a nagyrepertoárt. Frissen habilitált a Zeneakadémián, húsz éve az egyetemi képzés sincs meg nélküle, jövőre a Nixont mutatja be. Nagy öröm, hogy Barta Dóra személyében olyan, a tánc felől érkezett művésznőre találtunk, aki elképesztő éretten nyúl operákhoz. Most kapja a harmadik megbízást, ami álommunka lehet, hisz a Turandot igazán a női lélek operája. Tulassay Ádám pedig a Verdi-rekviem szcenírozását végzi el sikeres Edgar-produkciója után. Angolszász évadunkban A bajadér lesz a nagybalett-premier, ezt tizennégy évvel korábban láthatta utoljára az Ybl palota közönsége, másik verzióban. Itt sejtethetnénk az egykori brit fennhatóság és a Korona országai kapcsán valamiféle érintettséget, de valós nincs: a dráma kvázi történelem előtti hindu időkben játszódik, és az egyik legszebb, legtechnikásabb balettról van szó. Ami pedig az elődöket illeti, ekkora repertoárban megfér több Szinetár-munka több Kovalikkal, vagy Szikora János és Anger Ferenc rendezéseivel is.

Az évadbejelentésen emlegette, milyen fontos, hogy a gyerekeket odaszoktassák az Eiffel Műhelyházba. A felnőtt közönség most megint nélkülözheti az Eiffelt, de felfedezték már egyáltalán maguknak a helyszínt?

Sok esélyük még nem volt, elég szórványosan játszottunk ott, előbb az építkezés csúszása, azóta a sekély pénzügyek miatt. Remélni merem, hogy 2026-tól több módunk lesz rá és huzamos lehetőség is: nyolc-tíz kamara- és kísérleti operaprodukciónak, továbbá legalább egy kortárs balettestnek rögzülnie kellene a Bánffy terem műsorán. Jó lenne külön forrásból a vidéki operatagozatok seregszemléjét, a Primaverát újra megrendezni, és hát csak’ játszani kellene három egyfelvonásos produkciónk évi hatvan diákelőadását is egy előre tervezhető, korrekten működő Lázár Ervin Program keretében, ahova – legalább hozzánk – el kellene engedni végre a gimnáziumok második évfolyamait, nem csak általános iskolásokat. És minderre jön – ami viszont most is megmarad! – hat sorozatnyi családi előadás hétvégente, amelyet gyermekművészeink, az OPERA Gyermekkarának és Balettintézetének növendékei adnak elő, ugyancsak gyerekeknek és szüleiknek. A mostani Figaro³ vagy a majd újra érkező Vágy villamosa-balett sikere pedig arra utal, hogy újszerű felnőttelőadásokkal és új közönséggel meg lehetne tölteni a Bánffy terem 400-as tribünjét szombat-vasárnapokon, sőt, még az 580-asat is.

alig lehet bejutni az előadásokra. A legjobb, ami az Eiffellel történhet, ha hétvégén megtelik gyerekzsivajjal: ez a beszoktatás már egyértelműen sikeres, és feltette a térképre az OPERA műhelyházát. Ha most megint szűkül a forrás, akkor nincs rá jobb válasz, mint a gyermekek előjogát műsoron tartani. Az ő előadásaik nem maradhatnak el.

Az Eiffel Műhelyház kívülről (Fotó/Forrás: Rákossy Péter / Magyar Állami Operaház)

Mennyire határozhatja meg a repertoárt, hogy milyen énekesek állnak rendelkezésre?

Semennyire. Nem vagyok híve, hogy művészek lediktálják, milyen szerepet szeretnének, miről gondolják, hogy pályájuk adott szakaszán épp jó lenne nekik. Persze, ha ilyen listák születnek, azokat nézegetjük, de nem lehet a személyes vágy elsődleges szempont.

Az intézményi súlypont a nagy produkciókon van, amelyekhez jelentős méretű kórus és zenekar szükséges, mert azokat más nem tudja idehaza megcsinálni. Mostanában a legtöbb szimfonikus zenekar eljátszik évente egy-két koncertszerű vagy félig szcenírozott opera-előadást, jó is, hogy vonzza őket a műfaj, de korlátozottak a lehetőségeik. Nekünk e téren nem azok. A koncertéletben is a hiánypótlásra törekszünk, Mahler 8. szimfóniáját korábban alig lehetett Magyarországon hallani, mi pedig kiszámítható rendszerességgel, minden év zenei világnapján előadjuk. De a „nagyszabásúságot”, az operai dekorativitást és a drámaiságot keressük a Budavári Te Deumban, a Psalmus Hungaricusban, Verdi Requiemjében vagy a Carmina buranában is. Jövőre a Schönberg-évforduló alkalmából a korai Gurre-dalok lesz igazán hatalmas produkciónk az Erkel Színház csodálatos akusztikájú terében. Csak egyszer ment itthon, akkor is a múlt évezredben, még Kocsis Zoltán vezényletével – ez mutatja a feladat nagyságát is. A mienket Nánási Henrik dirigálja majd, aki velünk tanulja a művet.

Többször említette már, hogy elsősorban a hazai énekesekre építenek. Ugyanakkor azt mondja, nem az ő adottságaik jelentik a darabválasztás elsődleges szempontjait. Ez azért kompromisszumos szereposztásokat sejtet…

Első- és másodsorban is magyarokra építünk. Tizenharmadik éve tartjuk, hogy

vagy egész egyszerűen nincs elég számban vagy azon a dátumon szabadon és olyan fachú énekesünk. Ilyenkor sem sztárt kérünk fel, „csak” jó és megfizethető művészt: a Giocondában például Pavel Černoch énekel majd, de a Marton Éva Énekverseny egyik győztese, Andrei Danilov is visszatér hozzánk a Faust címszerepében, a cseh Jolana Slavíková a Carmenbe áll be, a kazah Azat Malik remek Schaunard volt, majd Fordként tér vissza, Alekszej Kulagin pedig most énekli Varlaamot a Boriszban – ők is mind Marton-győztesek. A legnagyobb, már befutott nevek adhatnak dalestet, jövőre is folytatódik a Sztárestek zongorával-sorozat: Matthew Polenzani, Joyce DiDonato, Vittorio Grigolo, Georg Zeppenfeld és Erwin Schrott jön el – Netrebko gálát énekel, Eyvazov, José Cura és Sir Willard White pedig előadásokban lép majd fel.

Beszéljünk a fiatal énekesek helyzetéről is! Nemrég bejelentették, hogy ősszel indul az operastúdió, és a műsorban már láthatók is olyan szerepkiírások, ahol leendő stúdiósok énekelnek majd. Hogyan segítheti az OPERA, hogy a pályára kerülő művészek megbirkózzanak a kihívásokkal?

Folyamatos generációváltás zajlik, ezt hívjuk máskülönben „élet”-nek. Így előfordul, hogy fiatalokat mély vízbe dobunk, de csak azokat, akik már bizonyították, hogy kibírják az ilyen helyzetet.

mert az éneklés törzsidejének vége felé járó művészeinkben nagy és jogos vágy él a tanítás iránt, az épület is megvan tíz, a kiviteli terv nyolc éve az Eiffel telkén. A felújítás még nem indult el, az igaz. De mi egy operastúdió lényege: sokan azt hiszik, a Zeneakadémia meghosszabbításáról van szó. Persze, együttműködésben maradunk az alma materünkkel, én is ott végeztem, ez nem kérdés. És igen, kell a Stúdió programjába valamiféle „énekóra” is, de egy diplomás, felnőtt művész számára a saját énektanár, a kontroll a vokális higiénia természetes része kell legyen, alapszükséglet. Mi azzal fogunk segítséget nyújtani, hogy ha a stúdiós készül egy szerepre, akár coverfeladatra, megkaphassa azt a nagy formátumú művészt maga mellé, aki az adott szólam nehézségeit, megoldásait, trükkjeit ismeri, és ezáltal átsegíti a gyakorlati problémákon. Színpadi játék, mozgás, nyelvi coaching, korrepetíció, memorizálás – ezeken lesz a hangsúly. Szerencsére a 20. század legnagyobb magyar énekesnője, Marton Éva adta nevét az operastúdióhoz, aki mindezzel pontosan tisztában van.

Egy fontos témát még nem érintettünk: az utóbbi időben több olyan eset is volt, amikor felmerült a kérdés, intézményvezetőként mikor és mennyiben szólhat bele a művészi munkába. Az egyik példa a Carmina burana előadásába beiktatott büfészünet volt, a másik Az úrhatnám polgár esete, ahol Tarnóczi Jakab kifogásolta, hogy változtatniuk kellett a produkción.

A produkciós alkotótevékenységtől távol tartom magam, ami nem túl gyakori a magyar színházi palettán, meglehetősen furcsa, ha mégis engem állítanának be valamiféle cenzor-Döbröginek. Innen, nagyon kicsi, de színpadhoz igen közeli irodámból bármikor bele tudok viszont nézni előadásokba és próbákba, nem tévéről, hanem in situ, az nálunk nagyon fontos az akusztika miatt. Próbát direktben látogatni nem szoktam, ezeket a feladatokat műfajtól függően a művészeti igazgató és Solymosi Tamás balettigazgató látja el. Nyilván előfordul, hogy ők esetleg olyasmit továbbítanak a stáb felé, amiről velem diskuráltak, de ennyinek bele kell férnie. Az ifjú és nemkülönben tehetséges Tarnóczi Jakab sajnos, szelektív emlékezettel idézte fel a 2018-as esetet ma, öt-hat évvel később. Dramaturgjával a Lully-Molière mű korábban elfogadott átirat-szövegkönyvét újra átírták, amiről csak az utolsó napokban szereztünk tudomást. Soha egyetlen korábbi egyeztetésen sem jelezte, hogy direkt politikai utalásokat szeretne elhelyezni a szövegben, a produkcióban. Korábban kérdezték, beletehetik-e, hogy megveszik a főigazgatótól az Eiffelt, rögtön üzentem: persze. De közvetlen politikai tartalomtól mindig távol tartom az OPERÁ-t, tehát a miniszterelnöközés, anikózás, mészárosozás már nem fér bele. De mondok mást: mi 1937-ből is játszunk rendezést. Ha akkor a Nádasdy-Oláh páros beszólogatni akart volna Darányi Kálmánnak vagy a miniszterelnök unokatestvérének, Hóman Bálintnak, a tárcavezetőnek, ma mi hasznát vennénk a 2024-es Bohémélet előadásban?

– arról nem is szólva, hogy jelentős számú külföldi közönségünk mire vélné akár már ma is a pedofilozást vagy a mikroadományozást?

És a hírhedt büféügy?

Hisztérikus közegben nem lehet értelmesen kommunikálni. Remélem, nem gond, hogy a cateringet is „saját intézményi nyakunkba” vettük, és az itt generált forgalom haszna immár állami forrást vált ki. Ezt felelős gazdálkodásnak hívnám, ha már muszáj bárhogy. Egyesek egy hétig velünk hergelték azokat az olvasókat, akik többnyire a Carmina burana első taktusait ismerték csak, azokat is bokszmeccsekről. Mindegy, jó célt szolgálunk, szünet minden előadásunkban van, és a büfé-átvétel óta immár 200 milliós bevétel felett járunk. Ennek profitja valóban az 1250 operaházi kolléga SZÉP-kártyájára megy. Az utóbbi hetek fejleményeiből is látható, hogy erre most nagyobb szükségünk van, mint valaha. Végül

A probléma inkább ott lehet, hogy valahogyan bemutatták a produkciót, majd később, önkényesnek tűnő módon változtattak rajta.

A Carmina buranát rengetegszer énekeltem, tudom, miről beszélek. A kereten belüli négy kantáta könnyen tagolható, szerzői jog sem tiltja. De nincs probléma a Don Carlos fontainebleau-i felvonásának utólagos elhagyásával, a Máté-passió szünetével, A bolygó hollandi három felvonásossá alakításával sem. Ezeket a színházi üzem, szabályok betartása, új rendelkezések beillesztése, a közönség vágya követeli ki, és a művek önmagába kódolt variabilitása teszi lehetővé. Ismeri az örök színházi jelszót: csak a változás állandó! Egyébiránt a Carminát az Erkelben mutattuk be, most meg az Operaházban látható. Más vetítőkkel, másik zenekari árokkal, másképp. És a Carmina színházi előadás is, hic et nunc jelenség. Ha a színház érdeke azt kívánja, hogy pénzügyi egyensúlyt tartson, az még a tervező, karmester számára is átélhető ok kell legyen, hisz gázsiért lép fel, jogdíjat kap. Ráadásul a zsöllye közepébe 10.50-kor beülő néző tényleg a tapsok végéig, 12.30-ig be van zárva, hisz az Orff-darab előtt még egy másik műcsokrot is játsszunk – ez így már tényleg sok lehet. És panaszok jönnek, igények fogalmazódnak meg, az emberek szeretnének a drága jegyért sétálgatni is a megújult, neoreneszánsz Operaházban – kiemelt műremekben működő társulat vagyunk.

Egy ilyen összetett műfajnál nem lehet minden csillagálláshoz ragaszkodni, különben alig tudnánk előadást tartani. Ötezer átélt este után is csodaként figyelem, ahogy a vezető ügyelő jele és a karmester pálcája nyomán, minden akut nehézség dacára két-háromszáz kolléga nap nap után azonos időben, azonos irányba képes húzni az OPERA 140 esztendős kocsiját. Simon és Garfunkel meg nyolc év után szétváltak, nemde?

Fejléckép: Ókovács Szilveszter (fotó/forrás: Berecz Valter / Magyar Állami Operaház)